Két pont között a leglátványosabban: a köztünk lévő pókemberek, nindzsák

Biztosan láttak már tetőről tetőre ugráló film-, vagy videójáték hősöket, akik számára a falfutás, a macskaugrás csupán egy könnyed mozdulat, nincs olyan akadály, amit ne tudnának átugrani, megmászni. Testtudatosság, koncentráció és erőnlét – ezek szükségesek a parkournak nevezett extrém sport gyakorlásához. S hogy testközelből lássak néhány alapmozdulatot, ellátogattam Csíkszereda egyik edzőtermébe, ahol szervezett és biztonságos körülmények között tartanak parkour teremedzéseket.

Simó Mihály, mint meséli, már a nyolcvanas években „ugrált és mászkált” az erre alkalmas helyeken, mint a város központi része vagy a somlyói borvízforrás környéke, az itt található, sínekkel összekötött betonoszlopok voltak alkalmasak a fejlett egyensúlyérzéket és pontosságot igénylő gyakorlatok végzésére. Az ötdanos tekvandómester nemrégiben éppen tanítványai kérésére indította el a parkour teremedzéseket.

„Szeretem a kihívásokat. Amíg 1987-ben a testépítést, 1990-ben a tekvandót hiányoltam a városban, idén a parkourt láttam egy olyan lehetőségnek, amit érdemes lenne kipróbálni idehaza is és szervezett, biztonságosa körülmények között gyakorolni” – mondja, miközben szétnézünk az általa vezetett Phoenix Sportklub edzőtermébe. Mennyezetre erősített gyűrűk, átugrandó alacsonyabb és magasabb akadályok, kapaszkodásra alkalmas rudak – csak néhány a segédeszközök közül, amelyek segítségével lendülnek, ugranak, bukfenceznek és újra lendülnek a kis sportolók.

Lányok és fiúk körében egyaránt népszerű ez a sportág, amely gyakorlásához komoly erőnlét, energia szükséges, hiszen ez fizikai edzés a javából. A parkour tulajdonképpen egy olyan extrémsport, amelyben akadályokon keresztül, kevés energiabefektetéssel, de minél gyorsabban és minél látványosabban kell eljutni egyik helyről a másikra.

„Sem egészségügyi, sem gyorsasági szempontból nem mindegy az érkezés vagy egy akadályon való átugrás. Nagyon komoly koncentrációt igényel, megköveteli a sportolóktól a figyelmet, de ugyanakkor pontosságra, határozottságra és kitartásra is nagy szükség van. A sérülés gyakorisága miatt az embernek tudni kell, hol vannak a határai. Nagyon fontos, hogy amikor egy technikát végrehajtunk, például a magasból érkezünk egy keményebb talajra, a tompítások segítségével óvjuk a testünket, ízületeinket.

Akik nem tudnak ráhangolódni erre a mozgásformára, nagyon gyorsan lesérülhetnek, mert minden mozdulatra figyelni kell. Ugyanakkor annak is tudatában kell lenni, hogy egy rossz lépés vagy ugrás kárt okozhat az ízületben, s ez pedig komoly sérüléshez is vezethet” – magyarázza a lényeget az edző.

A gyakorlatok sorozata megállás nélkül követi egymást, nincs idő lazításra, „egy félrepillantás, és vége”. Ezért is tartotta fontosnak – jegyzi meg –, hogy ha már tanítványai részéről igény mutatkozott e sportág gyakorlására, akkor azt szervezett és áttekinthető módon tudják megismerni és gyakorolni.

„Nálam nagyon fontos a fegyelem. Ahhoz, hogy fegyelmet tudjak tartani, és a szervezettség is működjön, a teremben tudunk parkour edzéseket tartani. Nem veszélyes, hiszen tatami van a földön, itt az a cél, hogy tanuljanak, nem az, hogy kitegyem a gyerekeket veszélyeknek. Aztán menet közben versenyeket is szervezünk, akadálypályát építek kin amit időre kell teljesítenin és így a gyerekek átélhetik azokat az emocionális pillanatokat is, amelyeket egy edzésen nem. Megmérettetnek, sikerélményük van” – magyarázza.

Mint megjegyzi, hajlékonyságot igényel a parkour, és rengeteg trükkös mozdulatra tanít. Simó Mihály elsősorban azoknak a lányoknak, fiúknak ajánlja, akiktől nem idegen az ilyen jellegű mozgáskultúra, illetve akik számára nem idegen a megerőltető mozgás, hiszen az edzést teljes mértékben önerőből végzik. Itt nincsenek szigorúan meghatározott, kötött mozdulatsorok, az akadályon való átkelés egyedi és egyéntől függő. „Lényege, hogy a test izomzatát fejlesszük, valamint a megfelelő technikával minél hatékonyabban keljünk át egy-egy akadályon” – magyarázza.

A parkour kialakulásának időszakát szinte lehetetlen meghatározni, hiszen alapjában véve mióta felegyenesedett az ember és két lábon jár, szüksége van futásra, bizonyos, a parkourban is felfedezhető mozgáskultúrai elemekre.

A francia Georges Hébert volt az, aki „feltalálta” a parkour „ősét”, amikor kifejlesztette a „Natural Method” nevezetű mozgáskultúrát.

A név lényegében azt jelenti, hogy harmóniában lenni a természettel, ami arra utal, hogy ahhoz, hogy valaki sikeresen űzze ezt a sportágat, nem csak látnia, felfognia kell a terepet, hanem némi kreativitással is rendelkeznie kell. Georges Hébert az első világháború alatt volt katona, és egy Afrikában tett látogatás során, az ott élő bennszülötteket nézve jött rá, hogy a parkour már akkor is létezett, mikor még szó sem volt szervezett társadalmakról, háborúkról, hanem csak a létfenntartás volt a tét.

Lényegében az embernek ismernie kell a saját határait, hajlékonynak, fürgének, kellően bátornak, józan ésszel gondolkodónak és kitartónak kell lennie, valamint jeleskednie kell futásban, úszásban, jónak kell lennie az egyensúlyérzékének, és mindemellett fontos a bizonyos szintű fizikai adottság és a felkészültség. Ezeket az eszméket egy bizonyos David Belle fejlesztette tovább, akiről már középiskolás korában kiderült, hogy nagyon jól és kitartóan fut és mászik, valamint jeleskedik a harcművészetekben is. 17 évesen otthagyta az iskolát, és 1997-ben pár barátjával csapatba verődtek Yamakasi néven, ami egy afrikai törzsi nyelven kitartást jelent. Lényegben akkor alakult ki a parkour mai arca a legtöbb trükkel együtt. A Yamakasi című francia film ma már kultuszfilmnek számít a sportágat űzők körében – olvasható a Wikipédián.