Küzdelem az életben maradásért: Kánya Lívia

Ismerek egy lányt, akinek hihetetlen a kitartása és az életigenlése – ezekkel a szavakkal ajánlották figyelmembe nemrégiben Kánya Líviát. Nagy vonalakban ismertem a történetét, aztán amikor a napokban másfél órás beszélgetés után elbúcsúztam tőle és édesanyjától, nehezen találtam a szavakat. Egy 23 éves csíkszentmártoni fiatal nő nem mindennapi története az életben maradás küzdelméről.

„Néhány hete volt jogosítványom, pontosan novemberben 13-án, pénteken mentem át a vizsgán, s mondtam is anyukának utána, hogy az szerencsétlen nap volt számomra. December hetedikén tíz órától kellett dolgozzak, de hiányzott egy fontos termék, amit a városból kellett volna megvásárolni. Édesanyáék épp oda készültek, de mivel ők tízig nem értek volna haza, úgy döntöttem, hogy gyorsan megjárom. Arra még színtisztán emlékszem, hogy megnéztem, hány óra van, átgondoltam, hogy van időm felmenni a városba, még reggelizni is lesz idő, ha hazaérek, s állhatok neki dolgozni. Felöltöztem, beindítottam az autót a garázsban, hogy melegedjen, még visszajöttem, felvettem egy felsőt...

Azt sem tudom, hogy az udvarról hogy jutottam ki, vagy mi történt velem útközben. A kórházban ébredtem meg, miután három napig voltam kómában, és nagyon sokáig nem tudtam, mi van velem. Az orvosok azt mondták lehetséges, hogy egy sokk hatására majd visszatér az emlékezet, az, hogy mi is történt a baleset pillanatában, de én ezt nem is igazán szeretném. Két kerek hónapon keresztül nem tudtam, mi történt velem, rémálmaim voltak, sokszor álmodtam azt, hogy elütöttem egy terhes nőt. Édesanyámék próbálták titkolni, hogy mi történt, mert azt a tanácsot kapták, hogy ne mondják el, mert nem fogom jól viselni a hírt” – meséli Lívia.

Közben nagyokat nevet, csacsog, jókedvű, tesz-vesz, büszkén mutatja kicsengetési portréját. Nem sokat változtam, igaz? – kérdezi huncut mosollyal. Változott. Nem arra gondolok, hogy lefogyott vagy csak a fél szemét tudja kinyitni, hiszen ma már csak ennyi látható jele maradt annak a szerencsétlen napnak. De változott gondolkodásban, az élethez való viszonyulásában. Sokszor a szemére vetik – jegyzi meg –, hogy „túl bölcs”, de sok mindent megélt néhány hónap leforgása alatt. Mária kötényébe esett – mondja ő –, és ennek köszönheti, hogy ma él.

Közben a fiatal lány édesanyja, Laura is csatlakozik hozzánk, együtt mesélnek azokról az embert próbáló napokról, hónapokról, amelyeket az öttagú család átélt. Laura most is elmondja – amit már minden bizonnyal sokszor elmesélt lányának –, hogy ő nyitotta ki a Csíkszeredába igyekvő Lívia autója előtt a nagykaput, majd miután ő elment, nem sokkal rá férjével ők is elindultak a városba. „Még mondtam neked, hogy vigyázz magadra, de nem emlékszel” – jegyzi meg Laura, akit sokként ért, amikor Csíkszereda határában az útszélén találták Lívia összeroncsolódott autóját. Őt akkor már elvitte a mentő.

Igazából ma sem tudják, mi történt, csak feltételezések vannak.

Annyit tudnak, hogy Csíkszentkirályt elhagyva Lívia előzésbe kezdett, azt sikeresen végre is hajtotta, visszasorolt a saját sávjára, amikoris az autó feltehetőleg megcsúszott, az útszélen nekisodródott egy megfagyott fűcsomónak, az megdobta, hármat fordult a levegőben, majd földet ért.

„Tudhatta, hogy baj van, mert azt mesélték, hogy amikor kivették az autóból, a nevemet ismételgette. A kórházban semmi jóval nem biztattak, azt mondták, legyünk felkészülve a legrosszabbra, mert nem lehet tudni, hogy meg fog-e ébredni, s ha meg is ébred, fog-e egyáltalán beszélni, járni, nem lehetett tudni, milyen állapotban lesz. Engem nem is engedtek be hozzá, az apukája volt bent egyszer. A baleset hétfőn történt, ő szerdán megébredt és felismerte az egyik asszisztenst, aki ismerősünk. Hívtak is engem azonnal. Mi jó emberek vagyunk, s szeretnek is bennünket, de annyi jósággal szembesültünk Csíkszeredában a kórházban, hogy elmondhatatlan. Mivel nem láthattuk, gyakran felhívtak, elmondták, mi van vele.

Azt mondtam, tegyék, amit jónak látnak, csak mentsék meg. Az orvosok, a személyzet mindent megtettek, az való és igaz, maximálisan mellénk álltak, de ez, ami történt, az isteni csoda. Én nem tehettem mást idehaza, csak imádkoztam, s arra kértem a Jóistent, hogy ne vegye el” – mondja az édesanya.

Ott ül az ágy szélén, néha megsimogatja lánya kezét, magyaráz neki, emlékeket elevenít fel, noha legszívesebben ő maga is elfelejtené. Hogyne felejtené el, hiszen a lányának egy százalékos esélyt sem adtak a túlélésre.

„Egy hét után Solti doktor (Solti Norbert idegsebész szakorvos – szerk. megj.) azt mondta, nem tud mit csinálni, a kezelést megkapta, Líviát haza kell hozzuk, nem maradhat a kórházban. Leültetett, megfogta a vállam, kicsit megrázott, s azt kérdezte, tudja-e mit jelent, hogy agybeteg? Bólogattam, de nem tudtam, hogy ilyen lesz, ami volt. Folyamatosan azt kérdezte, hogy hol van az autója, s mikor mondtuk, hogy a szervizben, felmérgelődött, hogy miért, hát az apukája autójavító. Nem értette, mi meg nem mertük elmondani neki.

„Arra emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, hol vagyok, de ez nem is foglalkoztatott, sokan le is kacagnak, amikor mesélem, de úgy éreztem, hogy nincs hajam, kopasz vagyok. Nem tudom, honnan jött ez a félelmem, annyi erőm volt, hogy megtapogattam a hajam, és megnyugodtam. A kórházi emlékeim nagyon halványak, de arra emlékszem, amikor hoztak haza, ott álltak a folyóson a szüleim, és integettek. Megismertem őket. Egész áldott évben kérdezősködtem, de a mai napig vannak kérdéses dolgok” – jegyzi meg Lívia.

A hazatérését követő napon pedig elindult a harc az életért. Ma már nevetnek az akkori történéseken, de azt az időszakot nehéz volt megélni – ismerik el.

Líviának gyakori dühkitörései voltak, házsártos, olykor agresszív lett, nehezen lehetett vele szót érteni, s noha nem szabadott volna mozognia, nem igazán hallgatott az intő szóra.

Most maga is elismeri, a családnak, a testvéreinek nagy traumát jelenthettek a dühkitörései, akaratos megnyilvánulásai.

„A testem nem sérült, csak az agy. Beszéltem, de butaságokat mondtam, nem azt, amit akartam. Fordítva mondtam a szavakat, nem tudtam a tárgyakat megnevezni, körbeírtam. Emlékszem, sok energiát kellett abba belefektessek, hogy megértsenek, miközben én tisztán tudtam, mit szeretnék, csak nem tudtam érthetően kifejezni magam. Sokáig nem adták ide a telefonomat, aztán amikor kézhez kaptam, írni akartam, hogy puszi, és azt írtam, piszu. És hiába írtam újra meg újra, nem sikerült. Január közepén volt édesapám születésnapja, megérkezett a torta, és akkor is azt mondtam a tejszínhab helyett, hogy majonéz.

Ugyanakkor elveszítettem az egyensúlyérzékemet, tudtam, láttam, hogy ki tudok menni az ajtón, s mégis a tokozatnak mentem. Nem is szabadott egyedül hagyniuk engem. Éjjel és nappal mellettem volt valaki, még a lélegzetvételemet is figyelték. Nehéz volt feldolgozni, hogy egy nap mindent tudsz, s a következő nap már semmit, miközben fel sem tudod fogni, hogy mi történt veled. Az arcom kék és zöld volt, de tükörbe sem néztem. Nem értettem, csak érzékeltem a változásokat. Senkivel sem beszéltem a családon kívül. Három hét után, mikor végül ideadták a telefonomat, több mint háromszáz üzenetem volt. S olyan is köztük, amelyet mai napig nem olvastam el, s nem is fogok elolvasni. Voltak rosszindulatúak, hogy biztos vagánykodtam, voltak aggódóak. Az emberek nem igazán értették meg, hogy milyen súlyos a helyzet” – magyarázza Lívia.

Két hónap telt el a baleset után, amikor édesanyjával sétálni kezdett az udvaron, s mint mondják, hat hónapot jósoltak a felépülésre, de ő február elsején leült az asztalhoz dolgozni. „Ott ültem nagy fájdalom közepette, leszakadt lapockával, s dolgoztam, mert már nem bírtam munka nélkül. Nekem az terápia volt, és sokat segített a felépülésben is, mert nagyon kellett figyelni, hogy pontos munkát végezzek. Sok erőt kaptam attól, hogy dolgozni tudok, mert engem az borzasztóan foglalkoztatott, hogy vajon fogok-e még tudni szép munkát végezni” – magyarázza Lívia, aki nyolc éve dolgozik manikűrösként.

Amiben voltak, azt lehetetlen elmagyarázni – ért egyet Lívia és édesanyja, s egymás szavába vágva mesélik történeteiket. „Tavaly karácsonykor rendben volt minden, elmondta, meg kell köszönjem, hogy élek.

Reggelre újra összevissza beszélt, s mi indultunk is a kórházba. Azt egyébként megfigyeltem, hogy ha elfáradt, akkor összevissza beszélt, nem ismert meg” – fűzi hozzá Laura.

A december eleji autóbaleset után Lívia január közepétől kezdett járni gyógytornára, pszichológushoz, heti rendszerességgel keresték fel a különböző szakorvosokat. „Nagyon éreztük, hogy mellettünk van a Jóisten. Egyik nap csak annyit tudtam, hogy nekem gyógyvíz kell Lourdesből, hívtam a sógorasszonyomat, hogy segítsen. Hétfőn kiszóltam a számon, s pénteken behozták a kapun. A Jóisten keze mindenütt ott volt. Mikor két hónap múlva megjelentünk Líviával a kórházban, csak csodálkoztak. Április végén volt az utolsó nagyobb műtétje. Hatalmas fájdalmai voltak jobb oldalán a repülő lapocka miatt, s azt tanácsolták sok helyen, hogy menjünk külföldre, itthon nincs lehetőség ezt helyrehozni. Végül megkerestük a csíkszeredai kórházban Adrian Dobrica mellkas-sebészt, hogy adjon tanácsot, aki azt mondta, vállalja a beavatkozást, de azt feltételezte, hogy többszöri nekifutásra lesz szükség.

– mondja az édesanya.

„Végigcsináltam, pedig volt, aki azt mondta, úgysem fogom semmire sem vinni. Igen. Sok rosszindulatú megjegyzést kaptam, de nekem jól jött, mert nem hagyott nyugodni, azt mondtam, csak azért is megmutatom, hogy mire vagyok képes. Persze tudtam, hogy nem másnak kell bizonyítani, hanem magamnak. Sokszor voltam padlón, de ott sem maradtam sokáig, mert nem hagyták, amikor meginogtam, amikor feladtam volna, tízen karoltak fel. Mindig sok virágom volt, állandóan jöttek a látogatók. De az is hozzátartozik a történethez, hogy sok barátommal azóta sem beszéltem, sok idegen meg barátom lett. Nem tudom, miért történt ez így, de ilyenkor jövünk rá, hogy akinek fontosak vagyunk, az mellettünk van” – magyarázza Lívia derűsen.

Hálás a türelemért, amit a családjától kapott, a kitartásukért, azért, hogy szorosan mellette álltak, támogatták, hittek a gyógyulásában. Mert kell a hit – mondja –, hisz a hit reményt ad, s a remény életet.

„Soha semmit nem kérek a Jóistentől – jegyzi meg búcsúzásként Lívia –, csak mindig megköszönöm, hogy segített a gyógyulásban, én pedig soha nem adom fel, semmilyen körülmények között.”