Lány az erdő mélyéről

Idegeneknek belépni tilos – hirdeti az útszéli tábla. Csíkszeredától mintegy öt kilométerre járunk, a Domb-kanyarban, a Székelyudvarhely felé vezető országútról kell letérnünk. A kis ösvény az erdőbe vezet, de mielőtt ezen meglepődnénk, máris felbukkan előttünk egy lakóház rendezett udvarral, tyúkokkal, házőrző kutyákkal. S ha nem az erdőben járnánk, ez nem is lenne meglepő.

Limonádéval vár és kávét főz, ez utóbbi kapcsán kacagva jegyzi meg, van olyan ismerőse, aki szerint ő főzi a világ legrosszabb kávéját, de tanúsíthatom, nem így van. De miért is ülük Izabella nappalijában? Kíváncsivá tettek a legnagyobb közösségi hálóra posztolt fotói a mindennapjairól. Meg szeretném tudni, hogy miért is él távol a várostól, az erdőben egy fiatal nő.

Mindig is nagy állatbarát volt – mondja –, de tömbházlakásban nem igazán tudott hódolni ennek a szenvedélyének, ám szerencséje volt nagyszüleivel, ahol kiélhette az állatszeretetét, belekóstolhatott a vidéki életbe, annak szépségeibe, nehézségeibe.

Mert szép a kertes ház, romantikus az udvaron kapirgáló tyúkok, libák, kacsák látványa, és az ólban meghúzódó nyusziktól is el lehet ájulni, de az állatoknak eledel kell, annak előteremtése pedig a gazda feladata.

Izabella pedig sosem félt a munkától, s ezért a mostani életforma sem kuriózum számára. Csak a hozzá betérők csodálkoznak rá például arra, hogy ha szárasság van és a kútból kiapad a víz, akkor azt hozni kell néhány kilométerről, hogy tud ő úgy is élni, hogy nem szalad ki napjában többször is az üzletbe. „Ez a ház hétvégi háznak készült, egy alkalommal kijöttünk az akkori párommal egy hétvégére, s itt ragadtunk. Aztán útjaink elváltak, de én itt maradtam, s már húsz éve itt élek. Mi hárman vagyunk testvérek, s mindhárman erdei manók vagyunk. Én mindig azt csináltam, amit szerettem, és ami érdekelt, s ez lett belőle. Szabad élet” – mutat körbe az udvaron derűs mosollyal Izabella.

– nevet nagyot. Vannak még a közelben hétvégi házak, ahová időnként kijárnak a tulajdonosok, s ilyenkor megtelik élettel a környék, vannak időnként éjszakába nyúló társasjátékozások, beszélgetések, de ő az egyedüli állandó lakó. Ám társaság hiányában sem unatkozik – jegyzi meg –, a könyv ugyanis mindig kéznél van.

Óhatatlanul felmerül a kérdés az idelátogatóba, hogy ez a szőke, virítóan kék szemű fiatal nő hogy nem fél egyedül az erdőben, amire az érintett csodálkozva visszakérdez. Mitől is félne, s egyáltalán miért félne, amikor hűséges barátai mellette vannak? Három fajtiszta közép-ázsiai juhászkutyája csak a kedvünkért van pórázon, egyébként szabadon élnek.

– jegyzi meg.

A nyolc éves Sába kennelben van, tán ő a leghangosabb, harciasan védi a területet. A négy éves Bella és Hannibál pórázról figyel bennünket, s bár ez utóbbi gazdája szerint a neve ellenére barátságos, azért a kutyasimogatáshoz nem ragaszkodom. Van, amikor az esték csöndjét erős kutyacsaholás zavarja, ilyenkor kiengedi őket az erdőbe, jár velük egyet, „megkergetnek valamit, s aztán csend van”. Közben minduntalan ott lábatlankodik körülöttünk két kis termetű kutyája, Kócos és Süti, nem fajtiszták, de gazdájuk szíve csücske mindkettő. Tudatában van annak, hogy nagy felelősséggel jár a kutyatartás – mondja –, és ő ezt komolyan veszi. Tekintélyt parancsoló kutyáival nem is tehet másként.

Dolgozik is, állandó munkahelye van, de azt úgy választotta, hogy megőrizhesse szabadságát. Sokat járja kutyáival az erdőt, gombászik, gyógynövényeket gyűjt. „Gyergyócsomafalvi nagyszüleimtől nagyon sokat tanultam, nagyapám volt a példaképem, ő igazi székely ember volt. Nagyon szeretek enni, s innen jött a főzés, mint hobbi. S mivel szeretek enni, s kutyát sétáltatni, így egy-egy séta alkalmával sok mindent be tudok gyűjteni az erdőből, amit el is készítek. Gyerekkoromban nem dolgoztam a veteményesben, s engem mégiscsak kezdett érdekelni. Egy közeli faluban, Csaracsóban van a veteményesem, ahol mindent megtermelek, amire szükségem van, s amit nem, azt más kistermelőtől szerzem be, így üzletben alig vásárolok. Tyúkokat, libákat, kacsákat tartok, a csirkéket is itt keltetjük, az apum feladata. Ő pedagóguscsaládból származik, szülei nem igazán tudtak azonosulni a vidéki léttel, és mindig csodálkoztak apumon, hogy mérnökember létére az állatokkal szeret foglalkozni. Az udvar sajnos nem alkalmas az állattartásra, a szárnyasok, nyulak még elférnek. Voltak itt vietnámi csüngőhasú malacok is, még az erdőbe is kiengedtem őket, de kezdték feltúrni az udvart” – meséli. A kapunál most is ott van egy csirkekeltetőnek előléptetett ponyvás utánfutó.

Aztán bemutatja kedvencét, egy japán selyemtyúkot, olyan mint egy bolyhos nyuszi.

„Sötét színű a húsuk, zöld tojást tojnak, öt lábujjuk van, nem is tollasak, hanem pihések, selymesek. Ki szoktam őket engedni az udvarra, Hannibálék vigyáznak rájuk, de úgy vigyáznak, hogy legszívesebben megennék őket” – nevet nagyot. S miután megcsodáltuk ezt a különleges szerzeményt, egy nyuszi is előkerül. Nevetve meséli Izabella, volt példa arra is, hogy egy kávézó parkolója mellett olyan zsenge cikóriára bukkant, hogy azt nem hagyhatta ott, le kellett szedje a nyulaknak. Közben Kócost a tyúkketrecből kell „kimenekíteni”, ahová korábban gazdáját követte, gyakran „betéved” oda, tojást lopni.

– búcsúzik kutyái társaságában széles mosollyal az arcán.