Mérnöki oklevelét váltotta oxfordi agykutatásra

– Hogy vezetett útja a marosvásárhelyi Sapientiától az oxfordi agykutatásig?
– Utolsó éves egyetemistaként a számítástechnika szakon találkoztam az agykutatással, amikor Márton László professzor felállított egy fénymikroszkópot a Sapientián. Ő kapott innen Oxfordból agyszeleteket postán keresztül – ugyanis ő akkoriban itt a laboratóriumnak is dolgozott – és azon az agyszeletek megfigyelése, bizonyos sejtek kirajzolása volt a mi feladatunk. Két-három hónap után szerencsémre került egy ösztöndíjlehetőség is az oxfordi Somogyi professzor mellé, aki jelenleg is főnököm, mentorom. Az ösztöndíj keretén belül egy számítástechnikai, informatikai feladatot kellett elvégezni: egy háromdimenziós agystruktúrát kellett átformálni egy kétdimenziós térképpé. Ennek keretén belül kerültem ide, de ahogy beléptem a laborba, rögtön megfogott ez az egész, mindenki dongott, mint a méhek, végezte a feladatát: volt, aki fehér köpenyben pipettával, volt, aki az állatkísérleteket végezte. Emellett bármit kérdeztem, rögtön válaszoltak, mindent megmutattak, mindent kézbe vehettem, megtanulhattam, mire való, hogyan működik. Úgyhogy a végén azt a számítástechnikai feladatot nem is én végeztem el, átprofilálódtam egy másik projektbe, amivel tudtam biológiát is tanulni. Akkor fogalmazódott meg az ötlet, hogy miután befejezem itthon a Sapientiát – akkor kezdődött az utolsó év –, megpróbálok elvégezni egy mesterit a neurobiológia, az agykutatás területén, de ötvözve a mérnökivel, mert én ugye azt végeztem. Volt is egy egyéves mesterkurzus itt Oxfordban, szerencsémre bekerültem. 

Az agykutatás jelenleg a leginkább multidiszciplináris tudomány, a legtöbb szakterületet magába ötvöző tudományág,

így juthattam be én és még két másik mérnök is 2009 októberében.

 – S egy év alatt megtetszett ez annyira, hogy hivatás, életforma lett belőle?
– Az alapoktól kezdtük, mert ugye nem volt mindenki biológus, azoknak is fel kellett zárkózni. Voltak olyanok, akik aludtak el, mert ők három évig ezt tanulták, de nekem nagy újdonság volt minden. Három hónap nagyon intenzív tanulás után jött a vizsga, s utána neki lehetett már úgymond szakosodni, hogy csak bizonyos szakágait vizsgáld az tudománynak, s azzal párhuzamosan egy laborban is el kell vállalni egy projektet. Mindez elég volt ahhoz, hogy eldöntsem, ezt akarom csinálni hosszú távon is, úgyhogy jelentkeztem is doktori képzésre, ami 2014 októberében ért véget.

– A doktori alatt és utána is a laboratóriumi munka volt a fő tevekénysége?
– Igen, jelenleg még mindig ugyanabban a laborban dolgozom, még ugyanaz az asztalom is, mint ahol elkezdtem annak idején. Persze, hogy a projektek meg feladatok mindegyre változnak, növekednek, több a felelősség, maga a kutatói téma is változott.

– S milyen Oxfordban tanulni, kutatónak lenni? Oxfordról mindig azt gondoljuk, hogy ott tanul a világ krémje. Mi ehhez képest a valóság?
– Óriási intézmény az Oxfordi Egyetem, karácsonyi szünetben, amikor a diákok hazamennek, alig van ember az utcákon. Az oxfordi és cambridge-i rendszer eltér az összes többitől, ezekben az intézményekben nyolchetes évharmadokra bomlik a tanév, emellett az előadásokon túl egy-két, három diákos a képzés, szinte mindenkinek van egy személyes tanára, így többet tudnak foglalkozni a diákokkal. Amúgy pedig mindenki azért van itt, mert tanulni akar, minden energiáját belefektette abba, hogy itt legyen, s nem azért, hogy legyen egy oklevele és kész. Persze emellett buli is van: szerdán, az egyetemisták estjén, ha kimegy az ember az utcára, akkor Isten ments, mit lát. Így mondják itt, hogy ez az oxfordi szindróma: party hard és work hard, vagyis mindent az extrémekben, végletekben csinálnak, legyen szó a tanulásról vagy bulizásról.  Előadásokra amúgy bármire el lehet menni, ugyanis a kutatásod által kell tanulj és bebizonyítsd, hogy mennyire voltál ügyes vagy sem.

– Hétköznapi nyelven mit jelent az agykutató, és mit csinál konkrétan ön?
– Az agykutató az agy működését próbálja megérteni különböző szempontokból. Van, aki anatómiailag vizsgálja, van, aki az agy életműködését, fiziológiás jeleit méri, van, aki számítógépes modellt készít, úgy próbálja megérteni a bent lévő szabályokat, hogy mantematikai szabályokká alakítja azt. Van, aki a betegségek szempontjából próbálja megismerni, hogy mi az, ami nem működik benne jól. De ahhoz, hogy tudjuk, mi nem működik jól, tudnunk kell alapban, hogyan is működik. Én ilyen alapkutatást végeztem első perctől fogva. A témaköröm megérteni a tudásközpontot, azt, hogy az emlékezés központjában a különböző típusú idegsejtek hogyan építenek ki egy hálózatot, és ez a hálózat és ennek működése mindennap hogyan függ össze azzal, amit észlelünk viselkedésben.  Én állatokkal dolgozom, azon kérdéseket, ami engem érdekel, nem lehet másképp taglalni. Számomra az a legfontosabb, hogyan működnek ezek az idegsejtek, és ezeket próbálom megfigyelni alvás közben, ébrenlét közben, be tudom azonosítani, hogy melyik idegsejt hogyan működött, ehhez elektródákat, fémszálakat ültetek be műtét során a rágcsáló koponyájába.

– Segít ebben a számítástechnika?
– Nekem első perctől nagy szabadságot adott a gondolkodásban, de egy eszköz is volt, hogy ha az adatokat begyűjtöttem, tudtam értelmezni, nem kellett várjak valakire, hogy megmutassa, megtanítsa. A másik meg, hogy

– Sokan sokfélék a világ különböző pontjairól?
– Igen, Oxfordban ez a másik különlegesség és a pozitívum sok egyéb kutatólaborhoz képest, hogy nagyon nagy a változatosság, mindenki máshonnan van, persze a legjobb emberek mindenhonnan.  A mi laboratóriumunkban mindegyre változott a közeg, jelenleg egy angol van, s a többi máshonnan: Indiából, Egyiptomból, Németországból, Franciaországból, Brazíliából.

– Van-e sok magyar Oxfordban? A professzora és mentora például magyar.
– Igen Somogyi Péter professzor a hetvenes évek végén érkezett legelőször, a nyolcvanas években költöztek ki végleg. Amúgy van egy magyar klub, de erdélyi magyar nem sok van. Igaz, most a laborban már ketten vagyunk, úgyhogy visszük a zászlót. Lukács István otthon az orvosi egyetemen végzett, amúgy gyimesi.

– Most már a magánélete is az agykutatáshoz és Oxfordhoz kötődik, tavaly augusztusban férjhez ment egy agykutatóhoz.
– Igen, Collinnal itt találkoztunk, ő is ugyanúgy váltott, mint én, ő is mérnök volt, de inkább villamosmérnök. Ő írországi, ott végezte az egyetemet, de neki is megtetszett az agy működése. Ugyanebben az intézetben doktorizott, mint én. Tavaly össze is házasodtunk.

– Hogy kell ezt elképzelni, agykutatás zajlik a laborban és otthon is?
– Nem egy laborban dolgozunk, ami jó, de persze beszélünk a munkáról.  A módszerek, amiket használunk hasonlók, de maga a nagy kérdés más. Módszertani problémákat tudunk megbeszélni, segítünk egymásnak. De azért igyekszünk hétévégén legalább kikapcsolódni a munkából. Sportolunk, én még mindig kosárlabdázom. Nagyokat sétálunk, biciklizünk, itt mindenhová el lehet jutni biciklivel, barátokkal ülünk össze. Hétvégén beszélünk a családdal, neki is nagyon fontos ez, nekem is.

– Milyen gyakran járnak haza?
– Több helyre kell mennünk, ezért kicsit nehezebb, de egy évben kétszer-háromszor össze szokott jönni, van, amikor többször is, van, amikor félúton találkozunk a szüleimmel.

– Mi hiányzik a legjobban Marosvásárhelyből?
– Mindenképp a család meg a barátok. Az emberek.

– Oxford ködös, esős?
– Idén kimaradt a köd, de van olyan, hogy egy nap három évszak is megfordul. De amúgy szinte sosem melegedik fel 25 fok felé, s jól fogna mindenkinek nyáron a meleg, s télen a hó is. Ha itt hull egy kicsit, leáll minden, nincsenek megszokva vele, az autóknak nincs téli gumija, a boltok kiürülnek, mert a teherautók sem tudnak járni.

– Fordult ez elő az utóbbi időszakban?
– 2009-ben volt egy nagy tél, kenyér sem volt a botokban két napig akkor. Írták az emailt az egyetemről, hogy senki ne menjen ki az utcára, mert elcsúszhat, eltörheti a kezét.  Nagyon vicces volt. A diákok meg közben élvezték, mindenki kint volt a parkban, hiszen nagyon sokan vannak itt olyanok is, akik életükben nem is láttak havat. De ez nagyon ritka, hogy tél legyen, azóta sem volt. Idén egy nap hullt valamennyit, s akkor a repterek bezártak, a közlekedés leállt.

– Lát-e változást Vásárhelyen, amikor haza-hazajön?
– Igen, én talán több mint öt éve, mindig, amikor megyek, valami újat és pozitívat látok. A civil kezdeményezések száma megnőtt, ez változás. A nyár is színesebbnek tűnik, mint amilyen volt rég. Augusztusban voltunk otthon, hol ez az előadás, hol az a koncert, ott a Forgatag is ugyebár. Az esküvő miatt voltak külföldi vendégeink, akiknek nagyon jó élmény volt az ittlét, egyik koncertről másikra mentek. Tudom, sok minden nehéz, de mégis látok kulturálisan haladást. Meg sok a kicsi baba, a gyerekek, velük is kijárnak.

 – Hogy és hol látja a jövőt?
– Kutatóként. Nagyon szeretem a munkámat, minden nap egy új kihívás érdekes kérdésekkel. Hogy hol, az a legnehezebb, mert kutatáshoz kutatóalap kell, ami sok pénz. A technológiai módszer, amit én alkalmazok, nem túl elterjedt, kevés hely van a világon, ahol ez létezik. De valahol megpróbálunk gyökereket verni, azt minél hamarabb szeretnénk. Még egy olyan öt-hat év kell a ranglétrázáshoz, most még juniorként vagyunk elkönyvelve, pedig közel tíz éve már, hogy végeztük az egyetemet. Még kell egy öt-hat év tapasztalat, amíg saját kutatólaboratóriumot lehet indítani. Én mindenképp abban látom a jövőt, remélhetőleg minél közelebb az otthonhoz.