Montenegró: ahol sűrűn mérik a szépet

Olyan csepp ez az ország – Románia területének alig egyhatodát képzeljük el –, hogy nincs helyük a Dinári-hegyeknek lapályos legelőkké alakulniuk, hanem egyből beletérdelnek az Adriai-tengerbe. A települések házai pedig mintha székely tízeseket alkotnának, meg-megkapaszkodnak az oldalban sűrű egymásmellettiségben, alig hagyva helyet konyhakertnek, egy-egy pálma-, citrus- vagy fügefának.

Ha szűk helyre bőven mérik az áldást, akkor a turista lépten-nyomon élménnyel szembesül. A főváros, Podgorica repülőterén való landolástól egyhétnyi idő maradt számba venni Montenegrót. Így is csak töredékét sikerült bejárni, maradt ok, amiért visszatérni.

A számunkra nem idegen szerpentines utak hamar megmutatják a nagy sós vizet, melynek partjára leérve egymást érik a vendégfogadók.

Nem kell ódzkodni a kisebb falvakban való helyfoglalástól sem, mert a tömegközlekedést a turistáknak találták ki, hamar el lehet jutni egyik végről a másikra.

Mi tagadás, eléggé egyedi a buszsofőrök vezetési stílusa is, akár a személyautót vezetőké: a fék pusztán vészhelyzetben használatos, a duda viszont gyakori, mint magyar nyelvben a kötőszó. Tény, hogy olcsó a buszozás, és így ép bőrrel hazatérve elmondhatom, biztonságos is.

Becici nevű településen volt a főhadiszállás, egy interneten foglalt apartman Zelimir nevezetű házigazdával, aki sokat nem tüsténkedett vendégei körül, közölte: a bor behűtve, a telefonszáma kifüggesztve, ha valamit kérdeznénk, keressük bizalommal. Annyira tartotta a tisztes távolságot, hogy ha összefutottunk is, csak annyit kérdezett, ugye, nem is olyan csúnya ez a Montenegró? Hát egyáltalán nem.

Félórás séta kellett mindössze ahhoz, hogy Budvába eljussunk, a tengerre néző pazar óváros sikátoraiba, vagy válasszunk a szépen kiépített strandok közül. Akinek nincs gusztusa a sóshoz, édesvízben is mártózhat: tíz méternyire a tengertől ugyanis az egyik lokál medencével, bőrnapágyakkal kecsegtet. Szintén Budvából ajánlanak „hawaii” utat. Furcsálltuk is az elején, míg ki nem derült, Sveti Nikola szigetére hajóztatják át a turistát, „hávájkodni”. Szépséges környezetben lehet sört inni, de a tudásra szomjazók a kéreglemezek mozgásának eredményét is tanulmányozhatják.

Rövid buszozás szükséges ahhoz is, hogy Sveti Stefan-félszigetre jusson el a kíváncsiskodó. Pontosabban a bejáratig, mert onnan őrzött kapu vezet az öblösebb szárazföldi részre, szállodákkal, borsos szobaárakkal. Próbáltunk árakról tudakozódni, de már csak őszre volt szabad hely, egy személynek egy éjszakára a 800 eurót is meghaladta.

Azt mondják, a sztárok tanyája ez a hely, a strand is kettéválasztott: jobbra mennek a celebek, balra a pórnép barnulhat.

Hát mi az olcsóbb megoldást választottuk, egészen pontosan az ingyeneset.

A Kotori-öbölben teremhet az ember kevesebb mint egy órányi buszjárásra már. Persze Budvából indul olyan hajókirándulás is, amelyik kilenc órát tart, és közben számos megálló, látványosság jut a turistának, de aki nem ereszti el a gyeplőt, 17 eurós hajózás helyett ötért buszozhat el és vissza. Például Tivatba, a kikötővárosba, amelyik ízelítőt ad az öböl látványosságaiból.

Ha már anyagiakról van szó, nem drága itt az élet, nem húznak le hét bőrt a turistáról. A vendéglői árak a mieinkkel egyeznek, a sarki zöldségárusoknál sem borsosak az árak, és ott vannak az üzletek, a napi betevőt, ha fogy a pénz, onnan is be lehet szerezni. Montenegróra igaz, hogy ott mindenki annyit költ, amennyit akar, határ a csillagos ég, azaz a pénztárca tartalma. Lehet kérni a szivárvány minden színében pompázó koktélokat, tengeri herkentyűket, de érdemes alább tenni a mércét, hiszen kitűnő a házi boruk és a csevapcsi névre hallgató, a mi miccsünkhöz hasonlító fűszeres őrölthús-különlegességük.

Egyébként ebből a masszából tán ők sem tudják, hányféle kaja készül, mert tálalják sülve, rudacskákként, két zsemle közötti lapótyaként szószokkal, de töltik is sonkával, sajttal... Már csak azért is érdemes visszamenni, hogy e sor folytatható legyen. Mert csak kóstolva lehet a végére járni ennek a kérdésnek. Tudakolhatnánk a pincérektől, de akkor hosszúra nyúlna a vacsora.

Apropó nyelv: a helyiek montenegróit beszélnek, de ez nem akadály. A vendéglátókban mindenhol ismert ilyen-olyan szinten az angol, és lehet boldogulni. Előfordulhat, hogy a számla helyett a hasonhangzás miatt sört kap az angolul karattyoló vendég, de ebből nagy kár nem keletkezik. Aztán ha elakad a társalgás, még mindig megmarad a nemzetközi módszer, a mímelőzés-mutogatás, mellyel – egy kis hangutánzással elegyítve – akár hajszárítóhoz is hozzá lehet jutni. Ez nem Bábel, ez Montenegró.

És van, amihez nem kellenek szavak, amivel költségbe sem veri magát az ember. Csak áll, bámul és hálálkodik. Ilyen élmények tömkelegében volt egy, ami az összeset fölülmúlta. A Becici hegyen szerpentinező aszfaltút vitt a helyszínig. Egy, az 1770-es években működésbe hozott olajprésig, mely ma már múzeum – mellesleg őr és belépti díj nélkül –, onnan pedig az olajligetbe.

Az olajfák hegyén jártunk, melynek fő látványossága egy körülbelül kétezer éves olajfa.

Görcsös-odvas, sok mindent megélt matuzsálem. Minden bizonnyal a hely varázsa engedi, hogy ilyen hosszú élete legyen a földön, mert a liget légköre az ember fizimiskájáról is sepregeti le a ráncokat. Ez is egyik arca a fekete hegyes országnak, amivel érdemes szembenézni dúsgazdagként vagy pórnép fiaként egyaránt. Megvalósítható az álom, isten bizony akár 1700 lejből is utastól, kvártélyostól, evés-ivászattal együtt. És nem kell latolgatni, milyen az ár-érték arány, hamar elbillen a mérleg a megérte serpenyő felé.