Nem gyökértelenek: kettős identitású argentínai magyarok

A gimnáziumi évei alatt, mint néprajzkutató-jelölt dolgozott Gyergyószentmiklóson és környékén a magyarországi Zsonda Márk, később hosszú ideig foglalkozott a Felső-Tisza-vidéki magyar romákkal. 2001-től kutatja a közösségek létrejöttének, pusztulásának a folyamatait. 2004-től pedig a diaszpóralét és annak a vizsgálata foglalkoztatta, egyetemista volt, amikor a Kőrösi Csoma Sándor program keretében Svédországot jelölte meg célterületének. Ám egy véletlen folytán nem Svédországba került.

„Svédországba szerettem volna menni ösztöndíjasként, de az ottani helyek foglaltak lettek, maradt Argentína. Elég komoly egyhónapos felkészítő volt, rengeteg vizsgával. A száz jelentkezőből negyvenheten maradtunk. Mondták, hogy megnyílt a lehetőség, hogy menjek Argentínába, egy Chaco nevű tartományba. Viszonylag hamar, aznap kellett dönteni, amikor ezt közölték. Megpróbáltam rákeresni, nem tudtam és nem találtam szinte semmit erről a helyről, csak ilyeneket, hogy borzasztó a klíma, 40-50 Celsius-fok is lehet. A magyar közösségről is csak elvétve találtam információt, de nagyon tetszett, mert egy tipikus, néprajzkutatónak való területnek bizonyult.

– emlékezett vissza Márk.

Rámutatott, Magyarországon a 2010-es évek elején indultak el a nemzetpolitikai programok, és a diaszpóra felé is kezdtek fordulni. Ekkor indult a Kőrösi Csoma Sándor program is, és noha ez az időszak még a kísérletezés ideje volt, nagyon jól sikerült kísérletté lett. „Az volt az elképzelés, a feladat, hogy negyvenheten menjünk ki a világ különböző pontjaira, ahol erre igényt tartanak a diaszpóraszervezetek. Magyarországon megpróbálták felkutatni, hogy mit igényelnek, volt, ahová pap kellett vagy néptánctanár, adminisztrációs ember vagy kutató, volt, ahová mind kellett volna. És akkor ösztöndíjas formában, a lehetőségek között megpróbálták az adott diaszpóraszervezet részére bocsájtani ezt a személyt, kompetenciát. Ez a program lényege, máig működik, most már jóval több ösztöndíjas van, mint mi voltunk.”

A nagy bevándorlási hullámokra is kitérünk a beszélgetés során, mint kiderült, létezett egy Hotel de Inmigrantes nevű befogadóhely, és aki Argentínába érkezett, többnyire ezen keresztül lépett be az országba, vagy Brazílián. Aki a Hotel de Inmigrantes-en keresztül érkezett, regisztrálták a nevét, honnan és mikor jött, hány éves. Viszont gyakori volt, hogy a neveket fonetikusan, spanyolul írták le, ezért sok névvariációt át kell gondolni, ha keresünk egy családnevet – magyarázta Márk. A Hotel de Inmigrantes-t egyébként egy magyar sváb ember modernizálta a 20. század elején, és ez a hatalmas, modern épület képes volt a milliós bevándorlótömeget fogadni.

Argentínába a magyar nyelvterületről több nagy kivándorlási hullámban érkeztek az emberek. Az 1800-as évek végétől az első világháborúig tartó időszakban elsősorban szegény parasztok és cselédek vándoroltak ki ide. Az első világháború után a két világháború között az elcsatolt országrészekből érkeztek kivándorlók, különösen Erdélyből, a mai Szlovákia területéről, Délvidékről, a mai Magyarország területéről kevesen.

A második világháború alatt és után érkezetteket úgy hívják, hogy a ’48-as generáció. Az 1947–50 között érkezett magyarság az arisztokrácia, a magyar polgárság, értelmiség rétegei voltak, és a szovjet megszállás elől vándoroltak ki Argentínába.

Az utolsó nagy kivándorlási hullámmal érkeztek meg 1957-re az 1956-os forradalom és szabadságharc miatt menekülők, mintegy 1500 személy, de sokan tovább vándoroltak.

„Egymástól nagyon különbözőek mentalitásban, politikai kultúrában, gondolkodásmódban, társadalmi szinten nagyon sokszínű ez az argentínai magyarság, amely hetven éve nem kap utánpótlást. És emiatt van az, hogy rengeteg egyesület, klub alakult meg, és az első kivándorlóhullámban érkezettek nem biztos, hogy megtalálták a hangot a harmadik, negyedik hullámmal érkezettekkel. Aki a második világháború után jött ki, és a harmincas években volt gyerek, és egy ’56-os, aki megtapasztalta a szocializmust, kommunizmust, nem biztos, hogy megtalálta a közös hangot. Ez nem azt jelenti, hogy viszály volt, hanem azt, hogy más volt az érdeklődésük, más foglalkoztatta őket, más volt a beszédtéma, a Magyarország-kép. Egy chacoi, ha nem találkozott előtte 56-os leszármazottal, nem mondott semmit neki 1956 addig, amíg ezt meg nem tanulta valahonnan, hogy volt. Hiszen ők itt voltak több évtizede, nem volt kapcsolatuk Magyarországgal, Buenos Airessel, ők a ’20-as évekig tudták, hogy mi történt Magyarországon.

És a diaszpóraszervezetek nagyon szervezettek és erősek Argentínában, van egy ernyőszervezet, az Argentin Magyar Intézetek Szövetsége, és az alá tagozódnak be a különböző egyéb alszervezetek. Mivel van egy ilyen kapcsolati háló közöttük, minden információ áramlik. A 2010-as évektől rengeteg programon vesznek részt, tanár, ösztöndíjas érkezett, ez a tudásbéli különbség kiegyenlítődött” – magyarázta a magyar közösségi diplomata.

Hozzátette, ez egy tudásaktualizáció, amit a diaszpórában lehet folytatni, de épp ez a tudás-kiegyenlítődés nem vezethet oda, hogy ezeket a helyi színeket elvegye a diaszpórától. Egy missionesi magyar kultúra, az ott megőrzött tudás, folklór, gasztronómia, különbözik a chacoitól, vagy különbözik az 1700 kilométerre levő országon belüli mendozai magyar kultúrától. Úgy véli, a tudásaktualizációt nagy körültekintéssel kell végezni, hogy ezek a sajátosságok ne szűnjenek meg.

Argentín remeteiek újrafelfedezése

Noha több mint tizenkétezer kilométer választja el őket egymástól, de a közös emlékek felidézése hamar összekapcsolja őket: közel száz év után találtak egymásra az Argentínába emigrált és az itthon élő gyergyóremetei Laczkó-Benedek család tagjai.

Amikor Márk kiérkezett mintegy tíz évvel ezelőtt, egy-két napot Buenos Airesben töltött, majd elutazott Chaco tartományba, ahol két magyar egyesület fogadta, egy 1932-es és egy 1991-es alapítású. Chacot annak idején őserdő borította, amikor a húszas évek végén megérkeztek ide a magyar kivándorlók, akkor őserdőírtással kezdték, ezt egy generáción keresztül végezték mire termővé tették ezt a provinciát, és gyapottermeléssel foglalkoztak. Pár évet leszámítva itt rendszeres magyar tanítás sosem volt, a magyar egyesületek az elárvultakat és az özvegyeket, valamint az újonnan érkezőket segítették.

„1927-ben volt a kivándorlási csúcs Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, a mai Magyarországról kevesebben mentek ki. Paraszti sorból paraszti sorba érkeztek az emberek,

Egyrészt jog és segélyegyletként működtek az egyesületek, másrészt a magyar nyelv és magyar kultúra ápolására tették fel a munkásságukat úgy, hogy saját humánerőforrásból oldották ezt meg. Ahogy jött a második, harmadik generáció vegyesházasságok révén, a nyelv megtartása gondot jelentett, és bár volt kapcsolat Buenos Airessel, és egy-két évente tudott kimenni egy pap, egy lelkész, aki tanított egy rövid ideig. Amikor én kimentem 2013-ban, addigra a közösségi aktivitás megszűnt, és inkább egy gasztronómiai klub lett: magyar hurka, kolbász és egyéb készítése volt a fő aktivitás. Nekem nagy szerencsém volt, hogy az egyetemen kulturális antropológiát, néprajzot tanultam, és előtte közösségekkel foglalkoztam. Azon kívül, hogy azonnal megkezdtem a magyartanítást és a néptánctanítást – ez nagyon fontos, mert ehhez nem kell nyelv, mégis egy nagyon erős közösségteremtő erő – elkezdtem kutatni, hogy mi történt a közösségi aktivitással, merre tart ez a csoport, milyen funkciók estek ki, amelyek korábban a közösséget fenntartották, létrehozták, illetve van-e közösségi akarat arra, hogy ezen az állapoton változtassanak. Az évek során sikerült fejleszteni, a közösséget, olyan kompetenciákat és tudást átadni, amelyek segítségével önfenntartó lett.

Nagyon fontos, hogy megtanultak tervezni, hogyan kell felépíteni a közösségi funkciót, mik a közösségi célok.

Most már nem az őserdőírtás és megtelepedés korában vagyunk, hanem nyilván más kihívások vannak. Sok közös munka volt, megnyílt a tiszteletbeli konzulátus is 2016-ban, egy nagyon erős és aktív közösséggé fejlődött Chaco.”

Márk kifejtette, mivel a chacoi magyar közösség nagyon messze volt mindentől és mindenkitől, nem léteztek utak, amikor kiérkeztek, és ez egy szubtropikus tartomány, nem mindig voltak járhatóak a földutak, ezért ők elzárva éltek. Létrejött egy chacoi magyar zárványkultúra, és ezen belül az idősek megőrizték a magyar nyelvet, és megőrizték azt a dialektust is, ahonnan jöttek. A fiatalok többsége nem beszélt magyarul, angolul sem a legtöbben, csak spanyolul.

„Amikor az első ösztöndíjasok elmentek Magyarországra, volt bennem egy félsz is, azon kívül, hogy nagyon örültem, hiszen nagyon sokat kellet harcoljunk, hogy az első fiatalok elinduljanak. Egy évszázada nem volt otthon senki közülük – később több családot sikerült egyesíteni –, kilométerben is messze van, ez egy vidéki provincia, és rögtön Budapest mint úti cél félelmetes lehetett. Attól is féltem, hogy ha ők visszatérnek, az mit fog okozni a közösségben, hiszen ők egy aktualizált tudást fognak visszahozni Magyarországról.

Aztán jött a kommunizmus, és ez az álom semmivé lett, és akkor inkább berendezkedtek lélekben is a hosszú maradásra, ami azt jelenti, hogy felerősödött a romantikus Magyarország-kép. Tehát, minden, ami pozitív, minden, ami erőt ad a nehéz helyzetben, az ott van. Mindemellett imádják Argentínát, nagyon szeretik a hazájukat, amely befogadta őket. Itt minden etnikus kultúra megtarthatja, fejlesztheti, bemutathatja, reprezentálhatja az ő származási kultúráját. De általában minden kivándorló közösségben benne van a kettős identitás része, van egy romantikus nagyon erős kötődés, akkor is, ha generációk óta nem ismerik a származási országot. Az volt az én kérdésem, ha Magyarországon egy új magyar nyelvet megtanuló, egy teljesen más szemléletet, gondolkodást visszahoznak egy városi környezetből, akkor mi lesz a közösségből. Ezt kezdtem többféleképpen lemodellezni, hogy erre valahogy készüljünk. Hála Istennek a legjobb forgatókönyv valósult meg.”

A magyar közösségi diplomata attól tartott, hogy a még magyar nyelvet beszélő, a magyar kultúrát még a kivándorláskori állapotokból ismerő emberek fontossága, jelentősége vissza fog esni. Ők voltak, akik a közösségen belül a tudást birtokolták, mert ők tudták, hogy mi volt Magyarországon, de javában csak a 20. század első felében. „És most visszajön pár fiatal, aki mai magyar nyelvet beszél, mai tudása van, mai képe van Magyarországról. Attól féltem, hogy ha a kettő ütközik, akkor a korábbi, a chacoi magyar kultúra nagyon hamar meg fog szűnni. De nem, hanem mint tudásaktualizációt sikerült elfogadniuk, és

Sőt, emiatt jött létre egy zárványkultúra, ami ugyanúgy a magyar kultúra része, mint bármelyik más határon túli kultúra, amely nyilván azzal a területtel kapcsolatban áll, a hatásaival is együtt fejlődik. Ez nagyon is a magyar kultúra része. Inkább az a nézet terjed, hogy ez a magyar világnemzetnek, a magyar kultúrának a diaszpórakultúra a maga diverzitásában, sokszínűségében része és alkotója, és egy újabb virága.”

Zsonda Márk Argentína, Uruguay és Paraguay magyar közösségeivel dolgozik, a misionesi, mendozai és tucumani magyar közösségek az ő munkájának köszönhetően jöttek létre, és szintén az ő tevékenységéhez köthető, hogy a chacoi magyar szervezet újraalakult és megmaradt. Ezek ma fontos, aktív magyar közösségek Argentínában. Márk Terepnapló című blogján időről időre beszámol az argentínai magyar mindennapokokról, ünnepekről. De szerteágazó tevékenységei közé tartozik az is, hogy a magyar kormány és az argentin diaszpóraszervezetek közötti kapcsolatot harmonizálja, hogy a periférikus argentin tartományokban létező magyar közösségeket miként lehet úgy segíteni, hogy olyan strukturális intézményi változásokon menjenek keresztül, hogy önfenntartóak legyenek.