Orvosként a kommunista osztályharctól a személytelen futószalagig

– Milyennek látja ma az orvosi ellátást, illetve az orvosok felkészültségét, ha összehasonlítja azokkal az évekkel, amikor ön kezdte a pályáját?
– Az egyetemi oktatás színvonala teljesen megváltozott, a régi, úgynevezett német-magyar oktatási rendszer teljesen megszűnt, amin mi nevelkedtünk fel. A helyét elfoglalta az újszerűnek mondott, de rosszul alkalmazott oktatási módszer.

Általában az egész egészségügyi ellátás helyzetét válságosnak látom, olyan értelemben, hogy megszűnt az a régi, emberközpontú gyógyítás,

amely helyét elfoglalta részben a pénzkeresés, részben pedig a technika. A modern technikai vívmányok csodákat művelnek olyan szempontból, hogy olyan kórismézési lehetőséget biztosítanak, amiről mi annak idején álmodni se mertünk, viszont ezzel együtt elveszett a beteg. Tehát futószalagra kerül, végigküldik egy csomó vizsgálaton, amelynek a végén mondanak egy véleményt.  Azonkívül, hogy sok buktatóval jár, nagyon költséges is. Olyan vizsgálatokat is elvégeztetnek, amelyek esetleg feleslegesek, de nagyon költségesek. Az egyetemi oktatásnál pedig ez a jól ismert huzavona, ami az egyetem körül történik, a magyar oktatás elsorvasztásához vezet, mert elfogynak az oktatók.

Ez pedig maga után vonja azt, hogy a magyar oktatás, mint önálló lehetőség, fel sem fog merülni.

– Visszatekintve a korábbi oktatásra, felkészülésre, mindig voltak nehézségek. Mégis vannak időszakok, amelyekre szívesen gondol vissza az ember. Az ön életében melyek voltak ezek?
–  Én 1952-ben kezdtem az egyetemi tanulmányaimat, nevezhetjük úgy, hogy az osztályharc kiéleződésének a korszakában. Az azzal járó rengeteg visszássággal, amin a hat év alatt mi keresztül mentünk. Például két vagy három éven keresztül a nyári vakációban egy-két hetet dolgoztunk a téglagyárakban, téglát vetettünk, hogy majd felépítenek egy ezer férőhelyes bentlakást, mert akkor nagy probléma volt a diákszállás. A téglát ki is hordtuk a mai ifjúsági ház helyére, ugyancsak velünk rakatták teherautókra és hordatták el a téglát, mert azzal bővítették a postaépületét és építették fel az állatkórházat.

–  Ez csalódással járt?
–  Csalódás is volt, hiszen hatodévre készült el, 58-ra az első mai bentlakás, ráadásul betonelemekből. Annak ellenére, hogy a szellemi terrort éreztük, az osztályharccal járó dolgokat is, én mindig mondom, a mi diákéletünk sokkal tartalmasabb volt, mint a mostaniaké. Látom a gyerekeken, az unokáimon. Mi rengeteget kirándultunk, színházba, hangversenyekre jártunk, éltük a magunk diákéletét, ha éppen nem szorították a nyakunkat, és ezekre kellemesen lehet visszaemlékezni. A másik dolog, hogy az oktatói gárda, amely minket nevelt, a kolozsvári magyar egyetem második generációjából került ki, mert amikor a magyarországi vagy a magyar állampolgárságú egyetemi tanárokat kiutasították, ezek az emberek, akik adjunktusi állásban voltak, vették át az oktatást. Az anyag ismeretét megkövetelték a vizsgákon, és merem mondani, hogy

–  Nagyon sokan éltek ezzel és elmentek. Önök itthon maradtak. Nem bánta meg?
–  Nem, egyáltalán. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy Erdély az én hazám és ideköt, de tény, hogy lényeges szerepet játszott az erdélyi táj. Mikor végeztem, az évfolyamról elsőnek választottam Sepsiszentgyörgyöt, az akkori Szentgyörgy rajont, azért, mert körös-körül a hegyekben lehetett kirándulni.

–  Választhatta volna mondjuk Marosvásárhelyt is? Mivel elsőként választhatott...
–  Nem, voltak, akik „elsőbbek” voltak, és az akkori Maros rajoni helyeket ők választhatták. Nem bántam meg soha, hét évet voltam Sepsiszentgyörgy mellett Mikóújfaluban, ahol életre szóló tapasztalatot szereztem, hisz gyakorlatilag mindent el kellett látni. Az egész rajonban egyetlen egy mentőkocsi volt, tehát ott nem lehetett mindenért mentőt hívni. Kisebb sebészeti beavatkozástól szülés levezetésig az égvilágon mindent csináltunk. Aztán versenyvizsgával 67-ben kerültem ide, az egyetemre, Horváth Endre klinikájára. Kitűnő professzor volt, emberséget tőle lehetett tanulni, nagyon kitűnő munkatársakkal. Negyven évet töltöttem itt. Az utolsó években a krónikus osztályon, majd annak főosztályvezetőjeként mentem nyugdíjba.

–  Mi a véleménye, hogy a törvény értelmében biztosítani kell a beteg anyanyelvén a kommunikálást?
–  Alapvető dolog, minket így is oktattak, hogy a beteggel anyanyelvén kell beszélni. Nem csak azért, hogy jobban megértsük azt, amit mond, hanem azért is, mert a bizalmát is meg tudjuk nyerni,

márpedig gyógyítani bizalom nélkül nem lehet.

Volt kollégám, aki például olyan környezetbe került, ahol görög gyerekek voltak, Előpatakon, és megtanult görögül, hogy tudjon velük beszélni. Volt olyan kollégám, aki megtanulta a cigány szavakat, mert sok cigány volt, hogy tudjon értekezni, és természetesen a román betegekkel románul.

Ez annyira természetes dolognak tűnt akkor, hogy törvényt hozni erre nonszensz.

Nyilvánvaló, hogy az ember Bukarestben nem várja el, hogy magyarul beszéljenek vele, de azokban a helységekben, ahol magyarok élnek nagyobb számban, az orvos tudjon az anyanyelvén beszélni, azt igen. Jó példa erre, hogy nagyon sok olyan román kollégánk volt, aki megtanult magyarul, ha nem is tökéletesen, de annyira, hogy tudjon értekezni a beteggel. De volt olyan kollégánk is, aki harminc év alatt azonkívül, hogy nem és igen, egyetlen egy szót nem szólt magyarul. Nyilvánvaló, hogy a szász vidékeken a beteggel az orvos szászul beszélt, még csak nem is németül.

–  Melyik korszakra gondol vissza a legszívesebben orvosként?
–  Nem tudnám így felosztani, a negyven év alatt az orvost sok öröm és sok csalódás éri. Diagnosztikai tévedéseket követ el, ami miatt bánkódik, lelkiismeret-furdalása van. Az az orvos, aki azt mondja, hogy soha nem téved, az hazudik. Főleg abban az időben. Még most is tévednek ilyen technikai lehetőségek mellett, akkor pedig a kezünkre és a fülünkre meg a szemünkre hagyatkoztunk, azzal kellett diagnózisokat felállítanunk, és nem is voltak azok rosszak.

Ha szívesen kell visszaemlékezni, az ember arra emlékezik, amikor több a szakmai siker, és ez a körorvosságnál van. A betegek nagy része olyan, hogy magától is meggyógyul, megfázás, hűlés, gyomorrontás, ezekből meggyógyultak. A klinikán sajnos az a siker, ha egy olyan betegséget tud az ember diagnosztizálni, ami ritkán fordul elő, más nem gondolta azt, vagy más diagnózissal került oda. Viszont árnyékoldala, hogy nagyon sok az olyan diagnózis, amikor az ember már nem tud segíteni a betegen. Ilyenkor megpróbál úgy viselkedni, hogy

a betegben bizalmat ébresztve erőt adjon, és megpróbál a szenvedésein enyhíteni, mást nem tud csinálni.

Volt tanítványaim körében látom, hogy van, aki a betegekkel foglalkozik, van aki íródeákként küldőpapírokat ír, vagy másokról a betegek mesélik el, hogy milyen körülmények között fogadják.

Elképzelhetetlen volt az, hogy egy epegörcsös beteg, ha bejön a rendelőbe, ne én lássam el elsősorban, hogy szűnjön meg a fájdalma. Most kihívják a mentőt, felviszik a kórházba és amíg oda felér, sokszor semmilyen gyógyszert nem kap. Ott is leültetik, mi baja van, kérdik, ha fáj a hasa, várjon. Ez mindenképpen hátránya a mai orvostudománynak. Más az előrejelzési rendszer. Egy csipőprotézissel lehet élni két hónapot, amíg műtétre kerül a beteg.

No de ha felmerül egy rosszindulatú betegség gyanúja és előjegyezni valakit, két hónap múlva megvizsgálni, az több mint műhiba, az már bűn.

Régen ez elképzelhetetlen volt. Bejött a beteg, én szóltam a röntgenorvosnak nézd meg, ez a gyanúm.

–  Marosvásárhelyinek jó lenni?
–  Vásárhelyen éltem le a fiatalságomat, több mint ötven évet. Kialakult az a baráti társaság, amely sajnos 1990 után nagyon megfogyatkozott, de még így is jelentős. Igaz, most már a kor miatt fogyatkozik. De egy városban akkor érzi magát az ember jól, ha otthon érzi magát. Én kolozsvári vagyok, de Kolozsváron már nem érzem jól magam. Vásárhelyi vagyok már, itt érzem itthon magam.