HIRDETÉS

Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor

Simon Virág 2017. augusztus 04., 16:21

Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.

A közismert egyházi elöljáró szerint a világ az egyházra pozitívan néz Fotó: Boda L. Gergely

Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni.

Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s  a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.

Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de  a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.

Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti  középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.

– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.

Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.

A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről  – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána  a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.

Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.

 – Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt  legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga  Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.

Felidézte a kellemen emlékeket, s azokat is, amelyeket ma már sajnál Fotó: Boda L. Gergely

Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.

Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.

– Az elmúlt 15  szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor  van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a

Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe.

Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.

– Hosszú évekig  az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha  a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.

HIRDETÉS

Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban,  így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.

– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt  nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a  világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS