Székelyként Svájcban: stabil élet mardosó honvággyal

A nemezelés alapjait egy csíkszeredai nemezelőtől, Lázár Mónikától tanulta meg, majd visszatérve Svájcba előbb autodidakta módon, majd számos magyar, francia, amerikai nemezművésztől sajátította el e kézműves ágazat fortélyait. Ma már azt mondja, számára az alkotás létszükséglet, a nemezelés identitása része.

„Amikor holtidő volt az életemben, én mindig a kézművességhez fordultam. Emlékszem, még az egyetem előtt is ruhákat, rongybabákat varrtam. Hagyománya van a családban ennek, a nagymamám varrónő volt, édesanyám is varr, én is 18 évesen varrással kezdtem. Mindig megvolt az anyag, a textília iránti rajongás, így találtam rá a nemezre is, megfogott az anyag tapinthatósága, megmunkálhatósága, a színkavalkád, a színekkel való játék. Csíkban megtanultam az alapokat, kint elkezdtem nemezelni, tűnemezeléssel kezdtem, és három hónapra rá már azt kérték, ami megvan, állítsam ki. Nekem ez túl gyors volt, de ugyanakkor nagy lehetőség is, s mivel kiállítás közben foglalkozást is tartottam, így sikerült bemutatni a nemez technikáját. A töltött paprika mellett néha a frissen festett gyapjú rotyogott a fazékban a tűzhelyen” – eleveníti fel.

Erika használati és dekorációs tárgyakat készít, kezdve a nagy méretű fali szőnyegeken, képeken át a sálakig, táskákig, kalapokig. Bár Svájc gazdag kézműves hagyományokkal rendelkezik – jegyzi meg –, abban a kantonban, ahol él, a nemezelés ismeretlen volt. „Ezért nehéz volt a megismertetése, az elfogadtatása, és ugyanakkor nem volt ott meg még akkor az a közösségi háló, ami itthon megvan. Itt könnyebb bármit népszerűsíteni, mint odakint. A nemezelést többnyire csak a német részeken ismerik. De ma már eljutottunk arra a szintre, hogy tanfolyamokat, foglalkozásokat tartok felnőtteknek, gyerekeknek és fogyatékkal élőknek is, hiszen mivel olyan oklevelet is szereztem, miszerint terápiás céllal is vezethetek nemezelős foglalkozást, akár öregotthonokat vagy más speciális intézményeket is felkeresek ezzel a céllal” – magyarázza székelyföldi otthona nappalijában. Mert igen, olyannyira

fontos nem csak Erika, hanem svájci férje számára is a székelyföldi otthon, hogy idehaza néhány évvel ezelőtt egy régi házat újítottak fel Csíkjenőfalván.

Régi bútorok, örökségek, Svájcból érkezett kiegészítők, a hozzájuk kötődő emlékek elevenednek meg a ház majd minden szegletében.

A nappaliban van Erika nagymamájának régi varrógépasztala, amely ma féltve őrzött dekorációs tárgy, de ott áll az a szekrény is, amelyben a  nagymama az anyagokat tartotta. „Ez az egész gyermekkoromat átszőtte. Emlékszem, éjszakánként is varrt ezzel a varrógéppel. Ezt én örököltem, s ezzel a varrás iránti szeretetet is” – mondja Erika, aki, mint meséli, bár eleinte saját lakásukban rendezte be a műhelyét, ma már egy bőrművessel bérelnek egy műhelyt, ahol dolgozik, illetve ahol termékei is megvásárolhatóak.

„Már egy éve nemezeltem, amikor részt vettem egy játékban, amelyet a helyi újság hirdetett meg. SMS-ben válaszoltam arra a kérdésre, hogy ki írta a Heidit. Öt perc múlva érkezett a válasz, hogy nyertem ötezer frankot. Nem hittem, de reggel kiderült, hogy igaz. Ebből a pénzből rendeltem Amerikából egy nagy nemezelő gépet, ami nem csinál meg mindent, csak a köztes munkát. Fontos eszköz, a nagy fali szőnyegek nemezelése például iszonyatosan nagy munkát, erőfeszítést igényel, és ilyen tételben ezt már nem tudnám egyedül végezni. Ezzel készülnek el a nagyméretű nemez alapok, minden mást kézzel készítek. A vállalkozásomat 2014-ben indítottam el, azóta kiállításom volt már Svájcban, Franciaországban a nemezmúzeumban, Luxemburgban, Belgiumban” – meséli. További tervei, ötletei is vannak, férjével, Cyrillel gondolkodnak egy közös projekten, amelyben összekapcsolódna a vers, a nemezelés és a fotózás. Az egyébként pszichológusként, pszichoanalitikusként dolgozó Cyril verseket ír, erre épülne a következő közös projektjük, amikor is a vers inspirálna nemezképeket vagy faliszőnyegeket.

Miután Erika a Szegedi Tudományegyetem francia-román szakán elvégezte tanulmányait, Budapesten dolgozott fordítóként, itt ismerkedett meg Cyrillel, majd beiratkozott a magyar fővárosban a nemzetközi kapcsolatok mesterképzésre. „Végül a nyelv miatt döntöttünk úgy, hogy én megyek Svájcba, és nem Cyril marad itt. A mesterképzésre is abból a megfontolásból iratkoztam be, hogy Svájcban nagyon sok a nemzetközi szervezet, és ott lesz munkahelyem. Végül nem így történt, mert a piac telített, én önkéntesként dolgoztam két évet. És ekkor jött aztán a nemez” – meséli. Azt mondja, nem is a Svájcba való költözés volt nehéz számára, hanem itthonról volt nehéz elmenni Budapestre majd Szegedre.

„Svájcban az elején nagyon nehéz volt, egy nagyon zárkózott társadalomba kerültem, de mára már sikerült többféle nemzetiségű emberrel megismerkednem. Ott mindenki legalább kétnyelvű, az országon belül is négy hivatalos nyelv van, s ez változik kantononként is. Szerencsések vagyunk, egy nagyon szép részén élünk az országnak, a Genfi tó partján. A gyerekek számára nagyon jó az oktatás, sokféle nemzetiségű ember él ezen a vidéken. Néha beszélünk róla, hogy szeretnénk hazajönni, nekem mindig honvágyam van, de kompromisszumot kellett kötnünk” – magyarázza.

Gyerekeivel, a tízéves Marcival és a hatéves Tibolddal születésüktől fogva magyarul beszél, édesapjuk franciául, ám mióta már iskolában járnak, és a domináns nyelv számukra a francia lett, a magyar nyelv háttérbe szorult.

– jegyzi meg. Igen, arról álmodoznak, hogy egyszer tán hazaköltöznek a székelyföldi saját házba, de egyelőre ez nagyon távlati terv marad. Ott az élet kiszámítható, stabil, nevetve mondja, nagyon elszokott a bonyodalmas bürokráciától, de mindez nem tudja kárpótolni a barátokat, a családot, az itthoni közösséget. „Néha iszonyatosan hiányzik a magyar nyelv, a tágabb család, az itthoni barátaim” – jegyzi meg.