Szeretetszolgáltatás extrákkal: vallomás a társkeresők túlsó oldaláról

Egy SMS-es társkeresésről tudunk meg többet ezúttal egy olyan személytől, aki operátor, üzenetkezelő volt egy ilyen társkereső cégnél. Bár nem is gondolnánk, a legtöbb esetben az emelt díjas SMS-ek csupán operátorokhoz jutnak el, akiknek az a dolguk, hogy kedves hangvételű üzeneteket írjanak vissza a jelentkezőknek, újabb, sok pénzbe kerülő választ generálva. Aliz ezzel foglalkozott.

Friss diplomásként csöppent ebbe a világba egy ismerőse révén, aki beajánlotta a magyarországi székhelyű céghez. A megüresedett helyek betöltését ugyanis házon belül intézték, és nem álláshirdetések útján. Aliz írói indíttatásból vállalkozott a feladatra, „hogy megtanuljak improvizálni, gyorsabban reagálni, és bele tudjam képzelni magam különböző helyzetekbe. A pénzszerzés mellékes volt”. Először leendő főnöke felhívta, és percekig beszéltette, hogy tesztelje személyiségét, hátterét. Majd egy alkalmassági próba, amolyan helyzetgyakorlat következett, amikor ismerkedést szimuláltak. Végül tananyagot kapott, amelyet egy hét alatt be kellett bifláznia. Ezzel párhuzamosan a munka gyakorlati oldalát is megismerhette egy kinevezett oktató, esetében az őt beszervező ismerős révén. Aliznak még meg kellett tanulnia néhány program használatát, amelyeken keresztül dolgoztak, illetve egymással kommunikáltak az üzenetkezelők.

A kiadott kézikönyvek arról szóltak, hogyan kell a kliensekkel bánni és beszélni.

Kényes eseteknek számítottak a kiskorúak, az öngyilkosjelöltek és az átverést megszimatolók.

Más-más szabályok vonatkoztak a 18 éven aluli korcsoportokra, például a 14 éven aluli gyerekekkel kimondottan általánosságokról beszélhettek, még csak romantikus útra sem terelődhetett a szó, a 14–15 évesekkel óvatosan, virágnyelven flörtölhettek, a 16–17 év közötti fiatalokkal már el lehetett mozdulni enyhén az erotika irányába, érzékeltetni a túlfűtöttséget, de egyértelműen még itt sem volt szabad fogalmazni.

Az öngyilkossággal fenyegetőzőket mindenképp meg kellett nyugtatni és lebeszélni szándékukról. Azzal szemben, aki rájött a színjátékra, az volt a stratégia, hogy az értetlent, netán sértődöttet kellett játszani, majd ha ezek után sem hitt nekik, letiltani. A vizsga távkommunikáció útján zajlott, miután felvételt nyert, szerződést, titoktartási nyilatkozatot írattak alá vele.

Az ismerkedést mindig a kliens kezdeményezte. A bejelentkezőket a gép sorsolta ki az éppen online operátorok között. Ez lehetett akár egy másik üzenetkezelővel megkezdett beszélgetés vagy új ismeretség is. Ugyanígy a rájuk osztott szerep avagy hamis profil is folyton váltakozott, amely rövid bemutatkozást és a paramétereket mutatta. Nő és férfi bőrébe egyaránt kellett bújnia, és akár azonos neművel is összehozta a sors.

– magyarázta Aliz. A kliensek „előéletét”, a róluk kapott addigi összes információt egy közös belső panelen követhették nyomon. Ugyanígy vezették azt is, hogy magukról mit árultak el. A kényes esetekre a munkatársak nagybetűvel hívták fel egymás figyelmét. Az operátornak megszabott idő állt rendelkezésére, hogy felfogja a helyzetet, átfussa az előzményeket és válaszoljon. Aliz időközben már fél percre csökkentette az elvárt időt. Az üzenetnek el kellett érnie egy bizonyos karakterszámot is, ellenkező esetben nem küldte el a rendszer.

Az anonimitást megőrző kibertérben a felhasználók gyakorta adják ki magukat másnak. A turpisság azonban egykettőre kiderül a következetlenség miatt, állítja Aliz. Az üzenetkezelő szempontjából viszont ez mellékes, a lényeg, hogy beszéltesse a klienseket.

Ha leszögeztük a találkát, előtte kötelezően le kellett mondani valami hihető okra hivatkozva, és egy új időpontot kitűzni, de addig is tartani a kapcsolatot.” Ilyenkor már kezdeményezhetett az üzenetkezelő is. Ez az ún. visszahívás, és ezt is a rendszer osztotta ki, mert maguktól nem tudták felvenni a kapcsolatot a klienssel. Nem is hozott annyi pénzt, mert általában nem válaszoltak rá: vagy mert alkalmatlan volt az időpont, vagy mert a kliens akarta a gyeplőt tartani.

Alizék nem adhatták meg nevüket, elérhetőségüket. „Ha már gyanúsan sokszor kitértél, megtehetted, hogy a kettőspont után nem írtál semmit, de eljátszottad, hogy te bizony elküldted, és mivel az övé sem »jött át«, kibékültetek azzal a helyzettel, hogy valószínűleg a rendszer nem enged át személyes adatot” – árulta el.

Rövid pályafutása során Aliz sokféle emberbe belebotlott: kényes esetei között a legfiatalabb egy nyolcéves kisfiú volt, legalábbis azt állította magáról. „A kiskorú felhasználók szinte mindig szexuális érdeklődéssel léptek fel. Nyomták a dumát, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nincs tapasztalatuk, épp ezért választották az ismerkedés eme formáját” – summázta.

Az idősek közül sokan akár tíz éve is folyamatosan írogattak ugyanannak a „személynek”, már érzelmileg is kötődtek hozzá.

„Egy nyolcvan év körüli néni egyenesen élettársi viszonyként élte meg. Az idősebb hölgyek amúgy is tartós kapcsolatra vágytak, a férfiaknál viszont épp fordítva tapasztaltam: a fiatalabbak szerelmesek lettek, az öregek viszont többnek is írogattak szerre, főleg fiatal lányoknak.” Az öngyilkosságra hajlamosak inkább a magány elől menekültek ide. Róluk riportalanyom számára az derült ki, hogy a mindennapi életben szeretetéhesek és önbecsüléshiányosak. „Annyit tudtál csinálni, hogy próbáltál önbizalmat táplálni bennük, gyógyító beszélgetéssé alakítottad az egészet. Még ha volt is benned késztetés, hogy ne játssz az instabil típussal, nem tehetted meg, hogy elmondod az igazat, mert az üzeneteinket folyamatosan ellenőrizték, és beperelhettek volna a titoktartás megszegéséért” – magyarázta Aliz, majd kitért a büntetésekre is, mert bizony a forgatókönyvtől való eltérésért, a pontatlan adatokért, a munkaidő lefaragásáért fizetéslevonás járt.

A főnökkel személyesen soha nem találkoztak, csak a nevét tudták, és a hangját hallották a telefonban. Amikor arról kérdezem, hogy mégis milyen profilt alkotott a férfi megnyilvánulásai alapján, azt feleli, hogy

„Eléggé rabszolgaként kezeltek minket. A fizetést nem az általunk megírt, hanem a klienstől jött üzenet után kaptuk, úgy saccolom, a felszámolt díj 4–5 százalékát. A kötelező munkaidőnek legalább a dupláját kellett dolgoznod, hogy a minimálbért elérd” – árult el további részleteket.

Munkabeosztásukat maguk tervezték meg előre, és ahhoz tartani kellett magukat. Persze cserélhettek is, de mivel teljesítményük alapján három csoportra voltak osztva, a legelsőbe tartozók foglalhatták le az optimális időpontokat, a többiek pedig azzal maradtak, ami jutott.

Aliznak nyolc hónap után elege lett a beépített ember szerepéből, és kilépett. „Emberundorom lett a butaság és negativitás miatt, ami áradt belőlük. Az is válságot okozott, hogy hiábavalóan töltöm az időmet, és nem is kimondottan jó dolgot csinálok, összetörhetem valaki szívét, akinek élete értelme az a kitalált személy. Szomorú, hogy mennyien élnek körülöttünk, akiknek ez az egyetlen szeretetforrásuk, hogy még fizetni is hajlandók érte, és olyan hiszékenyek, hogy az elmaradozó randik ellenére is hinni akarták, valaki törődik velük. És itt jött a dilemma: erre épít ez az aljas, jól kitalált rendszer, hát ne jusson legalább ennyi nekik?

Aliz azt mondja, kreativitására végül is jótékonyan hatott, szexuális érdeklődését pedig kissé megváltoztatta ez a tapasztalat: „Okozott egy kis kiégést, és jobban átlátom, mire megy ki a játék. Most már egy mély beszélgetést többre tartok.”