Tisztán, becsülettel kilencvennégy éven át

Ha megszólal, olyan szavak hagyják el a száját, amelyek ma már kikoptak a köznyelvből. Értelmes, szellemes és huncut – nem csak ő, hanem a vele való beszélgetésem is, jelenlegi lakóhelyén, a szombatfalvi öregotthonban. Kilenc évtizeden, négy történelmi korszakon lépkedünk át, idilli pillanatoktól, nélkülözésektől, intim titkoktól és intelmektől kísérve.

Éva néni az ágyon ülve írásost varr. Nylonharisnyában, szövetruhában, ahogy egy igazi úrhölgyhöz illik. Amióta itt él, öt éve, száz körüli a keze közül kikerült kézimunkák száma. 

Református papcsaládba érkezett 1924-ben, ötödiknek. Édesapja 54, édesanyja 45 éves volt születésekor. Mikor rákérdezett késői gyerek voltára, „hogy hol volt az eszük, mikor ilyen vén fejjel erre a bús világra csináltak”, édesanyja azt válaszolta, „ne haragudj, de véletlen volt”. Négy évesen félárva lett, és „a mai napig elszomorít, hogy nem tudom, mi az: édesapa” – suttogja elérzékenyülve. Id. Hegyi Péter, a néhai székelypeteki lelkész azok közé a régivágású urak közé tartozott, aki pontban délben kiállt a küszöbre, és az ebéd felől tudakozódott. Egyetlen ház körüli munkából vette ki a részét, felfrissülésképpen: a favágásból. Ez is lett a veszte, mert egyszer gyomron vágta magát a tuskóval, és a szövődményekbe belehalt. A család mindezek ellenére Peteken maradt. Papok jöttek-mentek, mígnem a legkisebb fiútestvért hívta meg egyhangúlag a gyülekezet. A papkisasszony közben bentlakó lett az udvarhelyi tanítóképzőben.

Eredetileg tisztviselő akart lenni, de lebeszélték, hogy azoknak nincs annyi szabadsága. Ahogy mesél a kollégiumi életről, Szabó Magda Abigélje elevenedik meg.

Napjukat merev napirend szabályozta, és állandó tanári felügyelet alatt álltak. Éva néni utólag felmérve túlzásnak tartja azt a szigort, de rögtön hozzáteszi, hogy „a mai nagy szabadság sem jó”. 

Az ötödik éve maradt még hátra, amikor 1944-ben „bejöttek az oroszok”. Úgy átvonultak, senki észre nem vette. Tudomása szerint egy valakit lőttek le, aki félkegyelmű lévén kimerészkedett az utcára. Ők azonban ekkor már messze jártak… Eleinte csak szivárgott a hír, fakéregre írt üzeneteket küldözgettek a közeli fronton szolgáló ismerősök, hogy mi készülődik, aztán egy szeptemberi vasárnapon, templomba menet több vészjósló ismerőssel is találkozott… Nővérével nehezen, de rávették az idős édesanyát is a menekülésre, aki az első világháború alatt már egyszer hátrahagyott mindent. Utolsó pillanatban indultak el, egyetlen bőrönddel. Előbb Alsósófalváig jutottak el, innen aztán nyomukat vesztették a hátramaradottak. Másnap ugyan elindultak visszafelé, de a szomszédos faluban szembejött velük a sógornője három apró gyerekével. Akkor dőlt el végleg: nincs már miért hazamenni. Segesvárra tartó katonák kocsijára kérezkedtek fel, ő azonban csak úgy fért el, hogy a lőszeres ládák tetején hasra fekve utazott. Kérdésemre, hogy nem féltek-e a férfiaktól, azt válaszolja:

A segesvári állomáson a katonák kiüresítettek egy vagont számukra. Úgy véli, hetekig tartott az út, lassan vánszorgott a szerelvény, és sokat is rostokolt, ilyenkor lányokul leszökdöstek, hogy a közeli falvakban kéregessenek. A katonák is oda-odanyújtották a csajkáikat. 

Mikor Budapestre értek, csatlakozott hozzájuk a legidősebb báty is családostól, és annak ismerőse révén jutottak el Balatonszabadiba. A mozgássérültek nyaralójában kaptak állást, Éva nénire a gyerekek felügyeletét bízták. Ott éldegéltek egy darabig, aztán Balatonalmádiba költöztették őket, és egy szobába zsúfolták be mind az időközben tizenkettőre duzzadt társaságot. Itt, az utcán futottak össze véletlenül Haáz Sanyi bácsival, akitől megtudták, hogy az oroszok húzódnak vissza. Arra emlékszik még ebből az időből, hogy egyik este kimentek megnézni,

milyen, mikor a Balatonba bombát dobnak az orosz repülők, és olyan légnyomás érte őket, hogy ki a falnak, ki a kerítésnek esett.

Aztán fordult a kocka, az oroszok megint megindultak. Az akkori kányádi lelkész menedékhelyére hurcolkodtak át, Velemérre, a nyugati határszélre, gondolván, hogy odáig biztosan nem tud előrenyomulni az ellenség. „Egyszer az iskolában ránk tört két orosz. Szerencsénkre a falubeliek elkergették őket. Másik alkalommal galoppolást hallottam. Barisnya, kiáltozták, azaz lányt kerestek. Úgy, ahogy voltam, kiugrottam a hátsó ablakon. Tudtam, hiába bújok el a csűrben vagy a mögötte húzódó csalánosban, mert körülnéznek az udvaron is.

– emlékezik Éva néni. De csak ideig-óráig tartott a nyugalom, mert a Dunántúlról megint özönleni kezdtek az oroszok. Közben hozzájuk csapódott még egy asszony a két kisfiával, akik tudtak németül. Az orosz tisztek között is volt kettő, amelyik megértette magát. Ők javasolták, hogy bújtassák el a kisasszonyt – vagyis Éva nénit –, mert ha nem, a baj el nem kerüli. Hetekig a fal mellett, az ágy vas vázán lapult, az édesanyja meg félig-meddig ráfeküdve, hogy a testével takarja. Az ágy lábához székeket húztak, arra piszkos gyerekholmit tettek, hogy nehogy odaüljön valaki, és hátranyúlva felfedezze a rejtekhelyet. Napközben kiszállt levegőzni, a gyerekeknek pedig betanították, hogy ha veszélyt észlelnek, kiáltsák az „úrfi” jelszót.

A többi nő korommal vénasszonynak maszkírozta magát, kendőt kötöttek, az édesanyja a protézisét is kivette, hogy még öregebbnek tűnjön.

Amúgy „védett ház” volt az övék: Éva néni jól emlékszik, hogy az utólag csatlakozott asszony minden éjjel lemosdott, és besurrant a szomszédos üres szobába… A ház külső falára ki volt írva, hogy oda a közlegények nem tehetik be a lábukat, csak a tisztek… Egyik éjjel a nővérét is bekísérték a másik helyiségbe, aztán egyszercsak az ajtóban megjelent az ájuldozó Mariska: kiderült, hogy az oroszok meghatódtak az imádkozása láttán.

„Volt bennük is lélek. Megtanultuk, hogy csipdesni kell a karonülő babák fenekét, mert a gyereksírástól meghatódtak azok a meglett férfiak… Gyakran ölbe kapták a kisebbeket, és magyarázták, hogy nekik is van otthon családjuk. Egyszer legnagyobb rémületünkre el is vitték a kis Pistukát, de szerencsére betoppant, zöld kalapja megtömve kockacukorral. Inkább a fiatalabbja volt rém gazember, de ezt szerencsére másoktól tudom, mert mi megúsztuk. A jóisten kísért minket, hogy nem esett bántódásunk. Nagy az ő kegyelme, bízd rá magadat, az ő segítségével jóra fordul a sorsod!” – emeli fel intőn a mutatóujját Éva néni. 

Lassan elkezdtek hazaszivárogni a menekültek, de az hír járta, hogy ha elkapnak valakit, viszik Szibériába. Az ő társaságuk úgy döntött, addig maradnak még, amíg egyik asszonytársuk világra hozza a gyerekét. Egy évet voltak oda, krumplicukron éltek jóformán, néha szert tettek avas szalonnára, kenyérre. Mikor eljött az idő, közbenjárásra kaptak egy nyitott vagont, a falusiaktól meg élelmet az útra, és elindultak haza.

A kisállomáson rokonok fogadtak. A lakásunkban már más lakott.” Az élet azonban nem állt meg egy percre sem. Utolsó lehetőség adódott az elmaradt képesítő vizsga letételére. Az újdonsült tanítónőt szülőfalujába nevezték ki. Egy év elteltével ismét választás elé állította a sors: állandósult fizetéscsúszás vagy másik fivére meghívására Bálványosváraljára költözni, mert a vegyesen lakott vidéken elkelne még egy magyar ajkú tanító. Alig rendezkedett be új lakóhelyén, mikor egy leépítést szorgalmazó rendelettel egy hét kilométerre eső tanyára helyezték ki. A hét összevont osztályban tizenhárom gyerek volt… Minden reggel és este, erdőn-mezőn át gyalog tette meg az utat. Aztán télen csak ottragadt a molnárnénál, szalmapriccsen hált, a kosztja zsendiceleves volt, de elteltek úgy napok, hogy nem evett, csak amikor hetente kétszer a városban élő testvéréhez látogatott. 

Mikor már tűrhetetlenné váltak az embertelen körülmények, a tanfelügyelő hazahívta, és kinevezte Agyagfalvára. A városon tanfolyam is indult párhuzamosan, ahová beszervezték titkárnőnek, mert időközben megtanult románul, tudott gépelni és pontos volt. Közvetlen főnöke már első nap leteremtette azzal, hogy „az elvtársnő jegyezze meg, hogy a munkaidő pontban 8-kor kezdődik”, úgyhogy eleinte nem szívlelte a matek szaktanfelügyelőt, ifj. Bányai Jánost, akiről álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd a férje lesz. Pláne, hogy az egyik munkatársnője kiszemeltje volt.

„Tudta a fene, hogy rám fáj a foga. Egyszer elhívott mindkettőnket a Szabó Károly vendéglőbe, ahol Kónya Jancsi bácsinak egyre csak tette a vonójába a pénzt… Hazakísért, kezet fogtunk. Onnantól fogva udvarolt, ami azt jelentette, hogy ha bejöttem a városba, a nővéreméknél találkoztunk” – idézi fel a kezdődő románcot Éva néni, aki nem igazán akart férjhez menni, így elkezdte kerülni a férfit, aki egyszer csak megjelent Agyagfalván.

„Épp aszalni tettem be a szilvát, és emlékszem, kötény volt rajtam. Direkt kinyitottam az ablakot, és kikönyököltünk rajta, hogy a szóbeszédnek elejét vegyem. A kerítéslécek között csak úgy villódzott a szomszédok szeme… Jancsi kellett siessen a vonathoz, egy padon üldögélő huncut öregasszony meg szándékosan leejtette a zsebkendőjét. Ő lehajolt érte. Másnap jött a néni, hogy bolond vagyok, ha elszalasztom ezt a fiatalembert, mert né, milyen próbát csinált.”

Akkoriban az volt az elvárás, hogy a férfi szépen bánjon a nővel, kedves legyen hozzá, „a nehézséget róla vegye le, és ha lehet, keressen minél több pénzt”. Csendben esküdtek meg, mert akkoriban nem szabadott nagy felhajtást csinálni. „Azt mondtam, nem akarok Udvarhelyen ébredni az esküvő után, hogy mindenki firtassa a dolgot. Így tíznapos nászútra mentünk Vásárhelyre.”

A hét év korkülönbség miatt, és mert szakmailag nagyon tisztelte, végig magázta a férjét, csak ha haragudott, akkor tegezte le. Két gyerekük született.

Fiatalasszonyként a mai Tompa László Általános Iskola elődjében kezdett tanítani. Aztán egy ideig Csíkszereda mellett éltek, az erdő alatt. 46 évesen, 21 év házasság után megözvegyült, férjét tüdőrák vitte el. Egyedülálló anyaként igazgatta éveken át a szombatfalvi óvodát, de felmentését kérte, mert nem győzte. Végül a Bethlen utcai napköziből ment nyugdíjba. Sokáig kétlaki életet élt, felváltva a gyerekeinél, de hazavágyott. Majd jött egy baleset, és nem szabadott egyedül maradnia, akkor jelentkezett be az öregotthonba. 

Aztán a nagy szerelemről mesél, ami azért nem tudott beteljesedni, mert a háború közbeszólt: „jött volna utánunk, de a lovat kilőtték alóla, és többet nem találkozunk”. Ablak alatt adott szerenádok elevenednek meg, Kónya Jancsi alakja, ahogy húzza a muzsikát a fülébe, majd tovább emlékezik: „

Egy ügyvéd miattam ment ki a frontra, bánatában. Szerencsére hazakerült… Nem voltam szerelmes természetű, inkább racionális, és köztudott volt rólam, hogy tartom a három lépés távolságot. Fiús létemre minden marhaságban benne voltam, szerettem kirándulni, sportolni, rákaptam a lövésre, lovagoltam, teniszeztem, pingpongoztam, síztem… Képes voltam reggel fél 6-or kelni, egy órát edzeni, aztán hazaérve rendet teremteni, s úgy mentem dolgozni. Ha épp nem tanítottam, napszámosnak álltam.”

Éva néni vallja, hogy „tisztán, becsülettel végig lehet élni a 94 esztendőt. Olyan nincs, hogy nem tudom: akarom és megcsinálom. De lehetőleg másnak ne ártsunk”. A mai nők az ő szemében könnyelműek, „nem törődnek, a pad tetejére ülve csókolóznak, hogy mikor az ember megy el mellettük, félre kell fordítsa a fejét”. Aztán egy pillanatig elmélázik, és elpirulva közli: „ha van valami, amit bánok, hogy én nem engedhettem ezt meg magamnak, de arra kellett gondoljak, hogy szegény árva vagyok, nem mocskolhatnak be”.

A hosszú élet titka szerinte az állandó és pontos munka, a hasznos elfoglaltság. No meg a sport és a Jóisten kegyelme. A mai napig kézimunkázik, keresztrejtvényt fejt, vagy felkeresi kedvenc könyvesboltját, ahová inkább társalogni jár. Gyakran meglátogatják volt tanítványai, azok szülei. Öt unokával és öt dédunokával büszkélkedhet. Mikor a halálhoz fűződő viszonyáról kérdezem, rávágja: „Én attól nem félek. Akkor félnék, ha a gyerekeim nem lennének elrendezve. Persze, ha jobban belegondolok, rosszul esik, hogy nem fogom látni őket vagy az ismerőseimet.