Világ a szalmakalap alól: Kőrispatakot sem kerülte el a globalizáció

– Mit jelent önnek az idei magyar kultúra napján adományozott Udvarhelyszék Kultúrájáért életműdíj?
– Tudom, hogy nagyra szokás értékelni a díjakat, de én nem annyira. A régi rendszerben is adtak a szalmafeldolgozásért. Most az életművemért kaptam. Meglepetés volt, nem is tudom, kinek a befolyására. Úgy könyveltem el, hogy számon tartanak e félreeső szegletben, a hátam mögött elismernek, és ez a legnagyobb értéke számomra.

– Hova került a díj? Esetleg a többi mellé?
– Itt van helyben, a többi odaát, a múzeumban. Kaptam én már Bányai János-díjat Pozsony Ferenc néprajzkutatótól, a Magyar Kultúra Lovagrendjét, Pest megye is adott egy diplomát. De az is elismerés, hogy legalább száz újságcikk jelent meg rólunk, nemcsak itthon, hanem Magyarországon is.

– Lassan nagykorú lesz a szalmakalap-múzeum. Mi a mérlege ennek a tizenhét évnek?
– A kollekció nem bővült, annyi van, ahány vidék. A látogatók számát tekintve elértük az évi tízezret, míg a bukaresti falumúzeumba nyolcezren térnek be. Ezt onnan tudjuk nyomon követni, hogy minden betérőnek adunk egy sorszámozott képeslapot. Egyszer egy csoport azon vitázott, hogy merre van innen Szováta. Onnan jött az ötlet, hogy a környező városok felé mutató irányjelző táblákat tegyünk ki, megjelölve az út hosszát is. Attól kezdve valóságos táblaverseny alakult ki. Legtöbben Pest megyéből jöttek, a legtávolabbról 12 ezer kilométerről, Tokióból vagy New Yorkból. Sok illusztris vendég megfordult itt, például Áder János köztársasági elnök úr. A múzeum rendszeresen szervez tábort, ingyenes oktatással. Az Iskola másként programba is bekapcsolódtunk, ahol bemutatjuk a gyerekeknek a búzaszem és a szalmaszál útját és értékét.

– Hogyan látja, sikerült megvalósítani az eredeti célokat?
– Még túl is szárnyalta az eredeti elképzelést. A célom az volt, hogy amikor abbahagyom a piacolást és kalapkészítést, legyen egy hely, ahova beviszem a préseket, a varrógépeket. Gondoltam, megőrzök egy három nemzedékre visszamenő hagyományt, és nem a profitszerzésért. A terv ki volt dolgozva, aztán azon a nyáron érkezett néhány fehérnép Magyarországról, akik a szalmafonás felől kutakodtak. Bejelentkeztek a következő évi megnyitóra, de ötvenen. A felújított parasztház mellé így vettem egy ikerházat is, és mire 2001 nyarára megnyitottunk, alkalmas lett vendégfogadásra. Így aztán beindult a faluturizmus is. Van még egy másik szál: a hajdúnánási polgármester idelátogatott, és elmesélte, hogy az egykori gyárukból minden ócskavastelepre került, de ki akarják taníttatni a mesterséget. Egy hétre fogadtam őket, szereztem nekik prést, varrógépet, összejártam érte Béta-Dobó-Vágást, Bögözt, ma műhelyük van, ahol pénzért dolgoznak a közmunkások. Sajnos idehaza már alig kapok családot, aki ezzel foglalkozna, az öregek lassan mind kihaltak, szóval erre is való a múzeum, hogy meghosszabbítsuk a szakma halódását.   

– Tisztában van azzal, hogy divatot teremtett, ha nem is közvetlenül? Hiszen például Tusványoson nem csak a fiatalok körében hódít a szalmakalap, hanem az előadók közül is szép számban viselik újabban.
– Egyszer itt jártak az RMDSZ-től Kelemen Hunorék, épp Tusnádra tartottak, küldtem Orbán Viktornak egy kalapot és egy prospektust. Lehet, ő népszerűsítette… Mindenestre három nap múlva levélben megköszönte.

– Hol űzik még a mesterséget a környéken és az országban?
– Tizenhárom településen még találnék olyat, aki ért hozzá. Például van egy pici falu, ami annak idején a közeli Bánffyhunyadot szolgálta ki kalappal. De ahol máig fonnak-kötnek, az Jobbágytelke, Bözöd, Kőrispatak és Rava. Mind a tizenhárom településben az a közös még, hogy egynek sincs aszfaltútja, és ezzel meg is van a magyarázat: ott fontak a népek, ahol a kényszer rávitte őket, mert nem tudtak navétázni a városba, és helyben kellett megoldják a kenyérkeresetet. Az ’50-es, ’60-as években éltek inkább ebből.

– Mennyire kell tartani a konkurenciától, a kínaiak rizsszalmából készült, olcsó fejfedőitől?
– Árkülönbség valóban van. Míg az idevalósi kalap 15–20 lej, a kínait 3–5 lejért hozzák be, és a piacon 10 lejért kínálják. De nem tudják kitúrni, mert nem hagyományos, nem viselhető télen-nyáron, meg aztán az igazi kalapviselők megszólják egymást egy oda nem illő fejfedő láttán.

– Mit kell tudni a munkaeszközről, a szalmáról röviden?
– A falu először csóréfejű búzát használt, de rájött, hogy keményebb szára van az alakornak (kétsoros ősmagyar búza), merevebb tartást ad, és a kalap is tovább tart. A szárvastagságot tekintve van halánk, vékony, vékonyközepes, vastag, vastagközepes és durga, melyik fajta milyen kalaphoz jó, a durga a női fejfedőhöz kell, a halánkból máramarosi és széki kalap készül. Technika is sokféle van, hét vagy tizenegy szálból fonják. Jenő bácsi, a páznikunk is szalmabáb. A múzeumnak otthont adó százötven éves parasztház előterében a díszek és használati tárgyak (táska, fülbevaló, falvédő stb.) kaptak helyet, a jobb oldali szobában rendeztük be a műhelyrészleget. Ezek itt fa kalapbotok, a sablonok. A napokban hoztam el Bözödről néhai Senye Péter kétszáz éves eszközét, az alján írja a nevét. Az utódjától tudom, hogy 1820-ban halt meg. Később alumíniumformákkal és préssel dolgoztak. Utóbbi kivasalta és beállította a méretet. A kalapszámozás 52-től 57-ig terjedt. Látható továbbá kétfajta varrógép: a lábbal hajtós és a ’60-as években megjelent villanyos. 

– És mit mesélnek a szalmakalapok? Önnek melyik a kedvence?
– A kőrispataki. Gyerekkoromban barna szalaggal hordták, aztán megjelent a gazdaköri kalap, amely sok mindent elárult a tulajdonosáról, csak az viselte, akinek több hold földje volt, és ahány rend fonat volt a karimán, annyi birtoka volt, így volt kimutatva a rangfokozat. A magyar ember kalapján mindig a bal oldalon van a dísz, a román emberén meg jobbfelől. A gazdakörinek a dísz hátul ér össze, a mai közönséges kertészkalapon oldalt – ezt azért nevezik így, mert minden településen fellelhető, hiszen ma már a városi ember is kertészkedik.

A formájukról lehet tudni, hogy például ez szíki, az a puccos dicsőszentmártoni, amaz jobbágytelki ünneplő vagy papi fejfedő.

Bukós kalapot a györgyfalviak és Torda mellett hordtak, Besztercén tizenegyes, Tövis környékén hetes fonatokkal dolgoztak. A fekete gyászkalap Aranyosgyéres mellőli, de hogy mivel festették, nem tudjuk. A nagy karimások mind női viseletek. A szerelemből készült jobbágytelki kalapnak az a története, hogy a legény mikortól meggyűrűzte a lányt, joga volt minden este vizitába menni, nem csak csütörtökön és szombaton. A lány pedig nekifogott a kalapkészítésnek, hogy az esküvőig, hat hónap alatt elkészüljön. De mindegyre félretette a munkát, mert többet ölelkeztek. A legény végül ebben mondta az eskütételt. A cakkenykalap Bözödből való, a tizenéves lányok a legszebbet akarták maguknak. Úgy tartották, hogy aki tud fonni, már mehet férjhez, meg tud élni. Székely ruhába öltöztek, kalapot tettek, karonfogva és énekelve fel-alá járkáltak a faluban, így kellették magukat. Érdekesség a 2004-es világrekorder, az ötszáz méter fonatból, kétezer méter cérnával készült óriás kalap. A magyar cserkészek is tőlünk rendelték a jellegzetes fejfedő szalmaváltozatát a 2015-ös világtalálkozóra, melyre Japánban került sor. Ugyan nem illik a képbe, de van egy Panama-kalap, és a magyarok kedvéért egy hortobágyi csikós kalap, viszont a kínai kulikalapnak létjogosultsága van, mert Tordán volt egy gyár, amely exportra készítette, és a tengerparton is árulták. A legrégebbi darabunk százötven éves.

– A fonatoknak is külön nevük van?
– A durga az női, mint már mondtam. A vastagot inkább férfikalaphoz használjuk. A fűszálhalánk a legvékonyabb. Van még rece- és koszorúfonat. Főleg díszítésül szolgálnak a cakkeny, a lyukas fonat vagy a színesek is, a zöldet zöld búza adja meg, a pirosat hagymával festették régen. 

– Hogyan zajlik a munkafolyamat?
– Az egész a szántással, boronálással, vetéssel kezdődik, majd jön az aratás, szalmaszedés, hazavitel, kiszárítás, megpucolás, osztályozás, áztatás, kötés, motollálás (amire feltekerik a többméteres fonatokat), mángórlás, levarrás, enyvezés, megszáradás, préselés, díszítés, és úgy kerül a piacra. 

– A faluközpontban, a Kalapos nevű kocsmában van egy fotókiállítása.
– A ’60-as években kitanultam a fényképészetet. A múzeum megnyitása után újra elővettem a masinát, és ha szalmakalapot viselő emberbe botlottam, lekaptam. Százharminc portré lett. Ebből harminc-negyvenen már nem élnek… Tulajdonképpen Kőrispatak hétköznapjait örökítettem meg. Erre szoktam mondani, hogy mindennap hagyományőrzésben élnük, csak sokan nem is tudnak róla…

Azt tapasztalom, hogy a nemzeti identitás növekedett az utóbbi években, és ez nagyban köszönhető a magyar turistáknak, akik megdicsérik, felértékelik az életvitelünket, és ezzel lendületet adnak az ittenieknek. Meg makacs is a székely, hála a jó Istennek, mert ezért nem hörpölt be bennünket egyből a globalizáció. 

– De azért Kőrispatakot sem kerülte el…
– Tény, hogy a gyerekeket ma inkább látod okostelefonnal játszadozni. Megnéztem én is magamnak a vadkapitalizmust, elég volt Bécsig mennem, és már akkor megjósoltam, hogy a 21. század önkéntes rabszolgatartó társadalmának láthatatlan változata fog ránk jönni. Négy évre rá be is léptünk az Unióba… Van még egy másik meglátásom: virtuális gazdagság van a világban, ami azt jelenti, hogy Nyugaton kétezer eurót keresnek, de semmijük nincs. Hollandia lakosainak hatvan százaléka nem a saját házában él, az autóikat lízingelik vagy kölcsönből veszik.

A reális gazdagság mi vagyunk: saját lakásunk van, öngazdálkodást végzünk, van tartalékunk. Ha meghal a székely, hagyatékol.

Kint csak adósságot hagynak hátra. Járt itt egy amszterdami bankigazgató, azzal meghánytuk-vetettük a dolgot, és kiderült, ha én ezt az egyemeletes házat kivinném oda, és ezt az ételt enném odakint, öt-hat ezer eurót kellene keresnem… Szóval nem érdemes elmenni innen, a hamis látszat után futni. Szabadulni kell a kapitalizmustól. Az igazi gazdagság a gyerek, abból is a három: kettőt magunknak, egyet a hazának kell nemzeni. Európa elveszett, átrendeződik, de büszke vagyok arra, hogy a magyar józan ésszel gondolkodik.