Regényes életút értékmentéssel: Majorchik Irén

Mindig is kíváncsi voltam a Csíkszentdomokos Marosfő felőli kijáratánál, az út baloldalán egy gondosan bekerített telken látható, kékre meszelt öreg parasztházakra. Meg is lepődtem, amikor Majorchik Irén ide adott találkát, hogy meséljen a könyvéről, amelyben régi csíkszentdomokosi recepteket gyűjtött egy csokorba. De amíg a könyvig értünk, sok emlék felelevenedett. Mesélt, kacagott, emlékezett.

„Hatalmas nagy ambícióval áldott meg engem a Jóisten, ezt itt mind kicsidenként építgettem, gyűjtögettem, jöttek az ötletek, a lehetőségek” – mutat körbe büszkén a tájház udvarán Irénke néni. Sorba vesszük az öreg házakat, bekukkantunk ide-oda, majd letelepszünk a tágas csűrbe. „2006-ban volt Csíkszentdomokoson a legelső farsangtemetés, a nép felbuzdult, hogy hát mi vagyunk a vendégfogadók, fel kell készülni. Kitaláltuk, hogy terítsünk díszes asztalokat, szedjük elő a régi holmikat. A kapuk elejébe kikerült az osztováta, a fonókerék, a guzsaly, a kerítésre kitettünk mindenféle szőtt dolgot. Aztán mikor megvolt minden, felszusszantunk, hogy jól sikerült, nem vallottunk szégyent, s arra gondoltunk, hogy ha ilyen jól megmozdult mindenki, akkor ezt folytatni kell.

– meséli.

Első lépésben így került a néprajzi gyűjtemény egy szelete a „csűrmúzeumba”, Irénke néni udvarán. Idővel egyre jobban beleásta magát a hagyományápolásba, a gyűjtögetésbe, s egyre fontosabbnak érezte a régmúlt értékeinek a megőrzését.

A falu határában lévő telekre költöztetett egy megvásárolt régi házat, amiben tájházat alakított ki, szomszédságában van egy csűr s további kisebb épületek. „Megvan ez a ház jó százéves is. Egyszerűségben, békességben, szerénységben élt ebben a házban Török Illés s Török Amália, nyolc gyermekük született” – meséli a tornácos, kétszobás ház tisztaszobájában.

A berendezett házban sok az örökölt, saját holmi – jegyzi meg – , de rengeteg mindent behoztak a faluból is. „Három ágyat kellett vessek, ebből kettő a sajátom. Nézzék, milyen szép bütüs párnák vannak az egyik ágyon. Két szobája volt régen a háznak, a belső volt a tisztaszoba, ott voltak az ünnepi ruhák, ha vendég jött, ott szállásolták el. A külső szobában zajlott a hétköznapi élet, a szövés, fonás, főzés” – magyarázza. A bútorokat ő maga festette, mert azt is megtanulta, mondja büszkén, s mutatja közben az itt-ott vállfára akasztott régi ruhákat, népi viseleteket. „Jó lett volna viseletbe öltözzek” – sopánkodik, de nem sokáig bosszankodik, mert eszébe jut, hogy hogy megjárta.

A koronavírus idején bizony nem igen jártak erre sem a turisták, sem ő, csak a madarak, s hát nem beköltött egy madár egy felfüggesztett férficsizmába?

„Nagyon boldog vagyok, mert tudom, hogy az elődeim munkája mind itt van. Akit érdekel, annak el tudom magyarázni, hogy mi mire való” – mutat körbe.

A tágas udvaron lévő csűrben a nagy asztalok köré turisták szoktak letelepedni, mellette a kis házban van egy kisebb konyha és egy kamra, a tornácos ház mögött alakított ki egy kézmosót és illemhelyet „régimódiasan ”, mellette a fásszínben régi szövő- és fonó eszközök, régi faedények vannak kiállítva. „Tessék csak nézni, a sarokban még van abból a kenderből, amit mi ültettünk” – mutatja. Bő tíz évvel ezelőtt ugyanis a felcsíki faluban az asszonyok a kendervetés hagyományát is újjáélesztették. „Kerestük a kendermagot, hogy vessünk kendert, egy néni emlékezett, hogy van neki a padláson, de biz azt megette a moly. Végül a piacon találtunk, madáreledelként árulták, hatvan deka kendermagot vettem, s azt elvetettük nagy óvatosan, mint a murkot, nem csak úgy eldobáltuk. Vágtunk neki fészket, hogy biztos legyen, így szerveztünk a saját telkünkön öt alkalommal kenderfesztivált” – eleveníti fel.

Ez a címe az időközben elénk került, tavalyelőtt ősszel megjelent receptes könyvnek.

Nem, ez nem egyszerű receptgyűjtemény, ebben hagyományos domokosi receptek vannak élettörténetekkel, jó tanácsokkal fűszerezve.

A könyv ötlete is egy közösségi eseményen, egy szapulókaláka során született meg. Jó kedéllyel meséli, a szapulókalákára előkerültek a padlásokról a régi holmik, lepedők, pendelyek, kenderingek, hamut gyűjtöttek, lúgot főztek, a házban tejbelaska főtt, s málélepény sült, pont mint régen. Ekkor vetődött fel az ötlet, hogy meg kellene főzni a régi ételeket.

„Meghirdettük, hogy süssünk, főzzünk ükanyáink, dédanyáink receptjeiből, s főztünk. A kóstolóra jött a polgármester, tanárok, még a plébános is, mi főztünk, ők kóstolgatták. Nagy siker volt. Kezdtem a régi recepteket gyűjtögetni, leírni, s telt múlt az idő, s én megírtam a könyvet.

– mutatja. És hogy személyesebb hangvételű legyen a kiadvány, unokájaként tekint az olvasókra, úgy is szólítja meg őket. Közben persze az ételekről, a főzésről is szó esik, s így derül ki, hogy Irénke néni egyik kedvelt étele savanyúkáposztából készül, ezzel az alapanyaggal nagyon változatosan lehet főzni. De nagy kedvence a cibreleves s a káposztaléleves.

„Engem a Jóisten így választott ki, így vagyok az, aki vagyok. 15 éves koromban epilepsziás lettem, 32 éven keresztül epilepsziás voltam, sehova nem vettek fel munkába. Sokat foglalkoztam a gyermekekkel a faluban, vittem őket kirándulni a Ceaușescu-érába, jártunk zarándoklatra, énekeltünk, s mondogatták néha a faluba, hogy né, Majorchikné megbolondult. De most is elemlegetik a fiatalok, hogy Irénke néni milyen szép volt. Nagy bátorság volt bennem, azt tettem, amit a szívem diktált. Eszembe sem jutott, hogy félni kéne” – magyarázza.

Irénke néni háztartásbeli volt egy életen keresztül, olyan asszony, aki érdeklődött a világ dolgai iránt, s ha tehette volna – árulja el –, pedagógusnak tanult volna. De nem volt módja rá, ennek ellenére – mondja határozottan – nem szégyenkezik, sokmindenre megtanította az élet az elmúlt évtizedek során. Négy gyermeke van s hat unokája – jegyzi meg büszkén. Ma már tudja, őt sok talentummal megáldotta a Fennvaló, s mindig kapott támogatást, biztatást, hogy ezek felszínre törjenek.

„A Jóistennek terve volt fölöttem. Hároméves koromban édesapám meghalt, nagy volt a szegénység, s édesanyám odaadott nagybátyáméknak, hogy ők neveljenek fel. Gazdagabbak voltak, nem volt gyermekük, jó sorsom volt. Édesanyámmal közbe-közbe találkozgattam, inkább az ő stílusát örököltem, ő is szeretett énekelni, beszélgetni. Teltek az évek, változott a világ, a kommunizmus idején kezdtek az emberek menekülni a jobb világ felé, nekem is két húgom Svédországba menekült, s mi is mondtuk a férjemmel, menjünk, szökjünk ki. A gyermekeket a nevelőanyámra hagytuk, hogy majd visszajövünk értük. Ki is mentünk Svédországba, ahol pár nap múlva bebútorozott lakást kaptunk. Ott ültünk az asztalnál, s néztük egymást. Na mi most mit csináljuk? – kérdeztük. Egyszer csak kopogtatnak, s hát jött a sógorom a rendőrséggel, nekünk pedig pakolni kellett, s jönni haza. Rosszul esett, de hazajöttünk, s idehaza megtudtam, hogy édesanyám járt közbe a hazatoloncolásunkban. Elmentem hozzá, s megkérdeztem, miért tette ezt velünk.

Irénke, a falunak szüksége van rád – mondta.

Ez prófétai szó volt. Akkor nem is igazán értettem, de eljött 2006, s akkor mondtam, hogy ez az, ezért kellett nekem itt maradni. Regénybe illő az élettörténetem, igaz-e?” – mondja.

Februárban töltötte a 75. életévét. Hálás – mondja –, hogy ez a gazdag életút neki megadatott, de benne mindig is erős volt a hit, a gyökerei iránti tisztelet, és a felé haladt, amerre az élet irányította.

Húsz évig volt imaház kialakítva a lakásában egy szobában, mai napig harminc személy részvételével rózsafűzértársulatot szervez. Amikor még nem volt lehetőség bábszínházba menni, bábokat varrt, s a szomszédságból összegyűlt gyerekeknek bábszínházat mutatott be A szófogadatlan nyuszikölykök és a vadász címmel. „Amikor a kenderfesztiválra készültünk, a kendervetés alkalmával elmondtak egy viccet, s abból a viccből kétfelvonásos színdarabot írtam A szöszgatya története címmel” – nevet nagyot.

Azt hiszem, senkit nem lep meg, ha most kiderül, hogy Irénke néninek még rengeteg terve van. Azt mondja, ha a Jóisten még élteti, a gyógynövények jó ismerőjeként a gyógynövényekről, régi, hagyományos gyógymódokról is mindenképpen szeretne könyvet írni.