„Mindjárt melléd feküszöm, Áron...!” – Tamási Áron halála és temetése

„Törzsében székely volt, / Fia Hunniának. / Hűséges szolgája / bomlott századának” – ezt a négy sort maga Tamási Áron hagyta örökül az utókornak, hogy ez írassék fel síremlékére – ám 1966-ban olyan idők jártak, hogy még az is kérdéses volt, hogyan hozzák haza és temessék el szülőfalujában a Budapesten elhunyt székely írót. Ott, azon a helyen, ahol ő szerette volna.

Tamási Áron 1944 óta élt Budapesten, az ötvenes évek közepén kezdett hazajárni rendszeresebben szülőföldjére – az irodalomtörténeti tanulmányok és más források szerint az 1956-os forradalmi eseményeket megelőzően is Erdélyben volt, október 20-án tért vissza Budapestre. Az ötvenes-hatvanas évek elején szintén többször járt haza, főleg Farkaslakára, de rendszeresen megfordult a székelyudvarhelyi Bakk családnál és Gyulafehérváron, Márton Áron püspöknél is, aki akkorra már kiszabadult a börtönből.

1964-ben az író betegeskedni kezdett, a következő év nyarán pedig magánéletében fontos változás állt be: elvált a harmadik feleségétől is, és 1965 karácsonyán Alkotás utcai lakásában az odahívott anyakönyvvezető előtt – már betegen – negyedszerre is megnősült. A 68 éves író az akkor 33 éves Bokor Ágotát vette feleségül. A következő hónapokban azonban betegsége súlyosbodott, utolsó, Vadrózsa ága című művét már diktálnia kellett feleségének. 1966 májusában bekerült a Kútvölgyi úti kórházba, ahol május 19-én megírta a végrendeletét – ebben többek között az állt, hogy „mihelyt lehet”, holttestét vigyék haza „a farkaslaki temetőbe”. Sírhelyét már évekkel azelőtt kijelölte – nem a temetőben, hanem azon kívül, a visszaemlékezések szerint „a nagy út kanyarulatában, a templom háta mögé, arccal kelet felé”.

Tamási május 26-án halt meg a budapesti kórházban. Halálhírét még aznap bemondta a Szabad Európa Rádió, Székelyföldön az emberek innen szereztek tudomást az író elhunytáról.

A 2010-ben, 88 éves korában elhunyt dr. Bakk Takács Sára orvosnő 1997-ben jelentette meg Hazulról haza című visszaemlékezését, amelyben részletesen elmeséli a Bakk család és Tamási Áron kapcsolatát, illetve utóbbi temetését – azt ugyanis ő szervezte meg.

Mai napig tartja magát az a történet (bár száz százalékosan még senki nem bizonyította be, pedig maga Sütő András is foglalkozott vele a kilencvenes években), hogy a Tamási Áron koporsóját szállító vagont a névhasonlóság miatt Lupény településre küldték, a Zsil völgyébe. Június 2-án az írót elbúcsúztatták a Farkasréti temetőben (ezen a szertartáson testvérei is részt vettek), majd a koporsóját szállító szerelvény június 7-én a Nyugati pályaudvarról indult Romániába. A határátlépés után kezdődött a bonyodalom, ugyanis a koporsó átkerült egy romániai tehervagonba, és ez ment Lupényba – a Zsil-völgyi város állomásán csak 8-án sikerült egy Segesvárra tartó szerelvényhez csatolni.

A Tamási Áron holttestét szállító szerelvény 1966. június 9-én, csütörtökön (aznap Úrnapja volt) késő este futott be a székelyudvarhelyi vonatállomásra, onnan teherautó vitte a református temető ravatalozójába.

A temetés június 10-én, pénteken volt, Udvarhelyről reggel teherautó vitte a koporsót Farkaslakára – a lassan haladó, kalotaszegi varrottassal borított platójú gyászgépkocsi délre ért a templomhoz, ahol a koporsót a ravatalra helyezték, mellette az író egykori osztálytársai álltak (erről fénykép is fennmaradt).  

A szertartás délután 3 órakor kezdődött, a falu plébánosa, Birton István mondta a búcsúbeszédet. A temetésen a romániai magyar irodalom és közélet olyan nagyságai voltak jelen, mint Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Lajos és mások – és természetesen jelen volt rengeteg egyen- illetve civilruhás milicista és szekuritátés. A koporsó sírba helyezésénél állítólag az hangzott el Nagy Imre festőművész szájából, hogy „mindjárt melléd feküszöm, Áron...!” Báró Kemény János, a marosvécsi Helikon-találkozók házigazdája maradt legtovább a sírhantnál.

A sír mellett 1974-re lett kész a Szervátiusz Jenő és fia, Tibor által megalkotott Tamási-emlékmű: ez egy több mint nyolctonnás kőtömb, amit a Hargitáról vittek Farkaslakára, a két szobrászművész az író műveinek hőseit véste a kőbe – minden bizonnyal az idők végezetéig.  

Tamási Áron kultusza a székelyföldi íróké közül ma is kétségkívül a legnagyobb: utca, iskola, színház, szobor őrzi emlékét, sírja és a mellette álló Szervátiusz-alkotás, a két cserefa nemzeti zarándokhelynek számít, amelyeket évtizedek óta gyakorlatilag naponta keresnek fel a turisták – Tamási azon kevesek egyike, aki az utókortól is megkapta a neki járó elismerést. Könyvei, színdarabjai ma is népszerűek, újabb és újabb kiadásokat érnek meg, és történeteit, novelláit, regényeit ma is mindenütt olvassák, ahol magyarok élnek.   

Amúgy meg kinek írtak még ilyen szépet? „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek.” (Kányádi Sándor: T. Á. sírjára)

(Cikkünkhöz felhasználtuk Sipos Lajos: Tamási Áron – Élet- és pályarajz – 2006 című tanulmányát)