HIRDETÉS
A kommunizmus éveiben szigorúan könyvelték az állami gazdaságokban a borjúállományt. Jelenteni kellett a vemhességet az illetékes megyei hatóságnak, azonnal nyilvántartásba vették az anyaállatot, követték a vemhességet, és ellés után fülszámozták a szaporulatot. Egész ágazat épült az exportborjú és növendékállatok hizlalására. Jórészt feldolgozás nélkül, vágóállatként külföldön értékesítették, és ha igaz, a bevételt az államadósság csökkentésére fordították.
Állampolgári kötelességként tudatosult a népben ez a folyamat, és az egyéneknek is le kellett szerződniük a várható állománynövekedést. Ha pedig nem sikerült teljesítenie a tehénnek a gazda vállalását, sógorok, komák segítették ki az egyébként bajba kerülő állattartót. Ha mégis le kellett vágni a tsz-ben egy-egy selejtes jószágot, megyei, illetve állatorvosi engedély és sokféle bizonylat beszerzése előzte meg a jóváhagyott vágást.
A borjúvágást tiltó szigorú törvényeket azokon a településeken könnyebb volt kicselezni, ahol nem volt kollektív termelőszövetkezet. Ki is alakultak azok a beszerzési, rendszerint „kertek alatt” vezető útvonalak, amelyeket biztonságosnak vélt a gazda és „orgazda” is. Merthogy utóbbinak számított a vásárló is, és tette ugyanúgy büntetendő volt, mint az eltitkolt vemhességből, ellésből származó állat tartása és értékesítése.
Ha valakit tiltott borjúvágáson, ne adj’ Isten értékesítésen kaptak, annak jaj volt, mert a „milícia és mindenki rászállt”.
Van, aki úgy emlékszik, hogy még börtönbüntetés is kiszabható volt az elkövetőkre.
És hogy milyen emlékek idéződnek fel a titkos, de jól bejáratott utakon beszerzett borjúhús kapcsán, megtudhatják az Erdélyi Gasztró február 26-i számából.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
