Betekintés a régi Udvarhelybe. Képeslapokon láthatjuk a boldog békeidőket

A Székelyudvarhelyi képeslapok az Osztrák-Magyar Monarchia korából című 223 oldalas kiadványt a múzeum munkatársa, Szász Hunor történész szerkesztette, illetve ő írta a kötetet bevezető két tanulmányt is. Az egyikben a képes levelezőlapok történetét, létrejöttét vázolta, a másodikban pedig Székelyudvarhely postatörténetét mutatja be – előbbiben a nyugat-európai és magyarországi előzmények is benne vannak (érdekesség, hogy az egységes postai levelezőlap a világon először a monarchiában jelent meg 1869. október elsején), utóbbiban pedig nemcsak az udvarhelyi postamestereket ismerhetjük meg (1850 és 1920 között), hanem a postabélyegzők is láthatók.

A kötet szerkezete 18 fejezetre, részre van osztva, a város panorámaképeivel kezdődik (ilyenből tizennégyet mutat meg a könyv), majd 13 mozaiklap következik. A város történelmi magjáról készült lapok következnek, a Felső-piactérről (Deák Ferenc tér, a mai Patkó) 14, a katolikus templomról és a gimnáziumról 19, református templomról és a kollégiumról 14, az Alsó Piactér (Batthyány tér, a mai főtér, benne a ferencrendi templommal és a városházával) 23, a Kossuth utcáról 30, Bethlen utcáról és Bethlenfalvi útról (benne az unitárius templommal és a kórházzal) 10, az Állami Főreáliskoláról 7, az Orbán Balázs utcáról, a vasútállomásról, a Kő- és Agyagipari Szakiskoláról egy-egy képeslap van a könyvben. De a központi részeken, utcákon kívül több más városrész, épület is megjelenik az oldalakon, például kilenc kép van a kaszárnyáról és a mellette levő helyekről is, de jelentős fejezetet kapnak a udvarhelyi fürdők is, a Szejke, a Fernengel- vagy a Gergely-féle sósfürdő ma már nem létező épülete.

A képek zöme a múzeum tulajdonában van, de az Országos Széchényi Könyvtár, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a székelykeresztúri Molnár István is kölcsönadott több képet, illetve olyan magángyűjtők is a kiadvány rendelkezésére bocsátották képeiket, mint Balázs Attila, Tamás György, Balázs Árpád vagy Terleczky József, illetve Vofkori György örökösei.

Szász Hunor igen aprólékos és pontos munkáját dicséri, hogy minden egyes kép részletes leírást kapott,

megtudhatjuk a kiadás évét (illetve időszakát, mert néhány esetben csak viszonyítani lehet), a kiadó (összesen tizenhatot azonosítottak a szerkesztők), a címző és a címzett nevét is, kivéve azokat a lapokat, amelyek postatiszták.

Van itt mindenféle lap, színes és színezett, szépia és fekete-fehér, illetve olyan érdekességek, mint a magyar feliratok utólagos letakarása. A képeslapokon megjelennek az egykori, ma már nem álló épületek, de az egyik legfőbb érdekessége, hogy az épületek, terek, utcák olyan perspektívából vannak ábrázolva, ami talán ma már nem is lenne lehetséges, mert az újonnan épült házak miatt ez lehetetlen. Az utcaképek óriásit változtak az elmúlt több mint száz évben...

Azt is láthatjuk, hogy néha változtattak a képeken, két felvétel van „egyberakva”, vagy utólag rajzolták rá a fotóra (például a Kossuth utcai lámpákat), retusáltak, belenyúltak a felvételekbe, jó szándékkal, de ez nem mindig sült el jól. A képeslapokon emberek is láthatók, de a legtöbb kis méretben, így nem vehetők ki az arcok, illetve a viseletek részletei, de így is lélekszorongató az a tény, hogy az egykori udvarhelyi polgárok így is megmaradtak az utókor számára, sok-sok példányban, hiszen a lapokat sokszorosították.

A bemutatón volt egy roppant érdekes kezdeményezése a múzeumnak: kinyomtatott régi képeslapokat lehetett igényelni és elcímezni bárkinek, a lapokat az intézmény költségén postázták. A célja az volt e miniakciónak, hogy újra megérezzük az egykor mindennapos képeslapküldés gyakorlatát, érzését. Minden bizonnyal eddig célba jutottak, ahogy a múzeum szándéka is ezzel a kiadvánnyal, nevezetesen a régi Székelyudvarhely megismertetése a nagyközönséggel. Elhangzott, megígérték, dolgoznak rajta, bele is írták a könyvbe: lesz folytatás, egy következő kötetben az 1919 és 1945 közötti képeslapokba lehet majd belemerülni.