HIRDETÉS
Ecuadorban minden nagyon nyers földtanilag. Bármerre néztem, mindenhol égbe szökellő csúcsokat és iszonyatosan mély szakadékokat láttam. A dombok is szögletesek, mintha baltával faragták volna őket. Ezen szögletesség után jól esett a szárazerdő síksága és az enyhébb ívű dombok. Hatórányi autózás után értünk el a Cazaderos nemzeti parkba, ami magába foglalja az egyik legnagyobb szárazerdőt.
Arról már korábban beszéltem, hogy ez az ország folyamatosan meglepett a civilizációs kontrasztjaival, de amit ebben a régióban tapasztaltam, az több volt mint időutazás.
Minden falu és városka bele van kövülve az időbe, de ugyanakkor itt is mindenhol van internet és a kisvárosokban takaros kis tér a szokásos virággruppokal, pálmafával és biztonsági őrrel.
A Száz év magány akár itt is játszódhatott volna, mert a falucska, ahová végül megérkeztünk, pontosan úgy nézett ki mint a könyvbeli Macondo. Hatalmas üres tér, amelyet vályogházak vesznek körül, sportpálya (nyilván), egy régi vályogból épült templom, amit istálónak használnak, mellette egy új templom betonból, amit nem nagyon használnak, és disznók, kecskék, tyúkok mindenfelé. A helyi kutyapopuláció érzékeny egyensúlyt tart fenn az idelátogató turistákkal: ha kapnak kaját, kedvesek, ha nem, akkor morcosak és megugatnak egy jellegzetes ítélkező hangnemben. Ezt a kifinomult diplomáciai készségüket nem kell gyakran villogtassák, mivel rajtunk és egyéb elszánt biológusokon kívül nem nagyon kívánkozik senki idejönni.
A helyi szúnyogok mesterfokra fejlesztették az európai ember kínzását.
Először is, úgy tesznek mintha nem is léteznénenk, apróbbak a muslincánál és nincs zümmőgő hangjuk, másodszor pedig olyan allergiás tüneteket képesek kiváltani, amitől az áldozat legszívesebben drótkefével vakarózna.
Ha mindez nem lenne elég, akkor extra szolgáltatásként hordozzák az összes kellemetlen trópusi betegséget, mindig az aktuális divathoz alakítva a kínálatot.
Ottjártamkor a Dengue láz volt a legmenőbb beszerezhető betegség, de szerencsére épp kifogyott a készlet, úgyhogy ezt az élményt majd egy másik alkalommal kell bepótoljam.
A többiek egy fontos publikáció anyagán dolgoztak, ezért bőségesen maradt időm elmerengeni az eddigi élményeimen a perui sör kellemes társaságában, miközben az erdőt bámultam és magamba szívtam azt a múltba ragadt életérzést, ami az egész tájat jellemezte. Merengésemet Gilbert érkezése zavarta meg, aki ennek a nemzeti parknak az egyik őre (vagyis ranger).
A szokásos alapcsevej után kiderült, hogy minden nap körbejárja a nemzeti parkot, mindig más útvonalat követve. Hogy van-é kedvem holnap reggel követni őt egy ilyen terepezésre? Nyilván: igen! Nos, akkor találkozunk reggel hatkor, megfejjük a kecskéket, és utána irány a szárazerdő. Vizet hozzak mindenképp, mondta még távozáskor. Persze, persze volt a válasz, de később eléggé megbántam, hogy nem kérdeztem rá az ideális mennyiségre.
A kecskefejés viszonylag gyorsan ment, és néhány plusz pontot is sikerült szerezzek azzal, hogy kiderült, nem vagyok kezdő ebben az elfoglaltságban. Mivel fehér vagyok, szakállas és a helyi átlaghoz képest magas, ezért tökéletesn beleilleszkedek a „gringó”, vagyis haszontalan amerikai kategóriájába. A kecskefejéssel sikerült kissé tisztáznom magam és kivívni a megtisztelő europeano megnevezést.
A száraz erdőt nem alaptalanul nevezik száraznak. Az összes fa levelek nélkül meredezik, olyan, mint nálunk télen az erdők. Mivel a száraz évszak elején járunk, még található némi zöld a bokrokon a kecskék nem kis örömére, de ettől eltekintve minden recsegően száraz és kopár.
A talaj homokos, poros, vegyítve száraz levelekkel. Néhány madáron kívül semilyen élőlényt nem látunk, de a fák változatossága elképesztő.
Szinte nem is lehet két ugyanolyan fát találni egymás mellett, és mindeniknek van valamilyen érdekes képessége és tulajdonsága, amit Gilbert alaposan el is magyaráz, erősen próbára téve zsenge spanyol nyelvtudásomat.
A spanyol nyelv kapcsán: az utazásom előtt megpróbáltam összelapátolni egy többé-kevésbé használható spanyol nyelvtudást, ami abban merült ki, hogy ronggyá hallgattam Manu Chao Clandestino című albumát, és lefordítottam minden dalszöveget. Az így megszerzett tudás éppen csak egy kulcslyuknyi bepillantást engedett a spanyol nyelven folyó beszélgetésekbe.
Hiába próbáltam javítani a kommunikációs esélyeimet angol nyelvvel, mert a helyiek szerint a spanyol világnyelv, ezért nem nagyon ölik magukat az angol nyelv tanulásával.
A helyzetet rontotta az a tény, hogy viszonylag kevés alkalmam volt eddig a helyiekkel hosszabb beszélgetést folytatni, és mindig volt valaki a közelben, aki segített befoldozni a nyelvtudásomon tátongó hatalmas lyukakat.
Mivel Gilbert nem tartozott a hallgatag emberek közé és szívesen beszélt a fákról, valamint nem volt senki, aki tolmácsoljon, kénytelen voltam szintet lépni a spanyol nyelvben. A kezdeti si, si vagyis igen, igen, gyorsan elégtelennek bizonyult, mivel vezetőm folyamatosan visszakérdezett és az otthoni európai körülményekről érdeklődött. Itt én voltam az egzotikus idegen, aki meg kellett feleljen a rólunk kialakított képnek, vagy szerencsés esetben, árnyalni ezt a képet.
Cserébe megtudtam egy szekérrakományra való információt a fákról: a Palo Santo egy, a szantálfához hasonló illatos fafaj, amelyik nyersen használhatatlan, de a kiszáradt példányok tele vannak olyan illóolajjal, ami füstölőként véd a szúnyogok ellen. A Guyacan az esős évszakban sárgába borítja az egész erdőt a virágaival, nem kis turisztikai forgalmat generálva a virágzás rövid idejére, a burrachito bokor levelei nagyon erős pszichoaktív anyagot tartalmaznak, amelyeket, ha a kecskék megesznek, nagy valósággal a vesztükbe rohannak. És így tovább. Mindezt spanyolul addig a pontig, amíg egyszer csak megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem csak értem, de beszélem is ezt a nyelvet.
A szárazerdő klimáját, azt hiszem, a kemence szóval lehet a legjobban jellemezni. Az árnyékban is állandó száraz hőség van, de a napon valósággal sistereg a bőröm, mintha valaki egy hőfúvóval folyamatosan arról gondoskodna, hogy egy csöpp nedevesség se maradjon a bőrömön. A vízkészletemet nagyon felszínesen lőttem be, ezért hamarosan takarékoskodnom kell a vízzel, kicsit átérezve, milyen is lehet egy sivatagi túra. Az egész száraz életérzést teljessé teszik a fölöttünk keringő keselyűk, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy gyarló porhüvelyemre pályáznak, vagy a közelben valamilyen elhullott állatot találtak.
Amint a sűrűbb erdőrészhez érünk, hamarosan találkozunk az első Ceibával. Ez az a fafajta, amit többször láttam távolról és nagyon érdekesnek találtam.
Ezek az óriások úgy néznek ki, mintha egy szobanövény elszökött volna otthonról és korlátok hiányában kinőtte volna magát.
A fát elefántbőrhöz hasonló zöld kéreg borítja, mivel ez az örök túlélő nemcsak a levelein, hanem a törzsén keresztül is képes fotoszintetizálni. A vastag, zömök törzsek komoly víztartalékokat rejtegetnek, és ők az elsők, akik közvetlenül az esős évszak előtt kivirágoznak. A helyiek szerint így próbálják csalogatni az esőt. A kisebb példányok törzsét rengeteg tüske borítja, amelyet elhullatnak amikor megnőnek, ezért külön élvezet végigsimítani ezeket az óriáslábra emklékeztető növényeket.
A séta során több, méretes folyómedren is átvágunk, amelyekről nehéz elhinni, hogy az esős évszakban nemcsak megtelnek vízzel, hanem még ki is öntenek. Mivel ezek az áradások a hegyekben összegyűlő vízmennyiségből táplálkoznak, nem ritka a cunamiszerű áradás, főként az esős évszak elején, amikor pillanatok alatt megtelnek ezek a folyómedrek.
A helyi szürrealizmushoz hozzátartoznak a kopogó, száraz, semmi közepén elhelyezett áradásveszélyre figyelmeztető zöld táblák, amelyek rögtön értelmet nyertek, amikor Gilbert megmutat néhány felvételt a hömpölygő víztömegről, éppen azon a helyen, ahol én jelenleg a kiszáradás gondolatával küzdök.
Az esős időszak beköszöntével hirtelen minden megtelik élettel. A harsogó zöld növényzet elárasztja az egész völgyet, és minden élőlény gőzerővel a szaporodásra koncentrál, mivel tudják, hogy hamarosan ismét sivataggá változik az élőhelyük. Ebben a forróságban, ahol a levegő vibrálása az egyetlen mozgás, elég nehéz elképzelni milyen lehet a zuhogó eső.
Gilbert jellemzően öszvérháton járja be ezt a területet, ezért öt-hat órányi gyaloglás után, ő is boldogan fordul vissza a civilizáció irányába. Szerencsére, amint kiérünk az erdőből, néhány behűtött Cusqueña társaságában autóval vár a felmentő sereg, ezért megúszunk egy bő félórás gyaloglást a tűző napon.
A faluba visszaérve mindent más szemmel látok a hirtelen életre kelt spanyol nyelvtudásom miatt. Szóba elegyedek a helyiekkel és élvezem, hogy, ha nem is tökéletesen, de értem, amit mondanak és tudok is reagálni rá érdemben.
Végre összeállnak bennem az ecuadori kalandozásaim során begyűjtött élmények, és lehánthatom magamról az európai emberre jellemző enyhén lenéző távolságtartást.
Egy kicsit én is ecuadorinak érzem magam, és elcsodálozok azon, hogy több mint egy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy végleg szakítsak a Dél-Amerikáról alkotott egzotikus illuziókkal, és előítéletek nélkül elfogadjam azt, amit ez az ország nyújt. Kissé bánom, hogy jövő héten már a hazafelé taró gépen fogok ülni, de ugyanakkor a honvágy is szép lassan utat tör magának ebben az élménykavalkádban.
Viszlát jövő héten, kedves olvasó, egy rövid repülős utazás erejéig, amellyel lezárul ez a kaland, és kezdhetek visszarázódni az otthon megszokott hétköznapi életembe, ami már soha nem lesz olyan, mint korábban.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
