Mivé lesz édesapa, ha szétlövik a lábát?

Kelet-közép-európai fejjel azt talán fel sem tudjuk fogni igazából, mekkora kultusza van az Amerikai Egyesült Államokban a katonaságnak. A mozikban látott, sokszor valós történetekből, helyzetekből ihletődött huszonegyedik századi hőseposzoknak, a klasszikus amerikai katonafilmeknek részben talán az is a „feladata”, hogy embereket toborozzon a seregbe, akikkel Amerika úgymond leuralja a világnak azt a részét, amelyre éppen szüksége van. Ám ez a feltevés túl egyszerű, a téma annál sokkal bonyolultabb, hogy azt néhány sorban leírjuk. Főleg akkor, amikor megjelenik egy olyan dokumentumfilm, amelyet tíz évig forgattak egy amerikai katonáról és családjáról.

A Father Soldier Son egyelőre még nem is kapott magyar címet, de elképzelhetőnek tartom, hogy nem is fordítják le, annyira egyszerű és mégis sokatmondó az eredeti. Leslye Davis és Catrin Einhorn tíz éven keresztül forgatta Brian Eischről és családjáról, kezdve onnan, hogy a tipikusan amerikai Brian, a jóképű szakaszvezető, a fiai által csodált apa Afganisztánban szolgál, egészen addig, hogy fia, a 19 éves Isaac is úgy dönt, hogy katona lesz, minden korábbi tiltakozása és lázadása ellenére.

A két esemény között viszont rengeteg minden történik: a bő másfél órába sűrített tíz évben óriási tragédiák és örömök váltják egymást.

A kezdőképsor, a kéthetes szabadságra hazatérő apjukat váró kisfiúk lázas pörgése, majd a repülőtéri jelenetek döbbenetesen felkavaróak, ember legyen a talpán, aki torokszorulás nélkül kibírja. Aztán az idilli képekből (apa horgászik a fiúkkal és mesél) perceken belül levágódunk a földre: a következő bevetésről Brian nagyon súlyos sebesüléssel tér haza, a harcban eltalálják a bal lábát, de úgy, hogy az orvosok szerint amputálni kell azt.  

Brian tehát kitüntetéssel leszerel, hazatér, és megpróbál visszailleszkedni a „hétköznapi” életbe. Tűrve él: éli azt, amit rámért a sors, az egyedülálló apa nehézségeit, a fájdalmakat, a seregen belüli identitása elvesztését, a segélyből élő férfi szerinte terhes életét. Egy percig sem bánja, hogy katonaként szolgálta a hazáját, és kérdéseket sem tesz fel magának vagy a külvilágnak arról, hogy ez jól van-e így. Hogy otthonától többezer kilométerre, ismeretlen népek és emberek háborújába avatkozik bele az amerikai hadvezetés – nem, Amerikában a kiszolgált katonák egy része egyáltalán nem tesz fel ilyen kérdéseket, mert számukra a sereghez csatlakozni olyan lehet, mint Székelyföldön a régi családmodellben az, hogy egy fiút papnak taníttattak: hazafiúi kötelesség. Aki pedig elesik vagy megsebesül, azt hősként tisztelik, és élete végéig kijár neki, illetve családjának a megbecsülés.

Ugyanígy nem kérdőjelezi meg Brian döntését, a történések szükségszerűségét későbbi élettársa, sem a kisebbik fia, Joey, akinek minden álma, hogy apja nyomdokaiba lépjen a seregben. Döbbenetesen erős kép, amikor a kisfiú édesapja tolószékében ülve videójátékot játszik – mindenben azonosul vele. Egyedül a nagyobbik fiúban, Isaacben merülnek fel kérdések, és apja katonaság utáni lelkiállapotát, a család életének alakulását látva megfogalmazódik benne, hogy ő bizony nem követi apja példáját, ahogy korábban tervezte.

Brian Eisch élete ugyanis gyökeresen megváltozik: valószínűleg poszttraumás stressztől szenved, megkeseredik, belemenekül a háborús videójátékok világába, családjával csak veszekedve kommunikál éveken át. Később sikerül kilábalnia a pszichikailag igen nehéz periódusból – a filmben elképesztőek azok a jelenetek, amikor lábprotézissel szaladni kezd a település melletti műúton.

Lassan-lassan újra magára talál, otthoni műhelyében műcsalikat kezd gyártani, illetve újranősül, feleségül veszi a szintén elvált, háromgyerekes anyát, akit már sérülten ismert meg. Az esküvő pillanatai is nagyon érzékletesen vannak bemutatva a filmen. Végtelenül egyszerű és becsületes embereket látunk, olyanokat, akik ebből az egyszerű életből is próbálják a lehető legtöbbet kihozni, illetve meggyőződésem, hogy ilyen élesen nem is gondolnak erre. Nagyon különbözik az életfelfogásuk egy átlagos európai emberétől is: igazi amerikaiak egy Wisconsin állambeli kisvárosból, Wautomából.

Aztán bekövetkezik az igazi tragédia (ezt azért nem spoilerezném le), ennek feldolgozása a legnagyobb kihívás a család életében. Egyik pillanatról a másikra törik derékba a család élete, még keményebben, mint Brian sebesülésekor.

Brianék harca átvitt értelemben még keményebb a mindennapokban, mint egykor az afganisztáni harctéren. Az egykor G. I. Joe-figurához hasonlító, izmos, életvidám, példakép-apát elhízottan, megtörten, reményvesztetten sírni látni – ez talán az egyik legfontosabb képsor a filmben.

Ám valahogy ez a világ és ezek az emberek olyanok, hogy ezen is túlmennek. Talán erre is megtanít a katonaélet: nincs az a tragédia, amit ne lehetne túlélni.

Az utolsó percek a már 19 éves Isaac katonai eskütételéről szólnak, illetve kisöccse, Jaxon születéséről. Az eskütétel után Brian és új felesége, Maria csecsemőknek és kisgyerekeknek készült, katonamintás bodykat, ruhácskákat nézegetnek egy árus asztalán. Az apa később kifejti, hogy szeretné, ha legkisebb fia is katonai pályára lépne majd – tudomása szerint a gyerekei már a negyedik generáció a családban, akik bevonulnak.

Azt nem tudom eldönteni, hogy egy ilyen film mennyire szolgál propagandacélokat – az üzenet egyáltalán nem egyértelmű, tudva azt, hogy Amerikában évszázadok óta mekkora és milyen kultusza van a katonai pályának. Figyelembe kell venni azt is, hogy az amerikaiak szegényebb rétegeiben az „amerikai álom” egyik megvalósítási lehetősége a sereghez való csatlakozás, csakúgy, mint a sport – de amint a film elején elhangzik, van egy olyan íratlan törvény vagy szokás is, hogy minden család ad egy embert a seregnek. A bevonulás után megszámlálhatatlan út és lehetőség áll az ifjú előtt – lehet, hogy az első háborús bevetésen elesik valahol a világ másik felén, de lehet, hogy soha nem kerül harctérre. Vagy úgy jár, mint Brian, hogy egész hátralevő életét hősként, örökre sérült, de megbecsült veteránként éli meg, akit a hétköznapi életében sem kerülnek el a tragédiák.

Mert mindenkinek megvan a maga története. A Brian Eisché ez, amit kezdőzetlenül, mítoszteremtés nélkül mutat meg ez a film. A színtiszta, a néha fájdalmasan ordító valóságot.