Nem állapot, hanem életmód: a paraszti világ szerelmi eposza

– Közel ötven éven keresztül kutatta a sorsfordulók négy nagy területét Csíkszentdomokoson: a születést, a párválasztást, az elmúlást és a nemiséget. 2009-ben jelent meg a Pallas-Akadémia Kiadónál az Amikor az ember nincs es ezen a világon című néprajzi gyűjtése a paraszti nemi kultúráról és nemi erkölcsről. Úgy vélnénk, hogy a nagy mű bevégeztetett. Honnan jött a gondolat, miért tartotta fontosnak rá tíz évre megírni a gyűjtések alapján a paraszti világ szerelmi eposzát?
– Fűzi László magyarországi irodalomtörténész és kritikus Lapok a szerelem eposzából című írásából idézek néhány szót, aki az előbb említett könyvemről ezt írta: „…a paraszti világ szerelmi eposzának lapjai tárulnak fel előttünk.” Meglátása máig nem hagyott nyugton, mert találkozott ama nyugtalanságommal, hogy a közel 800 oldalas könyvemmel, a születés, házasság és halál kultúrájának szentelt könyveimmel, sok tanulmányommal még mindig nem jutottam el a téma teljes feltárásához. Másrészt a monográfiában a Füzi által felfedezett rejtőzködő eposz realitásának bizonyítása kényszer lett. Vagyis ugyanazt a világot „nagyeposzként”, tehát más műfajjal a parasztság egészére vonatkoztatható, (de) jellegzetesen székelyföldi vonásaival megjeleníteni.

Visszautasítottam metaforával szólva a gereblyét mint eszközt, helyette az ásót választottam, meggyőződtem afelől – és ezt a szakma is elfogadta –, hogy univerzális következtetések nem lehetnek lokális nélkül, hogy senki sem iszik H2O-t, ez csak absztrakció, mindenki valamelyik kút, forrás, vízvezeték vagy palackozó vizét issza. Így alakulhat ki az általános és sajátos kép minden nép, minden közösség kultúrájáról. Nos, ezzel a könyvemmel is úgy gondolom, tettem, mert kellett tennem egy kis lépést népünk nagy műveltségének megismerése irányába. Én nemcsak annyit szeretnék látni és láttatni, hogy az erdő szélén ledőlött egy fa, hanem azt is, hogyan nőtt és nő az erdő, mi történt és zajlik benne.

– Végigolvasva az adatközlők vallomásait, azaz Róza néni elbeszéléseit, a beszélgetéseket, érzékelhető, hogy a paraszti nemi kultúrát a szégyen, a titok, a tiltás, a félelem, a botlásért járó kiközösítés, megvetés lengi át, a nő alárendelt szerepe, az, hogy nyilvánosan tabuként kezelik a témát, nem beszélnek róla, egymás között azonban igen, rengeteg metaforát használva. Ugyanakkor – érdekes kettősség – a mai fülnek netán kissé nyersen hangzó (némelyeket talán megbotránkoztató), egyértelmű kifejezések is felbukkannak. „A paraszti szerelem benne van minden cselekedetünkben”– hangzik el. A bevezetőben így ír: „A paraszti szerelem nem állapot, hanem életmód.”
– A szerelem és nemiség minden változatával együtt (mert így teljes) nem alkalomszerű eseménye a mindennapi létnek. Kettőzöttsége két életérzést rejt magába, a szégyent és a félelmet, de az együvé tartozás és együtt haladás szakadatlan együtt járását hozza, mint a szövőszékre felvetett hosszanti és a közéjük keresztbe szőtt szálak felgöngyölt kelméje, vászna, szövete.

– Az ön kutatói szemlélete nőcentrikus, az adatközlőinek zöme nő. Ettől függetlenül az eposzban lehetett volna a mesélő férfi is – a gyűjtés inspirálta Szerelempatak c. filmben is egy férfi áll a középpontban. Miért döntött úgy, hogy egy asszony lesz a főhős? Ki ez a nő? Kinek a története ez?
– Nos, ez nem véletlen, valamire ráérzett. Az előbb említett két szemszögből való láttatásom elvének tovább viteléről van szó.

Nőcentrikus szemléletem, ami ebben a könyvemben csaknem uralkodóvá vált, épp a más fajta, a más irányból való közeledés szándékával történt.

Hangsúlyozom, ez nem művi dolog, hanem az egyetemes és örök férfi-nő életproblémának más irányból, más irányba való feltárása. Filmesek szavával az emberi totál plán-bók közel képbe hozni a női nemet anélkül, hogy a férfi nem mellőződne. Azt be kell vallanom, hogy kutatói stílusomnak, elfogadtatásomnak köszönhetően behatolhattam az egyén világának intim szférájába, ennek pedig női szeletébe. Meglepett, hogy a férfiak egy része a magánbeszélgetések során mennyire visszafogott, gátlásos, ha a kérdések egy olyan „idegentől” jönnek, mint én. Egy értelmes fiatalemberrel ismerkedtem meg a kórházban (ott is örökké gyűjtöttem, ha olyan partner került), és megegyeztünk, hogy kiszabadulásunk után felkeresem Domokoson. És mit ad isten, otthon már botladozott a nyelve, s egy adott pillanatban nagyokat fújtatott, a füle tövét vakarta mondván:

Míg a nők nyíltan, őszintén, a témának megfelelő nyelvezettel, nevén nevezvén a dolgokat válaszoltak. Igaz, az asszonyok között is került olyan, aki azzal kezdte, hogy „a tanár úr olyanyokot szed ki belőlem, amit magamnak nem is merek feltenni.” Ha olyan volt a környezet (illetlen személy jelenléte, pl. a férj), akkor megsúgta, hogy „holnap jőjjön vissza, mert az öreg nem lesz itthon”.

Egyetlenegy asszony utasította vissza kérdéseimet a mintegy 300-ból.

Igen nagy sikernek tekintem azt a tényt, hogy az adatközlők többsége megértette, hogy én nem a rádió vagy televízió számára, hanem a tudomány, a megismerésünk számára, hasznára dolgozok. Ebben elsődleges munkatársaim az asszonyok voltak, és mert tovább akartam vinni a másképpen való látást a szerelemről, nemiségről és a körülöttük zajló, máskor csordogáló élettől, látszatra, az eposzi műfajt választva kísérleteztem. Ehhez egy szereplő kellett. Róza néni a neve, valós személy volt. Tizenhárom gyermeket szült, annál több koporsót kísért ki a temetőbe, ki tudja hány végvacsorát/alamizsnát imádkoztatott, rózsafüzér-társulati vezető és sok minden más volt. Egyetemes székely parasztasszonyi fenség, aki szellemi adottságával mindenkit ismert, mindenkinek tudta a dolgait, bajait, örömeit. Ő tudta a szerelem és erotika csaknem minden történésének színét és fonákját, de a sajátos paraszti vonásait is. Meg tudta fogalmazni a szerelem természetét. Mindezekről csak ő beszél a könyvben, metaforákkal, máskor egyenes szóval néven nevezve a dolgokat. Elvonatkoztató képességgel bírt, ezért az ő tudásában beleolvadhatott, a többiek – női nem, férfi nem – tudása, tapasztalata. Az eposzi hős, egyetlen hős megteremtése érdekében a tudásötvözést én vállaltam anélkül, hogy egy szót is igazítottam volna bármin. Ő lett a mindentudás látszati letéteményese, a bölcsesség maga, mint ama görög mitológiai Nesztor, de sohasem zsarnoka.

– Tematikailag hogyan alakul a harminchárom beszélgetés íve?
– A beszélgetés „ívét” én terelgettem. Negyvenöt év alatt kiismertem a falu kommunikációs rendszerét. (Nem tudom mennyire ismeri, aki csak egy hétvégére ruccan ki?). Ebben a folyamatban nagy szerepet játszanak nyári időben a vasárnap délutáni kapu előtti beszélgetések, melyeket én fórumoknak tekintek, ősztől tavaszig pedig a házaknál való, csaknem mindennapi összejövetelek (délelőtti kávézások). A tengernyi széles és mély beszélgetésekből szerkesztettem a 33 beszélgetést, tematikai határköveknek is nevezném, melyek a legszorosabban összetartoznak a szerelem, nemiség, élet és halál mentén, nem melléktermékei, csatolmányai az életnek, hiszen organikus elemei a mindennapi létnek. Ízelítő gyanánt hadd idézzek Róza néni eposzindító beszélgetéséből, ami az egészre fényt vet:

„Ha jó az idő, kiülünk a kapu előtti padokra így asszonyokul, mint én es, vaegy ember es oda kerül, s beszélgetünk ezt-azt, erről, arról: tyúkot ültetünk, keltetünk, palántálunk, kapálunk, szénát csinálunk…, s úgy. Végig beszéljük az elmúlt időt.

A közösülésről kezdünk beszélni… Most azt mondják a fiatalok, hogy szex… (…) Erősen szeressük ezt a beszédet: annyit nem imádkozunk, s egyéb dolgainkról sem beszélünk annyit, mint erről.” Ebben a mondatban rejlik a gazdag és kicsiszolt „szakszókincs” gazdagságának titka.

– Hogyan kapcsolódott be a munkába Muhi Sándor grafikusművész?
– Muhi Sándor szatmárnémeti grafikusművész nevét nagyon rég ismerem, munkáit csak a sajtóból, művészeti kiadványokból. Szerettem nézegetni ezeket is, és vágytam találkozni vele. Úgy általában a Királyhágón túliakkal. A véletlen oldotta fel vágyamat. Az RMPSZ Nyergestető. A lelkiismeret ágkeresztes-kopjafás temetője c. könyvemet Gyémánt fokozattal tüntette ki. Azt hallottam, hogy nagyon lelkesedett érte. És mert a javaslattevő bizottságnak ő is tagja, a díjazási ünnepség reggelén, mit ad isten (!?) épp a recepciónál hallottuk egymás nevét. Felkérésemre, hogy illusztrálná-e az új könyvemet, örömmel, igennel válaszolt. Levél-levélre ment-jött, kialakítottuk nem is mindennapi szemléletünket, elragadott, ahogyan könyvem szövegének egészét értelmezte. Kutatói szemléletem és az ő képi víziója a Gutenberg nyomda alkotóinak, munkás kezeinek köszönhetően szemet, tapintást, elmét és lelket vibráltató szép könyvvé állott össze. A művész a könyv mély és szándékom szerinti vágyam egészét összegezte, amit egyben esztétikai örömérzésnek tekintek, és hálásan köszönöm neki.