Világok találkozása Bajkó Attila alkotásaiban

 „Hazajáró lélek vagyok, noha nem tudom, hogy itthon igazából hol van a helyem. Inkább természetközpontú vagyok, mint emberközpontú, bár könnyen barátkozok” – vallja magáról a beszélgetés elején Bajkó Attila. Mint mondja, amikor hazalátogat Csíkba, amikor csak teheti, kimegy a természetbe. A munkáiban is hangsúlyosan ott van a falu, a fa, a hegy, a természet apró csodái.

„Gyermekkoromban is kétlaki voltam, mert a Tudor-negyedben tömbházban laktunk a tízes suli mellett, de építettünk egy hétvégi házat Zsögödben, és nyáron ott voltunk. Apukám sokat dolgozott, vagy fát gyűjtöttünk együtt a Hargitán, kimentünk csapot szedni egy hétre, vagy kapáltunk, kaszáltunk. A falusi gyerekekkel volt egy jó kis közösségem, mindenki vette maga mellé a saját kutyáját, és átmentünk a Harom-hegyen. Később pedig gyakran kijártam az erdőbe tanulmányokat készíteni, tollrajzokat. Szentes Zágon barátommal biciklivel körbejártuk a környező falvakat, volt egy piros és egy fekete kréta a hátizsákunkban, egy mappa, és vázlatokat készítettünk. Később, mikor már nagyobb lettem, kipróbáltam azt az oldalamat is, hogy

Hozzáteszi, sokat segített a szüleinek a mezei munkákban, és előfordult, hogy míg a barátai kirándultak, ő otthon maradt, és répát hordott be szekérrel, takart a mezőn, így aztán csak este csatlakozhatott a többiekhez egy-egy buliba.

És hogy még mivel telt a gyermek- és ifjúkora a természetjárás mellett? Olvasással – válaszolja. A könyvek is megjelennek az alkotásaiban, hiszen „olvasós” gyermek volt, a könyv nem hiányozhatott a hátizsákjából, akár kirándulni, akár mezei munkára ment. Kilencedikes korában, amikor a képzőművészet felé fordult jobban a figyelme, akkor már a művészetekkel kapcsolatos könyveket forgatta leginkább, mert úgy érzete, hogy kicsit le van maradva az osztálytársai mellett ilyen téren, hiszen ő a középiskolában csatlakozott hozzájuk.

„Fekete Miklós volt az, aki két nap alatt elmagyarázta, hogy mi az, hogy kompozíció, csendélet. Gyorstalpaló felkészítő volt, és akkor nagyon belehúztam. Ha mentünk bulikba, nem azért álltunk szóba a lányokkal, hogy csajozzunk, hanem hogy legyen modellünk. Nagyon hamar felfejlődtem, utolértem úgymond a többieket, rendbe tettem magam a rajz tekintetében. Volt egy modellem, éjjel-nappal készítettem az egyvonalas rajzokat ezrével, amíg végül odajutottam, hogy biztos kezem legyen.”

Ez 1990-ben történt, ekkor alapították Csíkszeredában a képzőművészeti középiskolát, amely később a Nagy István Művészeti Középiskola nevet kapta. Attila az ekkor induló első évfolyam tagja volt. Az iskola alapításában nagy szerepet játszó Márton Árpád festőművész Bajkó Attilát iskolatársának nevezte a csíkszeredai kiállítás megnyitóján.

Minden év végén mi raktuk fel a kiállításainkat, de ő együtt dolgozott ott velünk, leereszkedett hozzánk. Én grafikaszakon voltam, ott Koszti István volt a tanárom, ő tanított meg rajzolni, tanította meg a különböző technikákat” – emlékezett vissza Attila.

Az érettségi után a Temesvári Nyugati Egyetem grafika szakára felvételizett, mint mesélte, tizenegyen jutottak be a csíkszeredai művészeti iskolából, első éven együtt jöttek-mentek mindenfelé. „Temesváron ugyanakkor kinyílt a szemem, a Bánságban nagy a tolerancia, az idősebbek ma is négy nyelven beszélnek. Egy adott pillanatban több barátom volt nem magyar ajkú. Korábban ritkán jártam nagyvárosban, itt lenyűgözött a sok szép patina és mesterségbeli tudás az épületeken, Temesvár, mint város, sok szépet mutatott. Nagyon tetszett a nyitottság, a tolerancia és az emberbarátság. Amikor egyetemi fesztivált szerveztünk, és bármit kitaláltunk, meg lehetett valósítani, mert a város segített. Volt egy pezsgése az életnek, a kiállításoknak. Voltam egy félévet Budapesten ösztöndíjjal, az is tetszett, de nem volt meg az a közösség, mint Temesváron. Az egyetemen viszont kicsit visszafogva éreztem magam. Délután és éjjel a metszetek mellett nagyon sok olajképet festettem, szerettem a színek erejét. De ott vízalapú festékkel kellett dolgozzunk, mintha visszatértünk volna az ötödik osztályba. Viszont voltak tanáraim, akik megtanítottak arra, hogy a koncepció mennyire fontos, hogy hogy örökké tegyük fel a kérdést, hogy miért csináljuk éppen úgy. A fotózást is megszerettem itt.”

Bajkó Attila az egyetem elvégzése után úgy döntött, hogy Temesváron marad, mert a saját útján szeretett volna elindulni. Ott akkor már fotózott a színházban, időközben díszlettervezésre is felkérték Marosvásárhelyen, már vásároltak munkákat tőle, antik bútorokat restaurált, tehát annyi támpontja volt, hogy az első éveket az egyetem után túl tudta élni. Szabadúszóként abból élt, amit tudott csinálni a kétkezi munka minden oldalával – magyarázta.

Egy alkalommal Labadi Éva, a temesvári Merlin bábszínház vezetője megnézte Attila egy árnyékképes kiállítását, és felkérte, hogy készítsen egy árnyjátékot a bábszínházban. A művész erre rá is bólintott, mert ki ne szeretné megmozgatni a műveit? – tette fel a kérdést. Később azt is felajánlották neki, hogy alkalmazzák a bábszínházban mint báb- és díszlettervezőt, amelyre szintén igent mondott.

„Akkor váltam el, és hogy ne is üljek otthon az elefántcsonttornyomban a magam bajszát pederni, elvállaltam. Tetszett ez a világ, mert a bábozás sok mindent összeköt. Érdekes, hogy anyukám valamikor a bábszínházról írta a dolgozatát, ők voltak Csíkban a bábos óvónénik. Valahogy el volt már ez a mag vetve bennem, csak én nem tudtam, ez is visszaköszönt. Csodálatos ez a világ. Utána a bábszínház imidzsét is átalakítottuk. Elhívtak Indonéziába egy hatalmas bábfesztiválra, ott aztán beleszerettem a bábozás minden oldalába. Később Thaiföldre mentünk el, ahol már 130 ország volt jelen, kinyílt a világ a szemem előtt.”

A nagyon jellegzetes, mesevilágokat idéző árnyképeinek a megfelelő technikáját sok kísérletezés után találta meg.

Előbb rézlemezre, majd acéllemezre, később üvegre készítette ezeket, majd a fánál állapodott meg. Ennek az előnye többek között az is volt, hogy bárhová utazott, betett a hátizsákjába négy-öt faalapot, és ahová ment, ott tudott velük dolgozni, a várakozási időket ki tudta használni.

„Eképp burjánzott ki ez az árnyékfestészet, mert az összes holtidőmet ezzel töltöttem ki. Utána már jöttek témák, rendezéseim is voltak, és egyik szülte a másikat. Mindig próbálkoztam különböző technikákkal, nem szeretem megunni magam, vagy azt, amin dolgozom. Régebb ilyenkor technikát változtattam, most a technikán belül változtatok struktúrákat, textúrákat, örökké valamivel matatok. Mindig van egy kicsi meglepetés minden munkánál, nem tudom, hogy mi lesz a vége pontosan, de öröm, ha jól jön ki. A hibákat is ki lehet használni, nagyon szép dolgok jöhetnek ki egy kis hibából is.”

Kulcs, lakat, zár, kazettás mennyezet, napló, kis házikó, templom, fa, gyökér, fent és lent – nézünk végig a csíkszeredai kiállításának főbb motívumain. A naplókkal kapcsolatban rámutat, minden napnak van egy íze, lenyomata az emberben, ugyanakkor az ember is rányomja a saját pecsétjét az adott napra. És sokszor egyszerűbb összefoglalni egy képsorban a gondolatokat egy adott témáról.

Úgy véli, a fenti és lenti világ mindig rezonál egymással.

„Amikor hazajövök, mindig elbűvölnek az itthoni kis falvak. Sokat jártam vonattal Gyergyóditróba nagymamához Csíkból, mindenik templom, falu ismerős. Egy idegen szemnek talán nem mond semmit, de nekem minden beszél. Azért is csináltam a kis képsorokat, ahol szinte ismételem magam, mint ahogy a táj is ismétli magát, de ugyanakkor mindeniknek megvan a maga karaktere.

Úgy látja, vannak művészek, akik szégyellnek alaptémákhoz nyúlni, nehogy túl közönségesek legyenek, de sok ember számára fontosak ezeket az egyszerű témákat is megmutatni. Egy művész nem a kritikusoknak kell alkosson.

„Ha nem mondanak semmit a mindennapi embernek a műveim, akkor nem értem el azt, amit a Jóisten adott tehetségül, hogy beszélgessek egy más nyelven. Ugyanígy van a zenében. Itthon Márton Árpád tanár úr is nagyon szerette a klasszikus zenét, és gyakran hallgattatott velünk is, Temesváron is minden csütörtökön koncertre jártam. De amikor nagyon modern, kortárs klasszikus zenét játszottak, mellette még bejött egy alak, és megtépte a zongora minden oldalát, szünetben elment a közönség.

Ha nem tudsz megszólalni az ember nyelvén, akkor nem kommunikálsz. Megvan az a vonal is, ahol magamnak alkotok, vagy a művésztársaimnak, és ez így rendben van. De amit kiadok, azt szeretem, hogy több emberrétegnek tudja elmondani, amit szeretnék.”

Attila termékeny alkotó, rengeteget dolgozik, párhuzamosan több munkán is. Úgy érzi, hogy kicsúszik az idő a kezéből, és ha van egy ötlete szereti nem elméletben befejezni, hanem rögtön hozzáadja az anyagot – magyarázza. „Sokszor az anyag beszél, és egyike a másikát hozza, ha nekifogok. Ha technikailag van egy kis vívmányom, akkor azt rögtön egy másik ötletben is kipróbálom, hogy működik-e. Érdekel a téma is, meg a textúra is, sok apróság megmozgatja a fantáziámat, de lehet, hogy nincs időm befejezni akkor, és tolom arréb,