Amikor az udvarhelyiek menekültek Székelyföldről

Az 1916-os román betörés miatti meneküléssel kapcsolatban korábban már bemutattuk a Csík vármegyei és a székelykeresztúri menekültek sorsát. Most eljött az ideje, hogy az udvarhelyi menekültekről is bővebben ejtsünk szót. Már csak azért is, mert ennek a kérdésnek a kutatása nem kapott akkora hangsúlyt, amekkorát megérdemelne. Pedig tavaly volt a menekülés századik évfordulója!

Csíkszeredában és Hajdúnánáson a centenárium jegyében gyönyörű ünnepségekkel emlékeztek meg a Hajdú megyei település csíkiakkal szembeni 1916-os szolidaritásáról. Akkor kiállítással, könyvkiadással, filmkészítéssel, emlékek állításával és sok egyébbel segítették a szomorú, de ugyanakkor felemelő százéves történet emlékének köztudatba vitelét.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem történt meg ugyanez Székelyudvarhely és Szolnok viszonylatában.

1916 őszén ugyanis az udvarhelyi menekülteknek a magyar hatóságok Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét jelölték ki ideiglenes tartózkodási helyül. Az udvarhelyiek és a szolnokiak közös háborús története bír-e olyan jelentőséggel, fel tud-e korbácsolni olyan érzelmeket, beemelhető-e helyi közbeszédünkbe ugyanúgy, mint Csíkszereda és Hajdúnánás esetében? Nos, ezt próbálja kideríteni a Udvarhelyi Híradó Visszatekintő című rovatának kezdeményezése, amely a szolnoki levéltárral közösen egy kutatómunkát indított az 1916-os udvarhelyi menekülés témájában. A munka a kezdetén tart, de néhány adat birtokában azonban már beszámolhatunk egy-két történésről.

1916 augusztusában, még a román támadás előtt a magyar hatóságok elfogadtak egy esetleges román támadás esetére szóló menekülési-menekítési tervet. Az események persze felülírták az elképzelést. Augusztus 27-én indult a támadás, Betegh Miklós kormánybiztos Udvarhely vármegye kiürítését augusztus 30-án rendelte el, a lebonyolításra négy-öt napot kaptak a helyi hatóságok. A befogadó megyékről a belügyminisztérium döntött. Az udvarhelyszéki lakosságot Tövisen és Aradon át Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe irányították.

Egymásra talált hajdúk és székelyek

Első világháború, az 1916-os román betörés. A csíki és udvarhelyi székelyek közül sokan elmenekültek szülőföldjükről, s Szolnokon és a Hajdúságban vészelték át az időszakot. Erre emlékezünk vissza.

„Egy egész vármegyét kapunk – írta a Szolnokon megjelenő Haladás 2016. szeptember 3-ai száma. – Aki csak teheti, nyújtson segedelmet a menekülteknek, osszuk meg velük hajlékunkat, mert ezek a szegény földönfutók érettünk is szenvednek.

Többnapos zötykölődés után ékeztek meg a menekülteket szállító szerelvények a szolnoki pályaudvarra.

Hogy milyen állapotban voltak az érkezők?

Beszédes tény, hogy a szolnoki sajtó egyetlen lapszáma két menekült nő megháborodásáról is kénytelen volt beszámolni.

Egy fiatal úrinő az állomáson feltűnően izgatottan viselkedett, fel-alá futkosva kérlelte az embereket, hogy azonnal adjanak neki szobát, négy nap óta nem aludt, azonnal hozzák oda a férjét, akitől a zűrzavarban elszakadt, mert máskülönben botrányt csinál. A zavarodott asszonyt végül Budapestre szállították.

A menekültek számoltak be egy másik fiatalasszony megzavarodásáról. Az eset még Petrozsényban történt a menekülteket szállító vonat elindulása után, amikor egy fiatalasszonyon dühöngő örület tört ki a kupéban. Egyik kezében pólyás babáját, a másikban pedig csomagját tartotta. Midőn a csomagot elhelyezte, kisbabáját akarta lefektetni, de akkor vette észre, hogy a pólya alsó vége kibontódott, és a nagy kapkodásban a baba kicsúszott. Elvesztette gyermekét, és megőrült.

„Megérkezett az első menekülteket szállító vonat – tudósított a Haladás. – Meg a második, harmadik stb. Szegény székely magyarjaink népvándorlásra indultak, nem hozva magukkal egyebet, mint igazán a legszükségesebbeket. Szerencsés volt az, aki egy-két kacsát, libát, sőt túlboldog volt az, aki egyetlen sertését a vasúti kocsiba dobhatta. Szegényebb néposztály egyedüli kincse a malac. Pénze nem lévén áruba bocsátotta azt a szolnoki személypályaudvaron.

Egy hízott kacsa három korona, egy hízott liba hat koronáért kelt el addig, míg a csendőrség rá nem jött a gazságra és közé nem ütött a vasutasoknak.”

Nem volt sokkal felemelőbb a taxisok viselkedése sem, ugyancsak a helyi lap tette szóvá a szállítók kapzsiságát:

„Menekült erdélyi testvéreink három-négy napi nyitott marhakocsikban való szállítása után legalább egy éji pihenőre hajtattak be a Nemzeti Szállodába, hogy fáradt, megtört testük egy kis pihenőt találjon. Egész nap, egész éjjel, minden bérkocsi beérkeztekor torzsalkodás,

A rendőrség tehetetlen, sőt rosszakaratú, mert nem törődik semmivel, nem érdekli semmi, csak az, hogy fizetésüket minden hó 1-jén pontosan megkapják. ”

A szolnokiak hozzáállása tehát kezdetben enyhén szólva is felemás volt, a menekültek legnagyobb támogatója a sajtó volt, amely mindig a szolidaritást szorgalmazta, és szóvá tette a túlkapásokat, de az egyre gyakoribb segítő megnyilvánulásokat is.

A magyar szolidaritás szép példája

A székely menekültekkel szembeni magyarországi szolidaritás egyik legszebb példája a székelykeresztúri tanítóképző bajai befogadása volt. Visszatekintünk a száz évvel ezelőtti eseményekre.

A Haladás először szeptember 10-én számolt be székelyudvarhelyi menekültekről: „Hétfőn délután Székelyudvarhelyről érkezett ide huszonhét menekült. Legnagyobb része úrinő, néhány öregúr, öt-hat fiú- és leánygyermek. Egyetlenegy éjjelre kívántak szállást, hogy másnap hajóval Csongrádra mehessenek, hova csomagjaik irányítva lettek. Néhány menekült elhelyezésével egy dzsentri lett megkínálva. Mi volt a válasz? – Nem adom a lakást, mert ha az illetők tehetős emberek, akkor vegyenek fel szobát a szállodákban, ha pedig az illetők szegények, továbbítsák Budapest felé.

Fehér Lipótné úrnő, kinek kis palotája előcsarnokában is kényelmesen elfértek volna, kurtán, furcsán megtagadta a vendéglátást. A rendőrnek letagadta otthonlétét, míg végre megjelent a kapu alatt, és elutasította a rendőrt és a menekülteket, azzal a kijelentéssel, hogy férje hadba vonult, ő már elég áldozatot hozott, adjon a menekülteknek más éjjeli szállást. Megnyugtatásul leszögezzük, hogy Fodor Imre, a Nemzeti Szálloda tulajdonosa nyolc egyénnek, Szüsz főpincér pedig három egyénnek engedte át szobáit díjtalanul. Magyarok Istene! Nézzél le a magas Égből! Javítsd meg az embereket, mert igaz ügyünk csak így juthat diadalra. Máskülönben elvesztünk!”

Hogy miként alakult a menekültek érkezésével kapcsolatos helyi hozzáállás, hogyan telepedtek meg Szolnokon az udvarhelyi hatóságok, következő írásainkból ezt is megtudhatják.

Főbb források: Haladás, 1916. szeptember; Udvarhelyi Híradó, 1916. október–november