Naponta megélni a népi kultúrát: az Ádám család

Péter Beáta 2019. augusztus 09., 15:17 utolsó módosítás: 2019. augusztus 09., 16:08

Külön-külön jól ismerjük őket, bizonyára sokan találkoztak már Gyula képeivel albumokban, kiállításokon, Katalin tánclépéseivel és két lányuk dalával, muzsikájával táborokban és fesztiválokon is. Ezúttal közösen vallottak magukról.

Közös és egyéni utak. Mindannyian a kultúra valamelyik területén tevékenykednek Fotó: Gábos Albin

Ádám Gyula fotográfus, Ádám Katalin, sokak „Ádámkatinénije”, kézművesség- és népigyermekjáték-oktató, számos gyermekprogram kezdeményezője, nagyobbik lányuk, Rebeka zenepedagógus a Gyermekek Házában, valamint a Waldorf-iskolában, kisebbik lányuk, Julcsi pedig a Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosa és időnként zenésze.

De hogyan is indult az Ádám család története? – kérdezett rá Györgypál Enikő, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa a Cseperedők Családi Fesztiválon megtartott beszélgetés elején, és a család tagjai derűsen és nyíltan beszéltek magukról, egymásról, tevékenységeikről.

Katalin Oroszhegyen született, és mint mondta, akkor még nagyon erősen éltek a hagyományok a faluban – az aprószentekelés, kántálás, májusfaállítás, bálok. Kalákában építették egymásnak az emberek a házakat, kalákában készültek lakodalomra.

Családi csoportkép: Rebeka, Katalin, Julcsi, a fotós pedig Gyula Fotó: Ádám Gyula

„Nagymamámék a falu legutolsó házában laktak, egy gyönyörű kert közepén, tőle a hitbeli megerősödést kaptam. Édesanyám pedagógusként »kultúrmunkát« végzett, táncot tanított, népszínművekben játszott, énekelt. Édesapám állategészségügyi technikusként az egész falut szeretettel kiszolgálta: ha éjszaka jöttek, hogy a medve megütötte a lovat, akkor éjszaka rohant, hogy azt bevarrja, ha ellett a ló, akkor azért. Oroszhegy számomra nagyon meghatározó volt. Aztán bekerültem Udvarhelyre a tanítóképzőbe és a táncházmozgalomba. 1980–1984 között voltam képzős, és örültem, hogy a táncházba sodródtam, táncoltam a Venyige együttesben is. Ott tanulhattam más tájegységek dalait, táncait, ez nekem nagyon meghatározó élményt jelentett. Gyimesbe helyeztek, ott is szippanthattam magamba azt a kultúrát.”

Gyula Csíkkarcfalván született, ott járt iskolába, úgy emlékszik vissza, hogy nagyon jó tanárai voltak. „Magas szinten tanították a klasszikus zenét, ötödikes voltam, amikor Barabás Vilmos tanár úr elmesélte, hogy Bartók Béla járt Karcfalván. Ez elindított, kíváncsivá tett, hogy mi is az a népdalgyűjtés, és annyira átéltem az egészet, hogy elkezdtem keresni a házat, ahol Bartók lakott.”

Ekkor már sokat rajzolt, festett otthon, linómetszetei voltak, egyértelmű volt, hogy tanulmányait a marosvásárhelyi művészeti iskolában folytatja, grafika szakon. Itt tanítottak fotózást is, ez még akkor nem érdekelte.

Ezúttal a fotográfust kapták le Fotó: Veres Nándor

„Szidtam magamban a fotózást, nem tudtam, hogy ez lesz valamikor az életem, a célom. Közben jött a nagy hullám, a táncházmozgalom Magyarországról Kolozsvárra, majd Vásárhely lett a nagy központja. Ott voltam a legelső táncházban, nagyon megfogott a zene. Annyira meghatározta az egész életemet, hogy több sikertelen főiskolai felvételi után nem próbálkoztam többet, és tudat alatt mindenki felvállalt valamit az ismerősi körből, hogy az egyik zenét gyűjt, a másik táncot gyűjt, én a fotózást vállaltam, mégpedig Moldvában. Az a ’83 ősze egész életemet meghatározta, alakította, formálta, nekem ez volt az indíttatás. Az iskolák, a népélet, az egyszerű, ismeretlen emberek példája maradandó a mai napig.”

A huncut gyimesiek

A két fiatal a csíkszeredai táncházban ismerkedett meg. Kati ekkor már Gyimesben, Komjáton tanított, Gyula Kostyák Alpárral járt feltérképezni a gyimesi zenészeket. „Hat esztendőt tanítottam ott, az iskolában laktam, és Gyula odajárt udvarolni. De nem vallotta be a gyimesi embereknek, azt mondta, hogy a tanfelügyelőségről jött. Mondták a bácsik az autóbuszon, hogy ott van egy tanítónő, de Gyula azt válaszolta, hogy siet vissza. Aztán reggel, amikor ült fel a buszra, ott ültek a bácsik, és huncutul mosolyogtak, hogy na ugye, megmondták. Így kezdődött a mi történetünk” – mesélte Katalin.

A lányok gyakran öltenek viseletet magukra Fotó: Ádám Gyula

Úgy véli, férjének nagyon szép lelke van, a világ finom rezdüléseit veszi észre, ugyanakkor a mai gomolygását a létnek nem mindig tudja könnyen kezelni. „A mélységek és a magasságok is ki tudják billenteni őt az egyensúlyából, de a szép lelkével alkot mindent, akár a teljes kiőrlésű kenyeret, a karácsonyi töltött káposztát, szívvel-lélekkel kertészkedik, és fotóit is főleg akkor és főleg jó hangulatában, szeretettel készíti. És ezért van az, hogy

neki megmutatkozik egy halott fölött eltávozó lélek, vagy a somlyói templomban húsvétkor feltámadt Krisztus fénye. Azt hiszem, azért, mert az égiek is látják, hogy ő a finom rezdülésekre fogékony.”

Gyula úgy emlékszik vissza, hogy a táncházban egyszer odament hozzá Kati azzal, hogy hallotta, rendszeresen jár Moldvába, és ő is el szeretne menni. „Mondtam, hogy nem lányoknak való, de aztán nagyon kitartott. Gyimesben őt nagyon tisztelték, becsülték, szívvel-lélekkel tanított, tudta, hol van, nagy ismerettel rendelkezett, ismerte a gyimesiek kultúráját. Nagyon jó szomszédjai voltak, Virág bácsi, aki a parasztbibliát jól ismerte, Galaci Jóska bácsi, aki Márton Áronnal volt bezárva a börtönbe. Mindez nagyon emlékezetes. És közben összeházasodtunk. Sokan úgy tudták, hogy én Gyimesből nősültem. Már akkor nagyon elragadott Katinak a következetessége és kitartása mindenben. Ő a családnak az összetartója, a lelke. Három gyerek van, én is beletartozok.” Hozzátette, az első években sokat járt fotózni karácsonykor, húsvétkor, ritkán volt a családdal. De a felesége és a gyerekei nagyon megértők voltak, és közösen is gyakran látogattak Moldvába.

Felnéznek egymásra

Az Ádám lányok közül Rebeka három és fél évvel nagyobb Julcsinál. Felidézte, hogy huszonhárom évvel ezelőtt nagyon várta már a húga megszületését. Az is fontos volt számára, hogy ő mondhatta meg, hogyan nevezzék el a kistestvérét. „Azzal viszont nem számoltam, hogy valamivel kevesebb figyelem lesz rajtam. Emiatt stratégiákat eszeltem ki: elszakadt babaruhák megvarratása, hasfájás stb.” – mesélte kacagva. Húgáról elmondta, már kisgyerekkorában is mindig tudta, hogy mit akar, tudatos és nőies volt. „Látom magam előtt, ahogy óvodás korában kora reggel felkelt, és a nagy göndör fürtjei alól mondta, hogy »toácskát kérek«, és az oviban is, ahogy odakucorodott mellém és csipkedte a nyakamat. Számomra példakép, és sokszor ellesem, hogy miket és hogyan csinálja. Nemcsak testvér, hanem nagyon erős lelki társ. Baráti viszony van köztünk, ami gyerekkorunk óta a zenélés kapcsán is kialakult.”

Közös fellépés. A zene mindig is fontos szerepet töltött be az életükben Fotó: Ádám Gyula

Julcsi nővérét úgy látja, hogy minden élethelyzetben szeretetteljes. „Felnézek rá azért, mert nagyon helyén kezeli az Istentől kapott kegyelmeket, szépen tudja kamatoztatni. A zenébe vetett hite is csodálatos, sok hangszeren játszik. Rengeteget tanultam tőle, és az is hálás dolog, hogy kitaposta előttem az utat, és tapasztalataival nagyon sokat segített minden élethelyzetben. Azért is hálás vagyok, hogy ilyen szoros barátnői viszony van közöttünk, mert bármilyen élethelyzet van, tudunk egymáshoz fordulni, és tényleg felhőtlen kacagásokba tud torkollni a mi találkozásunk. Tudom, csúnya dolog, de kisgyerekként irigy voltam rá, mert olyan szép és alázatos volt mindig. Bárhol volt, beragyogta az egész teret, és ez büszkeséggel töltött el. Rengeteg csínytevésünk volt, verekedtünk is, de mindig szeretetbe fordult át. Annyira szeretjük egymást, hogy a bántásokat is meg tudtuk egymásnak bocsátani.”

Belenőttek ebbe

Rebeka szerint az, hogy ők a kultúra valamelyik területén fognak tevékenykedni, természetes volt, hisz beleszülettek ebbe.

Meghatározó volt számukra, hogy hetente mindig ott lehettek édesanyjuk mellett az aprók táncházában, a közös kézműveskedéseken. „Édesapám a színháznak volt a fotográfusa, és hogy ott lehettem a főpróbákon, nagyon mélyen belém ivódott, meghatározta a színházzal való kapcsolatomat. Ugyanakkor a nagyszüleimtől, dédszüleimtől nagyon erős impulzusokat kaptam, jelen lehettem disznóvágáson, annak ellenére, hogy nem bírtam elviselni a különböző szagokat, és korán kellett kelni, de az, ahogy a rokonság összegyűlt, együtt dolgoztak, és hallottam a különböző történeteket, mind mélyen megmaradt.”

Nemezelni tanítja a gyerekeket Katalin és Rebeka Fotó: Ádám Gyula

Julcsi hozzátette, úgy érzi, hogy ezt az egész „fertőzést” az anyatejből kapta, mert természetes volt, hogy ott voltak az aprók táncházában, majd a Serketáncban cseperedtek, onnan pedig a Borsika együttesbe került. Folyamatosan élték ezt a tánckultúrát, és a gyerekekkel együtt közösség kovácsolódott. Otthon is legtöbbször népzene szólt, és a családi emlékezet szerint Rebi széki muzsikára tette meg az első lépéseit. „Folyamatosan ott voltunk a gyerektáborokban, tánctáborokban, ahová jártak adatközlő zenészek is, nekem a zene iránti érdeklődésem ott indult el. Ülhettem Duduj Rozi néni mellett gardonosként, tőle tanultam és szívtam magamba a felcsiki gardonyozást. Tímár Jánoskáéktól, a gyimesi zenészektől is sokat tanultam, úgyhogy a gyerekkori években nagy alapot kaptam, ami meghatározó” – mutat rá Julcsi.

Arra a kérdésre, hogy mit jelent számukra a népi kultúra, Katalin kifejtette, ők megélik a mindennapokban, tevékenységeik szépen egymásba fonódnak, vagy közösen, vagy egyénileg végezve azt. Gyula a két nagytatájáról is megosztotta emlékeit azzal kapcsolatban, hogy van, aki belül hordozza, van, aki kívül a népi kultúrát. Egyikük ugyanis egész életében viseletben járt, a másik nagyapja polgári ruhákat hordott ugyan, de ismerte Bartók gyűjtéseit, a felcsíki verbunkot, gyimesi zenészeket fogadott meg a bálokba. „Ők olyan szép példák voltak számomra, a kettő együtt egész volt. Ott volt a népi kultúra készen tálalva, csak használni kellett.”

Együtt dalolva

Az Ádám családnak az évek során több kedvenc nótája is volt, a Mikor megyünk masírozni, kapitány uram, uram… kezdetűt például gyakran énekelték, ha vonatoztak, kirándultak vagy éppen Karcfalván lógatták a lábukat a tornácon. Kedvenc tájegységükről elhangzott, Moldva az, ahová a hagyományaiban vagy a népdalok terén is sokat nyúlnak.

Julcsi, Rebeka, Katalin és Gyula a HMKK sátrában Fotó: Péter Beáta

A beszélgetés során a családfőről azt is elárulták, hogy a csíkszentdomokosi táncrendet és zenét ő vitte be a táncházba, a köztudatba, valamint azt is, hogy Magyarózdon miért hívták Pontozó Gyulának.

„Középiskolás koromban egy alkalommal kikerültem Magyarózdra egy bálba, ott láttam, hogyan táncolnak az öregek. Akkor az itthonit nem ismertem, de azt mondtam, hogy mi székelyek, csíkiak vagyunk a világon a legjobbak. Hazajöttem, elmentem a bálba, és rájöttem, hogy az égvilágon semmi nincs itt. Így kezdődött el az öregekkel való beszélgetés. Mondták, hogy ki tud táncolni, muzsikálni, én kerestem meg őket, és bevittem a vásárhelyi táncházba ezeket a táncokat. Így indult el a táncházban a domokosi és részben a magyarózdi néptánc. Ott is azt gondolták, hogy én odavalósi vagyok, sokáig nem tudták, hogy csíki legény vagyok. De ezeket csak így lehet megtanulni, hogy ott vagy, ott élsz, mész velük kaszálni, disznót vágni, erdőbe, mindenhová, és akkor finoman az emberbe belemászik.” Olyannyira hitelesen megtanulta Gyula a pontozót, hogy az ózdi nénik úgy hívták: a mi Gyulánk, Pontozó Gyula – fűzte hozzá Katalin. Ő maga a széki táncokat szereti leginkább, és közösség-összekovácsoló erejükért a moldvai körtáncokat.

Több ezer gyermekkel szerettette meg az évek során a néptáncot Katalin Fotó: Ádám Gyula

Mivel nagyon jó alapot kaptak, bátran ki mernek próbálni új dolgokat is a lányok – hangzott el. Amellett, hogy besegítenek édesanyjuknak a gyerekfoglalkozásokon, már külön is hívják őket oktatóként táborokba. A két testvér zenés-mesés hangszerbemutatókat tart, illetve koreográfiákat raknak össze.

„Számomra a színházzenei kilendülések is útkeresések, több színházi előadás zenéjét írtam, Julcsi is besegített mint hangszeres. Szeretnék több időt tölteni azzal, hogy nemezruhákat készítek, és Julcsival is próbálkozunk különböző zenei irányzatokban kísérletezni. Számomra az az alkotás, amikor elfelejtem magam, és sokszor van ilyen. Akár a sízésben megélem ezt, mert a hegy tetejéről általában spontán választok útvonalat, de ki kell gondolni, hogy hogyan megyek le a szikláról, és az is egyfajta alkotás, amiben ki lehet teljesedni.”

Julika a Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosa Fotó: Ádám Gyula

Rebeka több hangszeren is játszik Fotó: Ádám Gyula

Julcsi egyebek közt a főzésről gondolja ezt. „Akkor érzem jól magam, amikor teljes szabadságot kapok az alkotásban, mert ha egy pici görcsösséget érzek, akkor már nem tudok kiteljesedni, nem érzem a sajátoménak. A saját utunkat igyekszünk járni, szabadon” – mondja.

Györgypál Enikő kérdésére, hogy az elkötelezettség miként jelenik meg az életükben, a családanya úgy fogalmazott: az Istentől kapott feladataikat, küldetéseiket el kell végezni. „És ezt igyekszünk szeretettel és alázattal tenni, és egy ideje már bátran mondhatom, hogy mind a négyen hálával tesszük ezt. Tevékenységeinket felajánljuk az égieknek és közösségünknek.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. augusztus 2-án.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat