Nem pusztán virágrendezés, filozófia: Erdélyben is van mestere az ikebanának

Hubbes László Attila, a Sapientia EMTE Társadalomtudományi Tanszékének docense még a nyolcvanas évek közepén, diákkorában került kapcsolatba a japán virágrendezés művészetével tanára, Kiss Béla hatására. A sokoldalú művész a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban (akkoriban 1-es számú matematika-fizika líceum) volt rajztanár, és itt működtetett egy ikebana-kört, elsősorban a diákjainak, de járt több művészbarátja, kollégája is a foglalkozásokra.

„Kiss Béla a hatvanas években Bukarestben végezte a művészeti akadémiát, monumentális festészetet tanult. Az akkori japán nagykövetség a konzulátuson keresztül tartott Japánból meghívott vendégekkel, tanárokkal egy ikebana tanfolyamot. Ezt a tanfolyamot Kiss Béla elvégezte, szerelemese lett ennek a művészetnek, és ezt hazahozta Sepsiszentgyörgyre. Kiss Bélának az ikebana iránti szeretete, rajongása nem önmagában állt, hogy egyszerűen csak megszerette ezeket a virágokat, hanem a keleti kultúrát általában és a japán kultúrát különösen nagyon kedvelte, tanulmányozta, foglalkozott vele, kezdve a teaszertartástól a japán festészeten át a japán zenéig” – emlékezett vissza Hubbes László.

Az sem véletlen, hogy aki a nyáron ellátogatott a Csíki Jazzfesztiválra, láthatta az általa és a 2017-ben újjáélesztett Ikebana Kör tagjai által készített alkotásokat, ugyanis, mint kiderült, Kiss Béla nagy dzsesszrajongó is volt, és ezt tanítványainak is átadta. Hubbes László rámutatott, az, hogy valaki kedvelte a dzsesszzenét, már önmagában is egy lázadási forma volt a nyolcvanas évek sötétjében, akárcsak a rock’n roll vagy a táncház. Egy belső, csendes lázadási forma. Kiss Béla pedig a tudását csepegtetve adta át tanítványainak a tanórán is és a foglalkozásokon is.

„Mindig vittünk virágokat magunkkal, neki is voltak eszközei, felszerelései, állandóan tele volt a kuckója száraz ágakkal, mohákkal, taplókkal, edényekkel. Ezekből az anyagokból először egyszerűen csak virágokat rakosgattunk össze. De folyamatosan tanította nekünk a különböző stílusokat, az iskolák szerinti szabályokat.” Hozzátette, a virágok iránti szeretet értette meg vele, hogy

a japán virágrendezés nem egyszerűen arról szól, hogy fogunk néhány virágot, és azokat beletesszük egy vázába, vagy hogy minél szebb, pompásabb, látványosabb csokrot kötünk össze.

Ez általában a nyugati virágrendezésre érvényes, ahol elsősorban díszítőelem, arra való, hogy feldobja egy rendezvény hangulatát, vagy örömet szerezzünk valakinek egy gyönyörűen megkomponált virágcsokorral. És nagyon gyakran az van, hogy túlzsúfolt, hatalmas virágcsokrok készülnek. „A japán virágművészet ezzel egy teljesen ellentétes világ. Szó szerint művészet, és nem díszítőművészet, hanem talán részben a költészethez lehetne hasonlítani vagy a zeneszerzéshez. Mindenképp egy meditatív jellegű művészet, azt is mondhatnám, hogy filozófia” – magyarázta Hubbes.

Mint kifejtette, azért szerette meg az ikebanát, mert úgy érezte, hogy azt, amit szavakban nem lehet elmondani, szépen meg lehet rendezni virágokban, meg lehet költeni. Az európai virágkötés – ami a maga nemében ugyancsak szép – nem elvont művészet. A nyugati gondolkodásmód a szimmetriát kedveli, a sokszínűséget a virágok tekintetében, és a virágoknak megvan a szimbolikája. A japán virágművészet esetében nem annyira fontos a virágoknak önmagukban vett szimbolikája, ott az a lényeges, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a különböző ágak, elemek, virágok. A különböző keleti virágművészeti hagyományok tisztultak le Japánban több évszázad alatt ezzé a kifinomult megnyilvánulássá, ami az ikebana.

A sepsiszentgyörgyi ikebana kör a kilencvenes évekig működött folyamatosan, évente tavasszal, ősszel nagyszabású kiállítást is tartottak, az ikebana fogalma bekerült a város kulturális életébe. „Nem csak a körnek a műhelygyakorlatai vagy a kiállítások voltak nagy élmények, hanem az ezekhez kapcsolódó kirándulások is. Ugyanis az ikebanában elég nagy szerepet töltenek be nem csak a virágok, hanem az ágak is. És ezeken a kirándulásokon szereztük be, metszőollóval, fűrésszel felfegyverkezve, erdőből, elhagyatott helyekről a rendkívül izgalmas, fantáziadús, a számunkra megkapó ágakat. Egy nagyon összetartó csoport alakult ki. Ennek részese voltam, és hozzátartozott az életemhez az itt képviselt szemléletmód, világlátás.

Nagyon szeretem a japán irodalmat, nem csak a regényeket és a nagyon közismert kortárs vagy történelmi irodalmat, hanem a költészetet is. Ezek közül az egyik leglényegesebb és talán a legismertebb is itt nálunk a haiku, a háromsoros, nagyon rövid, öt-hét-öt szótagból álló versforma. Ez a nagyon egyszerű három elemes forma az ikebanában pontosan az, mint a japán költészetben a haiku. Egyszerű és egyszerre sokatmondó, hiszen ezek mindig pici bölcsességek, amelyek megvillannak vagy elgondolkoztatnak.”

Az ikebana azt jelenti, hogy virág a vízben, azaz vízbe helyezett virág. Hubbes László elmondta, ilyen értelemben, amikor levágunk egy szál virágot, és betesszük egy vázába, az már önmagában kimeríti az ikebana szó értelmét. Viszont a japán virágkötészet esetében egy sajátos eszmeiségről van szó.

Ezek virágáldozatoknak tekinthetők. Egyszerre díszítették a szentélyt, a templomot, és ugyanakkor áldozatként felajánlott virágok voltak. Ehhez jött hozzá a Kínából, Koreából behatoló buddhizmus, ami ráépült a helyi vallásra, kölcsönösen hatottak egymásra. Elsősorban a papság foglalkozott néhány évszázadon keresztül virágrendezéssel, merthogy ezek templomi, szentélyi rendezések voltak. Később világiasodott, polgárosodott ez a művészet, kikerült a templomokból, és nem csak a papok, szerzetesek foglalkoztak vele, hanem a szamurájoknak, tehát a nemességnek a neveléséhez hozzátartozott – ugyanúgy, ahogy megtanultak verset írni, a különböző stratégiai játékokat, és nyilván a harcművészetet – a virágoknak a rendezése is. És ekkor már egyszerűsödött is.”

Az 1400-as években létrejött a legelső iskola, az Ikenobó, sajátos stílusok kezdtek kialakulni, és a rendezés is egyszerűsödött. A japán házakban található tokonoma fülkékbe alkalmanként virágkompozíciókat helyeztek be. „És ez a rendezési stílus már az első tényleges ikebana, rikkának hívták és általában kilenc elemből tevődött össze. Megvoltak a szabályai, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek az elemek, milyen magasak, melyik elem micsoda lehet. A rendezés mindig az évszakokhoz igazodott, azokat tükrözte. Ezek még mindig hatalmas virágrendezések voltak, majd a 17., 18. században nemcsak a nemesség, az elit, hanem a városi polgárság is fokozatosan művelte, foglalatossággá vált az ikebana.

Ekkor már több iskola is létezett, és tovább egyszerűsödött, többnyire három elemből tevődött össze. Ezeknek különböző iskoláknál különböző nevei vannak, én hozzászoktam a »shin-soe-hikae« megnevezéshez, ami azt jelenti, hogy ég-föld-ember. Tehát a fent, a lent és a közöttük levő közvetítő, az ember. A nageirebana (»bedobált virágok«) többnyire tálban vagy szélesebb szájú vázában rendezett virágok, és aztán az új, a 19., 20. században kialakult iskolák még tovább egyszerűsítették, és itt is elsősorban két alapformáról lehet beszélni: az egyik a vázában rendezett szeika (vagy shoka) stílusú, azon belül is elkülönülnek sajátos stílusformák, a másik pedig a tálban rendezett, az pedig a moribana” – avatott be a részletekbe.

Az is kiderült, hogy a vázába rendezett virágrendezések azt a szabályt követik, hogy másfélszer akkora a főág, mint maga a tartóedény, amibe bele van téve. Mivel széles szájú edényekben rendezték, egy másik nagyon fontos szabály volt, hogy az ágak lehetőleg ne támaszkodjanak, ne könyököljenek rá a váza szélére, tehát hogy ne úgy nézzenek ki, mintha az egy tartóeszköz lenne, hanem minthogyha az a tartóedény lenne a gyökér, amiből kinő maga az élő rendezés. Éppen ezért már nagyon korán logikus módon kialakultak különböző rögzítési eljárások. Sok esetben egyetlen növényből van megszerkesztve a három elem, vagy éppenséggel megjelenhet három különböző növényen kívül több is, mint kiegészítő elem, de az adott három a meghatározó. Akár vázában, akár tálban rendezett ikebanáról van szó, fontos, hogy úgy nézzen ki, hogy ezeknek az elemeknek közös a töve, hogy egy helyről gyökereznek, ágaznak ki, bomlanak ki.

„Formai és eszközhasználati szempontból a moribana annyiban jelentett újítást, hogy ott nem lehet támaszkodni a vázának a megtartó erejére, hiszen az egy nyílt edény, éppen ezért különböző rögzítő eszközök vannak, ezek közül a legfontosabb és legismertebb a kenzán, a »kardhegyek«. Ez egy korong alakú ólomtalapzat, amibe rozsdamentes acélszegeket helyeznek bele, sűrűn, a hegyükkel felfelé.

Az eredeti japán virágrendezésben az alapelv, ahogyan viszonyulnak egymáshoz az elemek, az az aranymetszés szabálya.

A nagyobb úgy viszonyul az egészhez, ahogyan a kisebb viszonyul a nagyobbhoz. Ugyanakkor mindig leírható valamilyen háromszögben a három elem, és szabályos képzeletbeli kört lehet vonni köréjük. Az ikebanák térbeli alkotások, a szobrászművészethez is lehet hasonlítani, és így nem csak egyetlen nézetük van. Ugyan van egy fő nézetük, de igazából egy körbejárható alkotás, bárhonnan meg lehet nézni, és akár különböző jelentéseket is hordozhat, hogyha más szemszögből, más perspektívából nézik az adott rendezést.”

A japán ikebanaművészet szakértője kiemelte, nem feltétlenül a virágoknak, az egyes növényeknek a szimbolikája az elsődleges, hanem maguknak az elemeknek a szimbolikája és az irányultsága. Az sem mindegy, hogy felfelé jobbra, vagy felfelé balra dől egy elem, hogy előre vagy hátra, a különböző szögek, amiket egymással bezárnak az elemek, különböző érzelmeket közvetíthetnek. Egy fehér krizantém egy fenyőággal és valamilyen mirtuszlevéllel egyberendezve megjeleníthet gyászt vagy éppen örömet.

A kérdés az, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz, milyen irányuk van ezeknek az elemeknek, hogyan vannak elrendezve az adott edényben.

Az ég-ember-föld hármasban általában az eget szimbolizáló elem magas, jövőbe mutató. Az ember a központi elem, ezt többnyire virággal, virágba borult növénnyel jelenítik meg, ez a jelent közvetíti. A földet gyakran száraz ágakkal jelenítik meg, a száraz a múltat, a halált, elmúlást jelöli. Az ikebanában az élet mulandósága is megjelenik.

Hubbes László hangsúlyozta, egy ikebana megkomponálásánál fontos az évszakhoz kötöttség. „Vannak olyan iskolák, amelyeknek az az alapelvük, a filozófiájuk, hogy az ikebanának mindig az adott évszakot kell megjelenítenie. Sőt, vannak olyan iskolák is, amelyek annyira szigorúak, hogy nem csak az évszakot, hanem mindig az adott tájat kell megjeleníteni, tehát idegen anyagokat, más jellegű virágokat, ágakat, mint amilyenek az adott területen vagy éppen az adott tájon vannak, nem is használnak. A legfontosabb viszont az, hogy az ikebana egy élő alkotás. És éppen emiatt efemer, mulandó. Egy ikebana nem tart többet két-három napnál, és ezt így is kell elfogadni.

A most-nak a művészete az ikebana, az éppen átélt élménynek a művészete, ami tart egy ideig. Egy meditatív művészet, ahol nem a végeredményen van a lényeg, hanem a folyamaton.”