HIRDETÉS
László Enikő marosvásárhelyi pszichológussal, az iskolai tanácsadók vezetőjével az oktatási intézmények falain belül zajló zaklatások, megfélemlítések, most olyan divatos szóval a bullying jelenséget próbáltunk átbeszélni.
A szakember rámutatott: a zaklatásnak, megfélemlítésnek három formája van, és az iskolában mindhárom előfordul. A fizikai bántalmazás: a veréstől egészen a megfélemlítésig, a személyes tárgyak szétdobálásáig, megrongálásáig, ilyenkor a fizikai erővel való visszaélés dominál. Az áldozat néha nem is egyetlen agresszorral, hanem egy egész csoporttal találja szembe magát . A verbális agresszió leggyakoribb formái a csúfolkodás, az obszcén kifejezések használata, rágalmazás és rosszindulatú pletykák terjesztése. Nem elhanyagolható a szociális bántalmazás, ami a kiközösítésen, kizáráson alapul: „te nem játszhatsz velünk”, „menj el innen”, „te ehhez nem értesz” stb.
László Enikő több mint húszéves iskolai tanácsadói tapasztalata alapján állítja, hogy mindig is létezett iskolai zaklatás. Ami az utóbbi években felerősödött, az főleg a cyberbullying elterjedése, amikor a világhálón keresztül történik a bántalmazás. Ebben az esetben bárhol elérhető az áldozat, nemcsak az iskolában,
nincs az, hogy hazament és ott biztonságban van, mert délután, éjszaka, hétvégén is ráírhatnak, küldhetnek gúnyolódó megjegyzést, fenyegethetik, vagy akár terjeszthetnek róla valamilyen megszégyenítő képet is.
Ráadásul ez a fajta bántalmazás a felnőttek számára kevésbé látható, mivel ezekben az online csoportokban ők nincsenek jelen. Az áldozatok a szégyenérzet miatt vagy akár félelemből nem beszélnek róla, mint ahogy az is előfordul, hogy valamilyen módon kiderül, de nincs kellőképpen komolyan véve a szülők részéről. Az olyan tanácsok, hogy védje meg magát a gyermek, nem igazán segítenek, mivel ha tudta volna, biztosan megtette volna. Az is gyakran elhangzik, úgy a szülők, mint a pedagógusok részéről is, hogy „ne vedd fel”, ami megint nem működik, mert ez pont az az életkor, amikor az önértékelés, az énkép a kortársak visszajelzései, viszonyulása alapján alakul. „A zaklatás jelensége részben az online időszak miatt is erősödött fel. Hiszen a diákok sokáig voltak egymástól fizikailag távol, kimaradt a szociális kompetenciák csiszolásának, alakulásának a lehetősége, ezért is éretlenebbek, ezt fel kell ismerni és segíteni kell a felzárkózásban” – mutatott rá a pszichológus.
A szakember szerint egy másik nagy probléma az a mód, ahogy a felnőtt társadalom kezeli a konfliktusokat és az eltérő véleményeket. Főleg az online térben
folyamatosan jelen van szinte bármilyen témával kapcsolatban a személyeskedés, a verbális agresszió, a másfajta vélekedés teljes elutasítása, trágár kifejezések használata. Mindezt a gyerekek is látják, így ne csodálkozzunk azon, ha ez lesz számukra a természetes. Hisz „nem azzal nevelünk, amit mondunk, hanem amit teszünk, a saját példánkkal.”
A szakember többször kihangsúlyozta, hogy fontos különbséget tenni a bántalmazás és az életkorral együtt járó erőösszemérés között, hiszen van a fizikai erőszaknak egy természetes változata is, főleg a fiúk között, amikor kipróbálják az erejüket, játék közben lökdösik egymást, birkóznak, vagy akár össze is verekednek egy adott helyzetben. A konfliktushelyzettől is el kell határolni a zaklatást, mert ott mindkét fél valamilyen módon implikálva van, és inkább kölcsönös érdekellentétből adódik az agresszió.
A bullying egy rendszeresebb, hosszabb ideig tartó zaklatás, ahol az erőviszonyok között nincs egyensúly. Olyan szintű bántalmazás történik, ami nem egy személyes konfliktusból adódik, hanem a másik megszégyenítése, megsemmisítése a cél.
Ennek a lélektani háttere a hatalom megszerzése, megtartása egy adott csoportban, mivel a zaklató nem tud más módon tekintélyt szerezni magának. Itt jön be a szemtanúk szerepe, akik azzal, hogy bámulnak, nevetnek, aktív vagy passzív módon részt vesznek a helyzetben, de nem segítenek az áldozatnak, ezáltal megerősítik a bántalmazó státuszát, vagy időnként akár ők is beszállnak a csoportnyomás hatására. Gyerekközösségekben ritkán zajlik rejtett zaklatás. Legtöbbször ez egy nyilvános, az egész csoport vagy osztály szeme előtt zajló folyamat, amelynek az a lényege megmutatni, „ki vagyok én”, „milyen erős vagyok”.
„Ez egy csoportdinamikai folyamat is, amikor összekerülnek a gyermekek előkészítőben, ötödikben, kilencedikben, beindulnak azok a csoportfolyamatok, amelyek azt a célt szolgálják, hogy mindenki megtalálja a helyét az osztályban, és mindenki fontosnak, értékesnek szeretné érezni magát. Ha ez egy érzelmileg vagy a társas készségek szempontjából éretlen közösség akár az életkori sajátosságok vagy a hozott családi minták miatt, akkor mindig lesz valaki (vagy valakik), akinek a bűnbak szerepe jut, vagy aki abban a csoportban áldozattá válik.
Az ilyen közösség azért nevezi meg a bűnbakot, mert ez egy önfelmentő folyamat, ha van valaki, aki a szolgálatos hibás, a szolgálatos problémás, aki »megérdemli a bántást«, akkor én rendben vagyok, illetve biztonságban vagyok, mert nem én vagyok az áldozat.
Nagy probléma, hogy sokszor a pedagógus sem lát bele ennek a hátterébe, és gyakran hallunk olyant, hogy az a gyerek ilyen vagy olyan, és hogy »ő tehet róla«. Persze, az ő személyiségének, viselkedésének is szerepe van ebben, de az áldozat szerepét, a zaklatást senki nem érdemli meg! Amikor zaklatásról beszélünk, akkor jellemzően nem egyforma erőviszonyok állnak fenn, akit bántanak, az nem is bánt senkit, legalábbis nem szándékosan, csak valamiért másabb, kilóg a sorból, szorongó vagy önbizalomhiányos, vagy nincs egy olyan családi háttere vagy baráti köre, aki őt megvédje, aki biztonságot nyújtson számára. Ezt használják ki a bántalmazók, a védtelenséget.”
Sok még a tennivaló
Mennyire van felkészülve a iskola, a pedagógus, hogy segítsen, felismerje és kezelje a problémát? László Enikő szerint még gyerekcipőben járunk, nemcsak az iskolában, hanem össztársadalmi szinten is ennek a komoly problémának a megoldása terén. Tavaly küldte le a minisztérium az iskolai zaklatás kezelésének a módszertanát, minden iskolában bizottságot kellett alakítani, ennek tagja az iskolai tanácsadó is. Szintén a tavalyi iskolai évben a Maros Megyei Neveléslélektani Központ továbbképzést szervezett az iskolai zaklatás témában a tanítóknak, tanároknak az iskolai tanácsadók bevonásával. Volt, ahol nagyobb volt az érdeklődés, volt, ahol a pedagógusok nagyobb számban igényelték a képzést, de vannak olyanok is, akik nem látják ennek a fontosságát.
Olyan sok, már azonnali beavatkozást igénylő problémával szembesülnek napi szinten az iskolai tanácsadók, hogy nem jutnak el odáig, hogy tervezetten, nyugodtan tudjanak dolgozni a megelőzésen.”
Amikor egy-egy bántalmazás a felszínre kerül, amikor már nem lehet megkerülni, akkor foglalkozni kell vele. Van-e erre eszköz? – kérdeztük László Enikőt. Mint kifejtette, a már említett tanügyminisztériumi rendelet elég jól össze van állítva, fontos támpontokat nyújthat. De ez még nem elég a tényleges megoldáshoz. Azt tapasztalják, hogy az iskoláknak, a pedagógusoknak nincs kellő rálátása a probléma.
Fontos lenne, hogy az iskolai belső szabályzatban benne legyen az a kitétel, ami szerint a szülők felelőssége is, amit a gyerek tesz, és a szülőnek kötelező módon részt kellene vennie a helyzet megoldásának a folyamatában. Jelenleg ahhoz, hogy az iskolai tanácsadó foglalkozzon egy gyerekkel, szükséges a szülők belegyezése. Ezt nem mindig kapja meg, főleg olyankor, ha a szülők nem akarnak szembenézni a problémával. Ez egy nagy akadály.
„Ha gond van a gyermekkel, ne a szülő döntse el, hogy akarja-e, hogy közbeavatkozzanak vagy nem. Nem a kizárás a megoldás, hanem a megoldáskeresés. Bár van olyan helyzet is, amikor az a legjobb megoldás, ha valamelyik érintett fél egy másik közösségbe kerül. Ha az iskola, a szülők, a felnőtt közösség nem tud mit kezdeni ezzel a témával, nem nyújt életképes megoldást, akkor a gyerekek fogják megoldani úgy, ahogy ők tudják.
Ha csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor már nagy a baj, sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy valaki maradandóan sérülni fog. Mindenképpen segítséget kell nyújtani mindhárom félnek, a zaklatónak, az áldozatnak, beleértve a osztályközösséget is.
Ez egy hosszas, rendszeres munka, úgy az iskola, mint a család részéről. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szülők mit mondanak a gyerekeknek otthon, milyen hozzáállással foglalkoznak egy-egy ilyen témával. Az nem segít, ha mindenki bűnbakot keres, az ilyen konfliktusok megoldásában minden érintett félnek megvan a maga felelőssége: a szülőknek, a pedagógusoknak és a közösségnek is, és mindenki a saját felelősségével kellene foglalkozzon elsősorban, ahhoz hogy lehetőség legyen a megoldásra.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
