Milyen a jó iskola, mitől jó a tanár? Finn oktatási szakembert kérdeztünk

A finn oktatási innováció egyik éllovasa tartott előadást a Spektrum Oktatási Központ és a József Attila Általános Iskola Iskolai kreativitás, vásár és konferencia című közös rendezvényén Csíkszeredában. Jukka Sinnemäki a finnországi Jyväskylä-i Keresztény Iskola tanára, akit leginkább a gyermekek jól-léte foglalkoztat, látásmódja holisztikus, követi a gyermekek iskolán kívüli életét is, merész kísérletei arra irányulnak, hogy az iskolát, osztálytermet biztonságos és inspiráló hellyé varázsolja, ahová jó járni. Tevékenységét nemzetközi érdeklődés övezi, rangos elismerésekben részesült: a Global Teacher Prize – a Világ Legjobb Tanára – döntőse volt 2018-ban, idén szeptemberben pedig megkapta a Global Teacher Award – Globális Tanári Díj – oktatási innovációs nagydíját is. Jelenleg nincs saját osztálya, de számos országba hívják konferenciákra, hogy megossza az oktatásban szerzett tapasztalatait és kutatásait. De mi is a titka a Jukka Sinnemäkinak? Az előadását megelőzően volt alkalmunk vele beszélgetni.

„Nem azért nyertem meg ezt a díjat, mert én különlegesebb lennék más tanároknál. Ugyanakkor nem hiszem, hogy választani lehetne, hogy valaki jobb tanár, mint a másik” – hangsúlyozta már az elején. Úgy véli, nagyon szerencsés helyzetben volt, mert olyan környezetben dolgozhatott, ahol magát adhatta, és kiteljesedhetett. Bátran vállalhatott kockázatot, spontán ötleteket valósíthatott meg, de a legfontosabb, hogy szoros kapcsolatot alakított ki a gyerekekkel és a szüleikkel, hogy a bizalom legyen az alap.

Én ezt a fajta illúziót szerettem volna eloszlatni, mert ez leginkább egy holisztikus folyamat. A gyerekek »láthatatlan« oldala érdekelt, igyekeztem megismerni, hogy kik is ők valójában. Ők érzik, ha valaki érdeklődik irántuk. Fontos volt az is, hogy ne csak szeretettel és törődéssel legyek irántuk, hanem, érezzék, hogy értékelem azt is, hogy kik ők valójában, mert mindenki külön személyiség. És ez eloszlatja a stresszt diákokban, és nem érzik, hogy nyomás alatt lennének. Természetesen a buta viselkedést nem engedtem meg nekik, de igyekeztem megértetni velük, hogy ők annak születtek, akik, ne próbáljanak meg másokat utánozni, valaki más életét élni. Sokszor mondtam a diákoknak, hogy ha úgy érzik, hogy nem veszem őket komolyan és nem törődöm velük, akkor elmegyek, mert itt nincs helye az olyan embereknek, akiket nem érdekel a jövőjük. Nem attól lesz valaki jó tanár, hogy hogyan szerezte meg a diplomáját, hány diplomája van, vagy milyen nagyszerű pedagógiai módszereket használ, hanem leginkább attól, hogy hogyan tud a gyerekekkel kapcsolatot teremteni.”

Úgy véli, gyakran hozzák fel a tanárok, tanítók azt a kifogást, hogy könnyű ennek vagy annak a tanárnak, mert ő Amerikában vagy éppen Finnországban tanít, mert ott pénz és számtalan lehetőség van. De nem szabad ezt venni szempontként. A csíkszeredai konferenciára nem azért érkezett, hogy megmondja a jelen levő pedagógusoknak, hogy mit hogyan csináljanak, mert mindenki a saját osztályában, iskolájában, vidékén szakember. És sok minden nem az anyagi forrásokon múlik.

„Mindig választhatsz, hogy egyformán kedveled a gyerekeket, akiket tanítasz, vagy sem. És a gyerekek könnyen megérzik, hogy ezt és ezt a fiút, lányt kedveli a tanár, őket nem, mert ők a »rosszak«, és ez szakadékhoz vezet. Úgy gondolom, hogy bárhol legyen a világon, nincs olyan szabály, hogy a tanár ne lehetne együttérzéssel, szeretettel és törődéssel a gyerekek iránt. Gyakran csak az iskolarendszerre, a szabályokra koncentrálunk, hogy jövő héten lesz vizsga, arra tanulni kell, olvasni kell, és kész. És itt van a probléma. Nagyon sok helyen a tanárok azt gondolják, hogy a dolgok másképp, jobban működnek más országokban, úgy látják, nem csak a fizetések jobbak, de általánosságban a tanárokat is jobban értékelik. De mindenik tanár, függetlenül a körülményektől, meg tudja tenni a legfontosabb lépést a gyermekek felé. Csak meg kell kérdezniük maguktól, hogy tényleg törődöm ezzel a különleges, egyedi személlyel? Miben tudom őt segíteni, hogy elősegítsem az életben?”

És hogy mire kell az iskola felkészítse a gyerekeket? Természetesen a jövőre – válaszolta Jukka Sinnemäki. Ha 2030-at emlegetik, akkor legtöbben a technológiáról, robotikáról beszélnek, és elfelejtik, hogy mindenki egyedi. És ha a jövőben valaki nem tud önazonos lenni, a technológia sem fog segíteni neki. „Ötven évvel ezelőtt legtöbb ember mezőgazdálkodásból élt, 6-7 napot dolgoztak hetente, hajnalban keltek, megfejték a tehenet, 5-10 gyerek felnőtt egy családban. A stressz nem volt jelen.

Az az igazán fontos, hogy tudd a választ azokra a kérdésekre, hogy ki vagy, honnan jössz, mi a szereped ebben a társadalomban. Az ember nem egy magányos lény, szüksége van a közösségre. És ha már nem tudunk szemtől szemben kommunikálni, akkor olyan egyedi dolgot veszítünk el, amit semmilyen robotikával nem tudunk helyettesíteni.”

A finn oktató hangsúlyozta: az oktatásban az érzelmi, társadalmi oldalra kell fókuszálni, és ezt építeni. S noha nem tudjuk, hogy mi fog történni a jövőben, ha egy gyerek megkapja a támogatottságot ahhoz, hogy belül megerősödjön, akkor nem számít, mi vár ránk. Nem szabad gyengének lenni, ami a mostani fiatal generációkon látható – az öngyilkossági arány felfelé ível és a depresszió szintén, és apró dolgoktól összeomlanak a fiatalok – emelte ki.

„A technológia szükséges, de figyelnünk kell, hogy mire és mennyit használjuk. Arra kell koncentráljunk, hogy erős embereket »építsünk«, és ez nem csak az adott személynek, hanem az egész közösségnek, nemzetnek jó. Minden országban meg kell értsék a politikusok, a vezetők, hogy az oktatásra oda kell figyelni. És akkor az emberek nem akarják elhagyni az országukat.”

Jukka Sinnemäki rámutatott, kutatási eredmények igazolják, hogy bár a tanítási módszerek is fontosak, nem ez a meghatározó szempont, amiért a gyerekek szeretnek iskolába járni: ők elsősorban a barátaik miatt szeretik a sulit, azért, mert van egy csoport, amelybe jó tartozni, amelyben kommunikálnak egymással, visszajelzéseket kapnak, szocializálódnak, sírnak, kacagnak. És ahol a környezet biztonságos.

Ha egy gyerek úgy érzi, hogy biztonságban van, akkor önmaga tud lenni.

„Bárki, aki nem érzi magát biztonságban, valaki másnak kell mutassa magát. Sok gyerekkel történik ez, hogy úgy kell iskolába menjen, hogy ő valaki más. Tehát ezek a legfontosabbak: vannak barátaid, biztonságos helyen vagy, jó ott lenni. És még extrák sem kellenek. Egy matekóra nagyon unalmas, de nagyon érdekes is tud lenni. És ez sokban függ a tanártól. A gyerekek nagyon megbocsájtóak tudnak lenni, ha a tanár is megbocsájtó magával vagy velük szemben. Ha nem tünteti fel úgy magát, mint akinek mindig igaza van, aki sosem hibázik. A kutatások azt igazolják, hogy a gyerekek érzik, hogy milyen a légkör. Mert nem szabadna azon őrlődjön a gyerek, hogy a tanárnak megfelel-e vagy sem, és hogy ha jól válaszolt, akkor a kapcsolatuk rendben van, de ha nem, akkor nincs. Természetesen meg kell legyenek a következményei, ha butaságot csinál, de a tanár elég teret kell adjon neki ahhoz, hogy tévedhessen. Az iskolai környezet egy olyan biztonságos hely kellene legyen, ahol bárki azt érezheti, hogy hibázhat, és hogy ott nem bántják.”

Hozzátette, előfordul az is, hogy megkérdezik a diákok, hogy az adott matematikai feladat hogyan fogja segíteni őket, hogyan tudják felhasználni az életben. Ő erre szokta mondani, hogy sehogy, de mindenképp meg kell oldani. „Nem kell mindig magyarázatot adni. Azt mondjuk, hogy megtanuljuk, benne van a programban, ha tetszik, ha nem. És ez egyfajta biztonságot is ad nekik, hogy valaki meghúzza a határokat, keretet ad. A keret elég nagy ahhoz, hogy flexibilis legyen, és sok mindent lehessen benne csinálni.”

Arról, hogy a szülők gyakran beleszólnak a tanárok munkájába, és úgy vélik, sokkal jobban tudják, hogy mit és hogyan kellene tanítson a pedagógus, kifejtette: ebben a témában nagyon szigorú szokott lenni. „Amikor egy gyerek megérkezik egy családba, akkor gondolom, a szülők tudják, hogy bizonyos felelősségeik lesznek. És ez a felelősség nem ér véget akkor, amikor a gyerek iskolába megy. A szülőnek a gyerek 18 éves koráig kell felelősséget vállalnia érte. Nem teheti felelőssé az ő problémái, élettörténete miatt az iskolát. De az, hogy az iskolára hárítják a felelősséget, globális jelenség. Pedig leginkább azt kellene tudniuk, hogy hogyan legyenek anyák és apák, és hogy a gyerekkel időt kell tölteni” – fogalmaz a pedagógus, rámutat, a kutatások azt mutatják, hogy

átlagban kevesebb, mint harminc percet töltenek a gyerekek a szüleikkel naponta, míg 8-9 órát lógnak a világhálón.

Természetesen az iskolának is megvannak a maga felelősségei, a legjobb helyzet az, amikor együtt tudnak dolgozni a pedagógusok és a szülők.