A Küküllőtől a Szejkéig. Székelyudvarhely strandtörténete

Székelyudvarhely igazi fürdővárosnak számított az Osztrák-Magyar Monarchia idején – nemcsak a várostól két kilométerre levő Szejkefürdő miatt, amit a legnagyobb székely, Orbán Balázs tett pezsgő életűvé (mégha a víz nem is mindig pezsgett benne...), hanem a város másik, dél-nyugati kijáratának környékén elhelyezkedő gyógyvizes fürdők miatt is.

Mindezek előtt pedig ott volt és van a várost átszelő folyó, a Nagy-Küküllő, amelynek bizonyos partszakaszai alkalmasak voltak a fürdőzésre. Körülbelül a mai ipari övezet, a Vásártér utcai betonhíd és a Fások utcájában levő vashíd közötti szakaszon, az egykori bolgárkertészet közelében volt a szabadstrand, a legtöbb udvarhelyi ember itt tanult meg úszni.

Például Jaklovszky Alfonz visszaemlékezései szerint a régi cérnagyár épületével szembeni szakaszon. Maradtak fenn fényképek is erről a „folyóstrandról”, Tomcsa Sándor íróról mindjárt kettő is. Az ízig-vérig udvarhelyi Tomcsát mindkét fotón ismerősei körében láthatjuk a Küküllő partján.    

A város Segesvár felőli kijáratánál, a Jézus-kápolna melletti kis utca nem véletlenül kapta a Medence utca nevet: ez a kis út vezetett a Solymossy-féle gyógyfürdőhöz, a Köszörűkő alatti dombhoz, illetve kis völgyhöz. 1879 és 1912 között ezen a helyen működött a gyógyfürdő hideg- és melegvizes medencével, épületekkel, vendéglővel. Az első világháború előtt két évvel már nagyon rossz állapotban volt (1909-ben egy tűzvész is megrongálta), majd egy földcsuszamlás hozta el a véget a kis fürdőparadicsom szervezett életének. A két kis medence azonban az 1970-es évek elejéig megmaradt, az ottaniak néha használták is.

A Nagy-Küküllő túlsó partján, a Budvár és a Csicser közelében volt a Gergely-féle sósfürdő, amely a második világháború idejéig működött, nevét a Sósfürdő utca elnevezés őrzi. A kis utca egy hídhoz vezetett, ezen lehetett megközelíteni a fürdő épületeit, amelyekben kádak voltak, akárcsak a Szejkén.

Volt egy fekete iszapos kis tó is ettől nem messze, a Kollégium-kert közelében. A helybeliek csak Fekete-tónak hívták, körülbelül az 1920-as és 1950-es évek között használták rendszeresen, fakerítése és -padjai voltak, a medencének is fakerete volt. Még az ötvenes években is használták, a tervbe vett, de meg nem valósult Udvarhely–Csíkszereda vasútvonal építésekor tűnt el véglegesen.

A Szejkefürdő az Orbán Balázs neve által fémjelzett aranykor után is megmaradt az udvarhelyiek egyik kedvenc kirándulóhelyének. Néhány éve teljesen bezárták a nagymedencét és a kádas gyógyfürdőket, tervek vannak, minden bizonnyal lesz fejlesztés a területen. Érdekesség, hogy a szejkefürdői strandmedence falában a nagyobb kövek még Orbán Balázs idejében kerültek oda, az 1950-es évek végén, majd a hetvenes években voltak komolyabb átalakítások.

Egy 1959-es újságcikkből azt tudjuk meg, hogy közmunkával tették rendbe a Szejkefürdő medencéjét és környékét, a felújításon a munkások és az ifjúság dolgoztak. Akkoriban az önkéntes munka teljesen természetes volt, az újság azt is leírja, hogy „hazafias munkával” egy hónap alatt tették használhatóvá a Szejkét, az önkéntes munka akkori pénzben mintegy 110 ezer lejt ért. A hetvenes évek elején még egy nagyobb felújítás következett, akkor betonozták újra a nagymedencét. Az általunk nemrég bemutatott Márton Zsigmond-féle könyvben képek is tanúskodnak az akkori felújításról, a létesítményt Fazakas János, a korszak meghatározó pártkádere is meglátogatta 1972-ben. A rendszerváltás után a szejkei strandnak több alkalommal is volt bérlője, tíz évvel ezelőtt a strand környékére egy uniós pályázatból padok kerültek, tereprendezés is volt, de a fürdőt évek óta nem lehet használni.  

A ma is működő városi strand ebben a formájában negyven éve született meg, ugyanis átadása 1980. augusztus 9-én volt. A hetvenes években az iparosodással párhuzamosan a város lakossága igencsak megnőtt, és nagy igény lett egy nagyobb, korszerűbb strandra, mint amilyen szejkefürdői létesítmény volt. A „nagystrand” három évig épült, részben szintén hazafias munkával – mint egy 1980 augusztusában megjelent újságcikk tanúsítja, akkori pénzben 600 ezer lej értékű közmunkát végzett a város lakossága a strandon. A cikk szerint 400 ezer lejt költöttek az anyagokra (a ma is álló fémkorlátokat a matricagyárban készítették), a munkát László Dénes nyugdíjas építészmester irányította.

A rendszerváltás után a városi strandot mintegy másfél évtizedig egy udvarhelyi magánszemély, a természetfotóiról is ismert Szeley-Szabó László bérelte és üzemeltette. 2005 szeptemberében bekövetkezett váratlan halála után örökösei  megegyeztek a polgármesteri hivatallal, azóta a város működteti a létesítményt.

Tíz éve jött létre Szombatfalván, az egykori fémfeldolgozó vállalat helyén a Septimia Szabadidőközpont egymedencés strandja, jelenleg a városi stranddal együtt ez a két ilyen jellegű létesítmény van a város területén. Persze magánházak udvarain vannak még kisebb-nagyobb medencék, de a környékbeli tavak vizében – ilyen például a zeteváraljai víztározó – is rendszeresen megmártóznak nyaranta a székelyudvarhelyiek, ám egy igazi, nagyméretű fedett uszoda a „tervek és elképzelések” ellenére még mindig nem valósult meg.