A darabos és aprólékos között: Imets László különleges fametszetei

Imets László Csíkszeredában, Zsögödben született 1934-ben, gyermekkorát szülőhelyén, illetve Csíkdánfalván töltötte, majd Gyergyószentmiklóson végezte iskoláit. A rajz mindig közel állt hozzá, diákéveiben iparművészeti vagy képzőművészeti pályára készült, de az akkori idők ,,osztályharcos” körülményei között a főiskola elvégzéséről szó sem lehetett. „A faipari iskola elvégzése után főiskolára szerettem volna menni, de édesapám akkor kuláklistára került, és engem politikai okokból nem vettek fel, szóba sem álltak velem” – emlékezett.

Akvarelleket is készített korábban, de végül egy fiatal korában látott, Gy. Szabó Béla kolozsvári grafikus fametszeteiből készült kiállítás hatására döntött a fametszés mellett.

„Elmentem arra a kiállításra, és megnéztem az alkotásokat, még a szerszámok is ott voltak. Akkor nem tudtam a művésszel beszélni, de végignéztem a munkáit, és úgy éreztem, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Akkor a csíkszentkirályi parkettagyárnál dolgoztam, a fának az ismerete valamelyest segített ebben, de rajzolni is szerettem már gyermekkoromtól. Nekifogtam és készítettem magamnak szerszámokat Szentkirályon, saját kezűleg” – említette, hozzátéve, tulajdonképpen nem fametszésről, hanem favésésről volt szó, mert a fametszet készítésekor a fa harántfelületét kellett megdolgozni, ők pedig a lapfelületét dolgozták meg.

„Régebben a fametszést illusztrálásra használták, és ezeket az illusztrációkat olyan tökélyre fejlesztették, hogy az már súrolta festészeti igényeket. Egyesek rátértek erre, de a lapmetszetnek más technikája volt, mert a harántmetszet esetében egy vésővel kitaszították a fa megmunkált felületéből a megfelelő részt, de a lapdúcnál vésni kellett, nem taszítani. Láttam Nagy Imre metszeteit, nekem egy kicsit túl darabosaknak tűntek, Gy. Szabóé pedig túl aprólékosaknak. Megpróbáltam a kettő között egy sajátos utat járni, úgy ahogy meg is valósult. Olyan aprólékosan nem tudtam dolgozni, mint Gy. Szabó, és olyan darabosan sem, mint Imre bácsi.

– magyarázta. Később egy alkalommal Gyergyószentmiklóson Tarisznyás Márton, a helyi múzeum igazgatója megnézte Imets László munkáit, és azt mondta, ezeket ki kellene állítani. De szakvélemény nélkül nem merte megtenni, viszont éppen ott volt Gy. Szabó Béla, aki megnézte, és azt mondta, nyugodtam kiállíthatja. Ezután már közös kiállításuk is volt. Rajtuk kívül kevesen művelték a fametszést, Imets László szerint ez nem is egy könnyű műfaj. „Tulajdonképpen magasnyomás, azt jelenti, hogy az a rész, amit befestünk festékkel, az kerül a papírra. Fekete alapban dolgoztam, megmunkáltam a lapot, bekentem nyomdafestékkel, arra rárajzoltam, amit akartam, s a fölösleget kiszedtem. Az ex libris készítésével, amely tulajdonképpen egy kisgrafika, sokat kellett dolgozni, nem csak rárajzolni kellett, ki is kellett vésni mindent tükörben, pláne a feliratokat nem lehetett egy az egyben bevésni, mert fordítva kellett rajzolni. Sok pepecselés volt vele, s ezt nem szívesen csinálta senki” – emlékezett.

Mint elmondta, abban az időben, amikor az első metszeteket kezdte készíteni, mindenféle papírt kipróbált, de nagyon nehezen ment, mert csak rossz minőségű papírhoz lehetett hozzájutni. Még a Szászsebes melletti papírgyárba is eljárt, hogy ott próbáljon jó minőségű papírhoz jutni, de nem sikerült. „Volt egy ismerősöm a püspökségnél, Erőss Lajos kanonok, aki irodafőnök volt ott, korábban itt volt Taplocán. Kérdezte tőlem, hogy milyen papír kell? Mondtam, olyan, amilyet csak Olaszországban gyártanak, a Fabiano papír, azt ajánlották. Mondta, hogy a püspök úr megy Rómába, és elintézi, de mennyi papír kell? Húsz kiló, válaszoltam.

Azt mondta, nem húszat kérünk, hanem hatvanat. Hozott nekem akkor Márton Áron püspök hatvan kiló papírt, olyant én sem azelőtt, sem azután többé nem láttam.

Próbáltunk utána rendelni, de már ott sem volt. A püspöknek köszönhetem, hogy hozzájutottam ilyen papírhoz, vittem is neki később képeket” – mesélte.

Az évek során több templom belső berendezésének kialakításában vett részt – akkor már – a megyésítés után – Csíkszeredában dolgozott, a megyei településrendezési osztályon. „A rendszer jóvoltából senki nem volt hajlandó az egyháznak dolgozni. Én, mivel én ilyen alak voltam, hogy nem vettek fel a főiskolára, érzelmileg az egyházhoz közelebb álltam, és mertem. Persze nem nyilvánosan, hanem anélkül, hogy nagydobra vertem volna. Én terveztem sok környékbeli templomnak a szembemiséző oltárát és az új berendezését – az első a csíktaplocai volt, de Csicsóban, Szentimrén, Szentsimonban, illetve távolabbi helyekre is dolgoztam, én készítettem a keresztúti képeket Tusnádfürdőn az új templomban. Annak az a története, hogy a csíksomlyói ferences házfőnök, Écsy János atya egy alkalommal eljött hozzám, és azt mondta, készítsek egy keresztúti sorozatot, mert az, ami a somlyói templomban van, nem tetszik. Kérdeztem, miért? Azt mondta, azért, mert giccses. El is készítettem tizenöt metszetet, mert úgy egyeztünk meg, hogy nem csak az utolsó stáció lesz benne, hanem úgy kerek az egész, ha a feltámadás is szerepel.

– elevenítette fel. De Écsy János váratlanul elhunyt, és a következő házfőnök nem vette át a képeket, mert nem ő rendelte meg. Viszont akkor készült az új tusnádfürdői templom, amelynek plébánosa, Incze Dénes elkérte a nagyméretű képeket, és azok díszítik a teplombelsőt. Imets László később a csíkszeredai Millenniumi templom számára is készített faragott keresztutat, illetve az új kézdivásárhelyi katolikus templomban is az ő munkái láthatók.

Imets László fametszetei számos kiállításra eljutottak itthon és külföldön, alkotásai az 1980-as években az államhatalom érdeklődését is felkeltették. „Eljött ide hozzám egy szekus, Pârlea nevű, ő azt mondta, hogy történelem szakos tanár, és azt kérdezte, hogy hol van a nyomda? Ez abban az időben volt, amikor még az irodában a másolópapírt is le kellett adni, miután a gépírónő megcsinálta a munkát. Mondtam, itt nyomda nincsen, az én két karom, az a nyomda. Nem hitte el, mondtam, győződjön meg róla, s egy alkalommal nekiálltam, és készítettem egy metszetet, levonatot.

Látta, hogy történik, eltátotta a száját, de azt mondta, ez egy olyan munka, amelyik magyarkodás.

Kérdeztem, mennyire magyarkodás az, ha az ember valamit lerajzol? Azt mondta, többet ne csináljam. Ez egy olyan dolog volt, mintha azt mondták volna nekem, hogy többet ne lélegezzek. Szerencsére ez aztán megváltozott” – emlékezett Imets László.

Az általa is művelt fametszésnek ma nincs követője, szerinte ez már eltűnt. „A valóság az, hogy a fametszet-készítés elég macerás dolog, ma már a technika olyan csúcsokra jutott, hogy nem érdemes vele foglalkozni, pláne a levonatkészítésnek azt a megerőltető, fizikai munkát követelő formáját végezni. Meghaladta a kor, aztán lehet, hogy később még visszajön, mert a festészettel is eljutottunk odáig, hogy az absztrakt irányzat után egyesek ismét elkezdtek festeni a régi módszer szerint, próbálva összehangolni a régit az újjal” – vélekedett.

Azt tartja a legnagyobb elégtételnek, hogy a fametszés révén volt, amivel kitölteni az életét. „

– zárta a beszélgetést a szép kort megért művész.