A felfedezés örömét ígéri, de döcögős játékélményt nyújt a Bethesda űrszimulátora

Hatalmas várakozás előzte meg az elmúlt években a Microsoft-tulajdonban levő Bethesda legújabb játékát, a 25 év után új IP-ként készülő „űrszimulátort”, a Starfieldet.

A korábban a Skyrim és Fallout-játékokat készítő, és a jellemzően bugos és hibákat hibákra halmozó játékmenetekről hírhedté vált Bethesda Studios egy teljesen új világ megteremtésébe kezdett pár éve, és készült el náluk az űrben játszódó Starfield, ami Todd Howard, a stúdió fejesének elmondása szerint (a játék promózása során) mintegy ezer bejárható bolygót (azonban mindössze csak ezek tíz százalékán van élet, a többi procedurálisan generált), és több mint 250 ezer sornyi párbeszédet tartalmaz (összehasonlításként: a The Elder Scrolls V: Skyrimban 60 ezer, míg a Fallout 4-ben 111 ezer sornyi párbeszéd van), így tehát

ez az új űrkaland amellett, hogy egy monumentális szerepjáték, egy hatalmas sandbox-játszótér is, ami tényleg a felfedezés örömét ígéri a játékosoknak.

A Starfield tehát egy igazi játékmonstrum amiben több száz óra után is lehet találni újdonságokat, és nincs benne két egyforma küldetés vagy feladat. A sztori szerint a 2300-as években járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, a Föld bolygó pedig már csak egy élettelen, kietlen pusztaság (amit meg lehet látogatni, de semmiféle élőlénnyel nem találkozhatunk itt).

Történetünk az Alpha Centauri-rendszer Narion bolygóján indul, ahol egyszerű bányászként tengetjük a mindennapjainkat, azonban az általunk irányított (a külső és belső nézet egyaránt adott, a Red Dead Redemption második részéhez hasonlóan) karakter egy adott ponton egy különleges ásványt talál, amihez hozzáérve földöntúli látomásban lesz része. Innentől kezdve

indulhatunk a fő küldetésünk mentén felfedezni a világűrt, és kiaknázni mindazon tennivalókat, amiket a játék kínál számunkra.

A történet során több naprendszert, bolygót és egy teljesen új világrendet ismerhetünk meg, ugyanakkor négy nagy várost kereshetünk fel (New Atlantis, Akila, Neon, The Key – utóbbi egy űrállomás), ahol mindenféle megbízásokat kaphatunk az ott élőktől. Emellett különböző frakciókhoz csatlakozhatunk, sőt

lesznek karakterek, akik hozzánk szegődnek, és különleges képességeikkel segíthetnek minket a missziók teljesítésében, sőt a sztori adott pontjain romantikus kapcsolatot is kialakíthatunk, sőt össze is házasodhatunk valamelyikükkel.

Emellett a játék különböző utakon indít el minket, vagyis lehetőséget ad arra, hogy különböző hátterekkel vágjunk neki a kalandnak, így

• lehetünk akár űrbéli ingatlantulajdonosok, akiknek törleszteniük kell az ingatlan értékét a banknak,
• vagy épp a szüleikhez időnként visszatérő gyerekek,
• de akár híres személyek is, akihez egy rajongó csatlakozik a sztori elején, aki amellett, hogy rendkívül idegesítő, képességei igencsak jól jöhetnek számunkra.

Emellett a fejlődés során rengeteg képességet oldhatunk ki, amelyek tényleg a legkülönfélébb előnyökhöz juttatják az általunk irányított karaktert,

a legjobb képességek azonban csak a legelkötelezettebb játékosok kiváltságai, akik képesek több tíz, vagy akár száz órát is beleölni a kalandba.

A karakterünk fejlesztésének ugyanakkor nem szab határt a játék, hiszen elméletileg nincs benne szint-limit, tehát a fő- és mellékküldetések teljesítése után is tovább fejlődhetünk, ha kiaknázzuk a játékban rejlő minden lehetőséget, és például úgy döntünk, hogy a lehető legtöbb bolygón szállunk le, és fedezzük fel azokat (amiknek többsége egyébként nem kínál túl sok felfedeznivalót).

Ez papíron és az előzetesek alapján mind jól hangzott, és jó is volt megtapasztalni a játék kezdetén, ám aki ismeri a fejlesztőstúdió korábbi játékait az tudhatja, hogy egy ilyen hatalmas játéktér kidolgozása óhatatlanul is azt eredményezi, hogy

helyenként idegesítő hibákba, bugokba fussanak bele a játékosok, mint a Skyrimnél, a Falloutnál, vagy épp a Ubisoft nyílt világú játékainál.

Sajnos a Starfield sem különbözik ezektől ilyen téren, és bár nem játszhatatlan állapotban jelent meg, mint anno a Cyberpunk, de megvannak a maga hibái és hiányosságai.

A játékmenet meglehetősen döcögős, és sokat elvesz az élményből a töltőképernyők és cutscene-k megléte, hiszen az alaphelyzet az, hogy az általunk irányított, bányászból lett űrhajóssal bolygóról bolygóra, galaxisról galaxisra járhatunk, azonban

minden egyes dokkolás, minden egyes felszállás, minden egyes útvonaltervezés, minden egyes felszállás és landolás hosszú perceket vesz el a játékból, ami alatt ugyanazokat a töltőképernyőket és animációkat nézzük (amiket nem lehet átugrani), hogy aztán az adott küldetés teljesítése után újra és újra megismétlődhessen ez a folyamat.

Emellett a játékból hiányzik a városok térképe, ami a jobb eligazodást segítené, ugyanakkor a bolygókon nincsenek járművek, így gyakorlatilag mindenhová „gyalog” kell eljutni, ami meglehetősen kellemetlen és fárasztó tud lenni, amikor

zsákmánnyal megpakolva térnénk vissza az űrhajónkhoz, emiatt azonban nem tudjuk a gyorsutazás opciót használni.

Ugyanakkor amikor túlterhelődik a karakterünk az értékes ásványokkal, fegyverekkel és felszerelésekkel, gyorsan sem tud haladni, mert „elfárad” és az oxigénszintje is hamar leesik, ami miatt lassúbb tempóra vált át, és ez ellen semmit sem lehet tenni, csak azt, ha megvárjuk, hogy visszatöltődjön az oxigénszint. A zsákmányolt tárgyak egy részét persze odaadhatjuk a követőnknek, ám az ő teherbírási kapacitása is véges, ugyanakkor a hajónk rakterében is tárolhatjuk, ám nem mindig vagyunk a játék során a bolygó egy adott pontján „leparkolt” űrjárművünk közelében.

Pedig a Starfield tényleg egy elképesztően ambiciózus projekt, mondhatni több kikapcsolódási lehetőség egy csomagban:

időnként egy külső- vagy belsőnézetes shooter, máskor pedig egy akció-szerepejáték, ahol a képességeinkkel és a felszereléseinkkel bíbelődünk és menedzseljük a rendelkezésünkre álló cuccokat aszerint, hogy milyen előnyökhöz juttatnak minket, megint máskor pedig egy felfedezősdi, amiben bolygóról bolygóra utazva fedezzük fel azok élővilágát és telephelyeit.

De a hajó- és bázisépítés is gyakorlatilag játék a játékban, amivel hosszú órákat lehet eltölteni, pepecselni és a kreativitásunkat kiélni, hiszen a moduláris elemekből gyakorlatilag bármilyen űrhajót összelegózhatunk, legyen az valamelyik sci-fiben látott űrjármű (például a Millennium Falcon vagy akár egy Borg-kocka), vagy bármi más, ami akár csak nyomokban is hasonlíthat egy csillagok között utazni képes eszközre.

A Starfield nem egy olyan játék, amit néhány napnyi végigjátszás után befejez az ember, és aztán soha többet rá sem néz, hanem

egy olyan virtuális játszótér, amibe évek múlva is vissza lehet térni, és esti agykikapcsolás gyanánt megcsinálni néhány küldetést, vagy csak egyszerűen jönni-menni lehet a procedurálisan generált több ezernyi bolygó valamelyikén annak a reményében, hogy valami olyannal találkozunk, amit a játékosok többsége nem is látott.

A Starfield nem az a játék, aminek végig kell rohanni a fő küldetésén, hanem amiben hosszú időre érdemes elveszni: a játékos elindul egy random mellékküldetésen, aztán pedig a világ másik „felén”, egy teljesen más történetben találja magát, miközben teljesen elfeledkezik arról, hogy tulajdonképpen mi is volt az a feladat, amit első körben teljesíteni akart. Todd Howardék tehát tényleg egy páratlan virtuális játszóteret adtak a gamerek kezébe, ráadásul mindezt egy Game Pass áráért, vagyis havi előfizetési díjért, hiszen

a játék a megjelenése napjától bekerült a Microsoft több száz játékot kínáló, verhetetlen árérték-arányú szolgáltatásába.

Persze itt is volt egy csavar, hiszen a játék prémium verzióját előrendelők öt nappal a megjelenés előtt belevethették magukat a Starfieldbe, a Microsoft pedig külön tételként tette elérhetővé az online áruházában a premium update-t, amit harminc dollárért vehettek meg a Gamepass-előfizetők, ezzel pedig számukra is hamarabb megnyílt a Starfield játéktere, mint azoknak, akik nem pengették ki ezt az összeget. Ezzel viszont az az anomália állt elő, hogy

sokan úgy adtak ki pénzt a prémium kiegészítőre, hogy gyakorlatilag a játékot nem is birtokolták.

Ez sokaknak így is megérte, hiszen a Starfield megjelenése előtti héten ez az kiegészítő volt a legjobban fogyó „termék” a Microsoft boltjában, mivel rengetegen akarták belevetni magukat a játékba a hivatalos megjelenési dátum előtt, ha már adott volt a lehetőség.

A Starfield ugyanakkor az Xbox Series X-ek eladását is megdobta a megjelenésekor, de sokan ez a játék miatt szerezték be a gyengébb teljesítményű, de szintén újgenerációs Xboxot, a Series S-t is, hiszen erre a két játékkonzolra, valamint PC-re jelent meg a játék. Időközben nyilvánosságot látott az a belsős információ is, hogy amennyiben a Microsoft nem vásárolta volna fel korábban a játékot készítő Bethesda Studiost, akkor

a játék akár Playstation-exkluzív is lehetett volna, ám végül pont a Sony konzoljainak tulajdonosai „maradtak ki ebből a buliból”.

A Microsoft-exkluzív Starfieldbe tehát rengetegen vetették bele magukat, ám a döcögős játékmenet, a bugok, a nem túl szép megjelenésű grafika (főleg a Series S-konzolokon) és a további játékmegjelenések miatt (pont ezzel egy időben jelent meg Playstation 5-re az év-játéka esélyes, töretlen népszerűségű Baldur's Gate 3) csökkenni kezdett az érdeklődés iránta, és már csak a fanatikus mag maradt (akik persze így is rengetegen vannak), de eléggé beszédes, hogy mennyire nem lett kiemelkedő játék idén a Starfield a nagy várakozások ellenére, hogy

a videójátékos „oscaron”, a The Game Awardson mindössze egy díjra, a legjobb szerepjáték (RPG) kategóriában jelölték.

A Starfield nem egy rossz játék, de ahogy mondani szokták, „a jó nem ilyen”. Minden meglévő hibája ellenére tényleg egy ambiciózus és páratlan projekt, ami bár nem félkészen jelent meg, de így is volt benne jócskán játékélményt csorbító hiba, és

a hangzatos ígéretek mindegyikét sem váltotta be a piacra került produktum, ami a benne található szerteágazó és bőséges tartalom mellett meglehetősen repetitív is tud lenni egy idő után.

A fejlesztők persze nem hagyják magára a Starfieldet, már két nagyobb javítócsomag is érkezett hozzá (a legutóbbi épp a napokban jelent meg, és lehetővé teszi, hogy minden felvehető kaját egyből elfogyasszunk, ahelyett hogy a hátizsákunkat terhelné), így

a játék folyamatosan jó irányba fejlődik a megjelenése után, és a technikai hiányosságait is fokozatosan orvosolják.

Ahogy a Cyberpunkot is „összerántották” három évvel a megjelenése után, úgy nagy esély van rá, hogy a Starfield az előttünk álló évek során egyre jobb és jobb játék lesz, amibe nagy valószínűséggel érdemes lesz visszatérni.

De addig is, ha szeretnénk virtuálisan egy asztronauta vagy épp egy űrcowboy bőrébe bújni, ne adj’ isten elpepecselnénk egy moduláris űrhajó, vagy egy távoli bolygó ásványait kiaknázó bázis összerakásával, akkor a Starfield a tökéletes játék számunkra. Még akkor is, ha egy idő után elegünk lesz belőle.