Amikor a kimondott szó egyben tett is volt

Péter Beáta 2019. június 05., 17:47

Komolytalan-e a mese, igaz-e, hogy csak gyerekeknek szól, miért tartják morbidnak a Grimm-meséket, és általában miért boldog véggel fejeződnek be? Mit mentettek át számunkra a mesék az előző évszázadokból, és miről mutatnak modelleket? És miért választja a királyfi inkább a széjjeltépetés útját, mint azt, amelyiken a lova vagy ő maga pusztulna el? Ezekre a kérdésekre is válaszolt Katona József Álmos A népmesék és az anyanyelv című előadásában.

Az alteritás korában a szó teremtő erővel bírt, így jött létre a varázslat, a mágia fogalma, és minden kimondott szó egyben tett is volt Fotó: Veres Nándor

Székelyföld hét pontján szervez tudományos és ismeretterjesztő előadásokat a pápalátogatás és a pünkösdi búcsú között az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) a Magyarságkutató Intézet által. Csíkszeredában Katona József Álmos, a Magyarságkutató Intézet magyar nyelv kutatóközpontjának munkatársa előadását hallgattuk meg.

Annak ellenére, hogy több ezer oldalnyi tudományos leírás keletkezett róla különböző tudományágakban – irodalomtudományban, a kognitív nyelvészetben, néprajzban, pszichológiában stb. – nehezen meghatározható fogalom a mese – mutatott rá előadása elején Katona József Álmos.

„Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért ennyire nehezen meghatározható ez a fogalom, és főként manapság miért gondolhatunk sokféle dologra, ha azt halljuk, hogy mese (népmese, műmese, mesefilm, rajzfilm, animáció stb.), vissza kell mennünk egy korábbi művelődéstörténeti korszakba: ez az alteritás. Ez, amint a nevében is benne van, egy alternatív világlátást, más jellegű gondolkodásmódot mutat, mit a jelenlegi. Művészettörténeti szempontból a reformkor, illetve a felvilágosodás előtti időszakról van szó, amikor a fikció, a lelki, szellemi síkú érzelmi, vallási dolgok részei voltak az ember valóságának.

Nem választották el a praktikus, fizikai valóságot a lelki, szellemi valóságtól, náluk ez egyben volt, és ez a világlátásukat is meghatározta.”

Ez a gondolkodásmód az ember fejlődésének már egy nagyon korai szakaszában megjelent, akkor, amikor maga a nyelv is kialakult. Az alteritás korában a szó teremtő erővel bírt, így jött létre a varázslat, a mágia fogalma, és minden kimondott szó egyben tett is volt. Erre a régről megőrzött beszédaktusokra manapság is van példa, ilyen például az ígéret. A házasságkötéskor is szóbeli szerződés köttetik, régen egy ígéretnek viszont a valósághoz hozzátartozó értéke volt, valódi tettnek számított megígérni valamit – magyarázta az előadó. Hozzátette, ebben a világban az írásbeliség későn alakult ki, és amikor kialakult, akkor is – egészen a 20. századig – csak a kiváltságosok sora tanulhatott meg írni, olvasni. Ám a szóban felhalmozódott kulturális hagyományok átöröklődtek a szájhagyomány útján. És bár manapság azt tartjuk, hogy a szó elszáll, annak idején nem szállt el, hanem a közös emlékezet megőrizte.

„Ennek az egyik nagyon fontos pontja a kollektív tudattalan, és egy neves pszichológus, Jung nevéhez köthető. A kollektív tudatalatti nem logikai, nem racionális tudást tartalmazó szellemi tér, fizikailag nincs jelen, viszont minden ember hozzá tud férni – manapság egyre nehezebben, régen igen könnyen. Úgy kell elképzelni, hogy egy olyan általános tudás, amelyet minden ember automatikusan tud – úgy hisszük legalábbis. Ezek a kis tudáselemek ebben a kollektív tudattalanban ősképek – archetípusok – formájában jelennek meg.

Ha a mai világgal, a mai korosztállyal kellene vonni párhuzamot, a kollektív tudattalan olyan, mint ma a világháló. A benne levő ősképek olyanok, mint az életviteli praktikák, információk, tudáselemek, amilyeneket a honlapokon olvashatunk.

Lényeges különbség, hogy régen nem a számítógép, mobiltelefon elé ültek le és kezdték nyomkodni, ha valamilyen információra, tudásra volt szükségük, hanem körbeültek az emberek, és valaki elkezdett mesélni. Ez a művelődéstörténeti korszak egy idő után megbomlott, Max Weber intellektualizálódásnak nevezi azt a folyamatot, amely ezt a világszemléletet megbontotta. Ennek a lényege, hogy a világ mérhető, kalkulációval, számítással minden befogható, meghódítható. Ez a logika és a józan ész diadala, csak éppen az érzelmi, lelki, szellemi, hitéletbeli valóságot egy idő után teljesen kiszorította, és jött a következő művelődéstörténeti korszak, a modernitás. A modern időket a praktikus valóság jellemzi. A fizikai, materiális valóság kerül előtérbe, ahol minden megismerhető, minden meghódítható – hitték ezt a felvilágosodás korában és hiszik a mai napig. A logika és a józan ész mindenhatóvá lett. Ebben a művelődéstörténeti korszakban a mese szerepe megváltozott, átértékelődött. Megjelent a mesekutatás, gyűjtés, a mesék kategorizálása, a mesékkel való kalkuláció, a mesék mérhetősége. Ráadásul a mesegyűjtők, írók le is írták. Ez egy fontos kérdést vet fel: ha alapvetően a mese – főként a népmese – mesélésre van szánva, tehát szóbeli, ráadásul egy közösségi aktus, nem egy emberhez köthető, akkor a műmese mennyire tekinthető mesének?”

Tévhit, hogy a mese csak a gyerekeknek szólna, az viszont nem feltétlenül baj, ha megjelenik benne a sötét oldal Fotó: 123RF

Katona József Álmos kifejtette, a mesével kapcsolatban számos tévhit alakult ki. Az első, hogy a mese egy komolytalan műfaj, és önmagában véve is komolytalan. Ezt a magyar nyelv is őrzi különböző kifejezésekben: mesebeszéd, mese habbal, nincs mese stb. Tehát valami nem igaz, nem vehető komolyan, nem szavahihető. De ha hagyományos értelemben nézzük a mesét, akkor éppen a mindennapi élet szellemi, érzelmi, lelki élet praktikái, tudáselemei vannak benne.

A következő tévhit, hogy csak gyerekeknek szól. Pedig, ha a mesemondás a tudás átadásának egyik alapvető formája volt, akkor eredeti funkciójában a mese nem csak gyerekeknek, hanem az egész közösségnek szólt.

A harmadik tévhit az, hogy a népmesék arra jók, hogy a szegény emberek megfogalmazzák a vágyaikat (könnyen meggazdagszik, szerencsét próbál, megkapja a királylány kezét stb.). De a kezdetek kezdetén még nem léteztek olyan társadalmi rétegek, hogy szegény, arisztokrata stb. – érvelt az előadó.

Következő tévhit, hogy túlságosan utópisztikusak, tehát a mesében minden mindig rendben van, mindig boldog véget ér. Viszont a népmese a lényegétől fogva onnan indul, hogy valami a világ szellemi, érzelmi, erkölcsi rendjében megbomlik, és a főhősnek – királyfinak, okos lánynak – kell ezt helyreállítani.

„Van egy másik ellenérv, hogy például a német népmesehagyomány – lásd a Grimm-fivérek által összegyűjtött meséket – túlságosan morbidok. Sok szülő gondolja manapság azt, hogy nem igazán kellene Grimm-meséket olvasnia a gyermekének, mert ott saroklevágásról, csonkításról, halálról van szó, de az igazság az, hogy egyrészt

ellentmond ennek a tévhitnek az, hogy az életnek a sötét oldala is megjelenik ezekben a mesékben, másrészt pedig megerősíti azt, hogy az élet összes oldaláról szól a mese, és mi más módon lehetne egy kisgyermekkel az életnek a nem túl vidám részét is megismertetni, mint a meséken keresztül.

Az ötödik tévhit, hogy semmi közük a valósághoz. Pedig eredetileg ez volt a szájhagyomány, az anyanyelvünk révén a legáltalánosabb formája a tudás átadásnak, és lehetne mind a mai napig.”

A mese tehát a legősibb szóbeli műfajok egyike, az anyanyelv, a nyelv egyik legősibb megnyilvánulási formája, amely sok esetben évszázadokon át megőrződött tartalmában, motívumaiban, ősképében, szimbólumaiban. A lelki, szellemi életre vonatkozó tudás van benne, és mindig a valós élethelyzeteket modellezi. Nem egy az egyben írja le őket, hanem teremt egy másik világot, és azt párhuzamba állítja. A mesében levő életproblémák a valós élet problémái. Legtermészetesebb formája a szóbeliség, és ezáltal a nyelv elsődleges lételeme a mesének – összegezte az előadó.

A mesében található a lelki, szellemi életre vonatkozó tudás Fotó: Kristo Robert

„Az anyanyelvünk – főként a 21. században - a közösségi összetartozásnak az egyik legfőbb szervezőereje lett. Korábban, a középkorban egy nemzethez tartoztak sokan, akik nem azonos nyelvet beszéltek, nem jelentett semmilyen problémát, mára viszont, ebben az átalakult világban, főként a világháborút követően a nyelv vált az elsődleges, központi elemévé a nemzettudatnak, a közösségi összetartozás elemévé. És ezáltal nagyon fontos szerepe van az anyanyelvi mesének, mesélésnek is. Ugyanis az egyén szintjén különböző képességeket, készségeket lehet fejleszteni a meséléssel és a mesehallgatással. Magát a szókincset is lehet fejleszteni, számtalan, kissé archaikus, de mégis mindennapi, érthető szavunk van a mesékben. Pszichológiai szempontból személyiségfejlesztő hatása lehet, ha megfelelően alkalmazzák.”

A mese a közösség szintjén pedig nyelvi formai szempontból, tartalmi és az ősképek szempontjából is az egyik legősibb hagyatékunk, amely a szájhagyomány útján több száz éven át öröklődött és öröklődik ma is.

Közösségi összetartozás szempontjából is fontos az anyanyelvi mese, hiszen a magyarság egyes motívumai megtalálhatók benne, úgy a keresztény korszakból, mint azelőttről. Érdekességként említette, hogy a Benedek Elek által gyűjtött székely népmesék többsége egyszerre tartalmazza a keresztény kultúrkör és az őshagyomány vallásvilágának motívumait.

Az előadó egy népmesét is megosztott a jelenlevőkkel, megmagyarázva egyes motívumokat. A mese szerint egy királyfi elindul szerencsét próbálni, és elér egy útkereszteződéshez, ahol három irányba folytathatja az útját. Az elsőnél a tábla azt írja: aki ezen az úton továbbmegy, az nem fog éhezni, viszont a lova éhen hal. Aki a második úton megy tovább, a lova túléli, de ő maga nem. A harmadik útra lépőt a szárnyas farkas széttépi. Vajon melyik utat választja a királyfi?

Katona József Álmos Fotó: Péter Beáta

„A szárnyas farkas egy sárkányelőkép, még azelőtti, hogy a magyar népmesékben a sárkány képe meggyökerezett volna. A széjjeltépetés motívuma a modernitás szemével nézve egyenlő a pusztulással. Az alteritásban, az őshagyományban a széjjeltépetés, főleg a sámánhagyományban egy beavatási rítus része. Akár a férfivá avatásnak lehet a része, de minden beavatási rituálé része, ugyanis a sámánhagyomány azt mondja, hogy először a testnek és a léleknek szét kell tépetnie, hogy új egységgé állhasson össze, és ezáltal valósul meg maga a fejlődés. Ezek alapján meg is értjük, hogy a királyfi és a ló, mint ősi szimbólum, motívum, őskép mit is jelent: a királyfi a test, a ló pedig az ősi hagyományainkban a lélek, elválaszthatatlan része az embernek. Aki az első úton menne tovább, manapság őket hívjuk a karrieristáknak, a lelki életük elszegényedik, elhal, a középső úton általában a mártírok szoktak járni, akik önmagukat feláldozva nagyon gazdag lelki életet élnek. De hozzátartozik a lélekhez a test is, egységben kell jelen lennie, és ezt biztosítja a harmadik út, ahol maga a fejlődés, az életünk fejlődése pszichológiai, személyiségbeli, és minden egyéb érzelmi hitéletbeli szempontból megvalósul.”

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat