Amit megélni kell: találkozás Kányádi Sándorral

Katona Zoltán 2019. április 26., 18:27

Kányádi Sándor-élménye minden magyar anyanyelvű embernek van a Kárpát-medencében, de lehet, hogy ez a tágabb régió határain kívül is igaz. Kányádi verseit ugyanis annyi nyelvre lefordították már, hogy bármely érdeklődő elolvashatja. A versek pedig gondolatok, értékek, érzések, élmények sokasága – a tavaly elhunyt költővel kapcsolatos legújabb élmény a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Találkozások című Kányádi Sándor-emlékkiállítása. Akkor néztük meg, mikor csak mi voltunk.

Fotó: Katona Zoltán

Nem szeretek kiállításmegnyitókra járni. Ez bizonyára riasztóan hangzik, de talán egyesek számára mégiscsak érthető. Egy megnyitón az adott kiállítással kapcsolatos tudnivalók, információk mellett rengeteg más dolog is elhangzik, elég sok érdeklődő és illusztrisnak nevezett vendég jelenlétében – ezzel még nem lenne semmi baj, ám a népes közönség tagjaként nem lehet igazán elmélyedni az élményben. Valaki mindig eléd áll, belép az aurádba, esetleg köszön, hozzád szól, kérdez, kijelent, kritizál, dicsér. Azt csinálja, amit ilyenkor illik és kell, de mivel múzeumban vagyunk, ezek a találkozások elvonhatják a figyelmünket arról, amiért odamentünk. Én éppen ezért járok mindig egyedül a kiállításokra, olyankor, amikor egy árva lélek sem jár a múzeumban – elmélyedni igazából ekkor és így lehet, s egy élményeket adó kiállítás ilyenkor érint meg a legjobban.

Amit mondani kell

„Ott történt meg az első találkozás. Egy öreg, szakadt könyv, minden ajánló vagy fül nélkül, egy szürke, csúnya tömb, bizonyosan a távoli múlt egy még távolibb darabja, de unatkoztam, nem tudtam aludni, hát levettem, és megszólított. Valami Kányádi.

Olvastam, és bizseregni kezdett a gyomromban a magyar mondat. Ez a Kányádi meg én egymásra találtunk”

– ezt írta Grecsó Krisztián Kányádiról néhány évvel ezelőtt. E plasztikus és sokatmondó sorokhoz hasonló élményeim vannak nekem is a költővel kapcsolatosan. Gyermekkoromban a szüleim mindig a Napsugár diáklap utolsó oldalán levő Kányádi-verseket „fejtették meg”, hiszen azokban a lélekszaggató nyolcvanas években ezek a sorok mindig adtak valami olyant, amit igazából csak azok tudtak „befogni”, akik akkor és abban a sajátos diktatúrában próbáltak magyarnak megmaradni. A rendszerváltás után aztán író-olvasó találkozóra is hazalátogatott hozzánk a fehér inges, lebilincselően beszélgető Kányádi Sándor. A tőle megtanult kétsoros Horváth Imre-ballada („Hogy szülőanyja a fekete föld, / erre gondolt a virág, s letört.”) azóta is a fülemben cseng, ahogy kórusban, kamaszokként egyszerre hangosan mondjuk a gimnázium bentlakásában. Nem volt akkoriban az sem egy verstelen vidék, de ott és akkor tanultuk meg azt is Sándor bácsitól, hogy „a vers az, amit mondani kell.”

Amit megnézni kell

Azóta több Kányádi-beszélgetésen is voltam, a költő tavalyi halála után pedig itt, a Haáz Rezső Múzeumban „találkoztam” vele idén tavasszal. Találkozások – ezt a címet viseli a Kányádi-emlékkiállítás a székelyudvarhelyi múzeumban, az egykori Haberstumpf-villában; bő két órát áldozva a termek bejárására elmondható, hogy nagyon összetett, meghitt hangulatú élmény.

Olyan értelemben vett személyes találkozás ez, hogy egyáltalán nem egy agyonzsúfolt, „hordjunk-össze-mindent-ami-az-öregtől-megmaradt” stílusban felrakott tárlat, hanem tényleg ízlésesen, tematikusan megrendezett, giccsmentes kiállítás várja a látogatót.

Május huszadikáig még megtekinthető, úgyhogy még néhány hét a rendelkezésünkre áll.

A kezdőterembe belépve a Kányádi Sándor temetésén készült képek, illetve egy nagyon részletes életrajz fogad. A különböző terek tematikusan vannak berendezve, ezekből három dolgot mindenképpen ki kell emelni.

Fotó: Katona Zoltán

Az első a ló, amely vissza-visszatérő motívuma Kányádi költészetének (csak egy cím: Sörény és koponya). A kiállítás egyik központi eleme Román Viktor szobrászművész Függőleges lovak című, bronzból öntött alkotása. De a kiállításra kölcsönkért Nagy Imre-festményen is lovak láthatók, a képet bámulva és Kányádi háttérből szűrődő hangját hallva bújik elő lelkünk zugaiból az egyik legfinomabb érzés. Kicsit olyan érzésünk támad, mintha Kányádi és jó barátja, Nagy Imre festő jelen lenne, és ott beszélgetne a zsögödi ház kertjében. Kányádi volt az az ember, akitől magyar, illetve erdélyi magyar kultúrát tanulhatott az ember – annyi sztorit, annyi kedves és keserédes történetet, anekdotát mesélt ugyanis, hogy napestig tudnám hallgatni ma is.

Fotó: Katona Zoltán

A másik központi téma a kút, az életet adó víz, amely szintén több helyen megjelenik a Kányádi-versekben (csak egy cím: Öreg kút az utca szádán), és az egyik terem közepén valóban bele lehet hajolni egy kútba. A Kaláka által megzenésített versek szólnak a háttérből: a hetvenes évek óta ezzel a zenekarral mindig, minden körülmények között össze kell kapcsolnunk Kányádi költészetét, az énekelt versek finomságát, amelyek középkori, többszáz éves hagyományt idéznek. A verset ugyanis nemcsak mondták, hanem énekelték is egykor.

Fotó: Katona Zoltán

A harmadik téma a fa, az erdő (csak egy cím: Fától fáig). A kiállítás ezen részénél VR-szemüveggel benézhetünk egy erdőbe – kicsit olyan élmény, mintha az említett versben lennénk. A Találkozásokon nagyon sok fénykép is látható: ezek egyrészt családi, ritka felvételek a költőről és környezetéről, másrészt az ő találkozásai neves és híres pályatársakkal. A legmegkapóbb rész talán a falba épített könyvek látványa, illetve néhány olyan tárgy, amelyet a kiállítás idejére kölcsönkapott a múzeum: ilyen például a költő első laptopja a kilencvenes évekből, amely a székelyudvarhelyi Balázs család tulajdonában van, illetve Balázs Attila Hargitafürdőn készült fotói a költőről.

Kányádi képben és hangban is velünk van: sok más felvétel mellett a Magyar Adás Aranyszalag-tárának interjúrészletei is megtekinthetők a múzeumban – felbecsülhetetlen kép- és hangfelvételek ezek,

hiszen nem az utóbbi években a Youtube-ra felkerült filmekről van szó, hanem a hetvenes-nyolcvanas években készült anyagokról. Talán jó lenne, ha mindenki számára elérhetők lennének, közkinccsé válnának a Kányádival készült interjúk, beszélgetések, a megannyi említett történet és anekdota.    

Amit megtartani kell

Ha a vers az, amit mondani kell, akkor Kányádi Sándor életműve az, amit olvasni kell és ismerni kell minden olyan magyar embernek, aki számára fontos még a kultúra. Nézzük meg a kiállítást, de ne feledjük el, hogy mindig az irodalmi mű az alapélmény – vannak könyvtárak és könyvesboltok, megannyi más rendje és formája annak, hogy Kányádi Sándor versei eljussanak hozzánk. Ha ez a kiállítás egy kicsit is segít ebben, az már nagyszerű.   

Fotó: Katona Zoltán

Remélem, hogy nem kell sokat várnunk arra, hogy megjelenjenek az első Kányádi-idézetet megjelenítő tetoválások vagy a verseiből ihletődött más képzőművészeti alkotások. Mert bármennyire is furcsa, a kulturális, ezen belül az irodalmi örökséget is meg lehet jelentetni vizuálisan – például egy ízlésesen elkészített póló vagy vászontarisznya formájában. Merchandise, így mondják nem magyarul, de a közkinccsé tétel vagy egyszerűbben csak „láttatott örökség” is találóak lehetnének.   

Mindez azért, mert Kányádi már életében klasszikussá nemesedett, életműve ismerete nélkül lehet, hogy érthetetlen lenne a huszadik századi magyar irodalom.

Vannak vidékek és – parafrazálva – vannak könyvek. Vannak Kányádi Sándor-kötetek, válogatások, gyerekversek, régi, megsárgult lapok, Kaláka-cédék, emlékképek a múltból, irodalmi konferenciák vagy csak megzenésített versek a Youtube-on, Sándor bácsi hangja okostelefonról vagy régi, cserszegő hanglemezekről, kattogó kazettákról. Ezek mind vannak, és mindig lesznek, amíg magyar ember él a földön és jár még valaki a fák hegyén – ezektől lesz az a magyar ember boldog, együttérző, segítőkész, igazságos és jóságos.

 

Fotó: Katona Zoltán

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat