HIRDETÉS

Arra várnak, hogy emberszámba vegyék őket: újabb riportkötet a szórványról

Szász Cs. Emese 2018. október 04., 16:03 utolsó módosítás: 2018. október 04., 19:15
HIRDETÉS

Míg húsz évvel ezelőtt a kíváncsiság, majd a szakmai kihívás vitte a szórványba, jó ideje már hivatásának érzi ezen magyarok felkeresését Szucher Ervin újságíró, akinek immár második témába vágó könyve jelent meg.  Sokszor elfeledjük, de az az ember, akinek esetleg hetekig nincs kivel gyakorolnia az anyanyelvét, pont olyan magyarnak érzi magát, mint a székelyudvarhelyi, csíkszeredai vagy kézdivásárhelyi székely, állítja a szerző, aki könyveit hídnak szánja a tömbben élő és a szórványmagyarság közt.

El sem tudjuk képzelni, mekkora nagy szakadás van az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány közt Fotó: Gecse Noémi

– Második, a szórványmagyarságról szóló köteted jelent meg, a Toronyba zárt anyanyelvünk után most a Málladozó magyarságtudat cíművel jelentkeztél. Mi a különbség és mi a hasonlóság a kettő közt?
– Hasonlóságként említeném, hogy ugyanazon szórványsorosokat próbálom kutatni, feltárni, a nagyközönséggel megismertetni, akárcsak az első kötetben. Ezúttal is tizenhárom erdélyi és a Kárpátok kanyarán kívüli megye sok-sok településére kalauzolom el az olvasókat: a történelmi Máramarostól az Al-Dunai Szörényvárig, a csángóföldi Lujzikalagortól a bánsági Lippáig. A különbséget az évek teltéből adódó folyamatos fogyás és az ezzel járó szomorkásabb közhangulat képezi.

Egyre több településen a megmaradásért vívott reménytelen harcot a vesztes beletörődés váltja fel.

HIRDETÉS

 – Mi vonz téged a szórványba? Az elmúlt évek alatt hol fordultál meg, milyen szórványmagyarokkal ismerkedtél meg?
– Könyvbemutatóimon, előadásaimon mindig elmondom, hogy míg húsz évvel ezelőtt a kíváncsiság vitt a szórványba, nem sokkal azután már a szakmai kihívás volt a mozgatórugóm. Egy idő után viszont ez is alakult, jó ideje már hivatásnak érzem a szórvány felkeresését, felkutatását. Az ország bármelyik szegletébe látogatok el, mindenütt, de abszolút mindenütt azt érzem, hogy ezek az elenyésző arányú és számú kisebbségbe került emberek alig várják, hogy valaki lehajoljon hozzájuk, emberszámba vegye őket. Szomjúhozzák a gondoskodást, a figyelmet. Mérhetetlen szeretettel fogadnak, pedig én a gondoskodás és a figyelem nagyon vékonyka kis szeletét tudom biztosítani nekik. Azzal is tisztában vagyok, hogy tiszteletük és szeretetük nem feltétlenül a két szép szememnek szól, hanem annak az közéleti embernek, ez esetben az erdélyi magyar újságírónak, aki betéved a közösségükbe, érdeklődik az életük felől. A Mócvidék kellős közepén élő őshonos magyarok vagy az ötven évvel ezelőtt a Regátba vetődött székelyföldiek egyaránt a velük való törődést értékelik a leginkább. A legtöbb helyen elmondják, hogy újságíró húsz-harminc vagy akár negyven évvel ezelőtt kereste fel őket utoljára.

Színházi előadást, folklórműsort legfeljebb a tévében látnak. Az érdekvédelem magas rangú képviselői is csak négyévente egyszer tévednek oda. A tulipános zsebnaptárokon és golyóstollakon, valamint a hangzatos ígéreteken kívül nemigen hagynak egyebet maguk után.

Az emberekben semmiként nem a komolyan gondolt összetartozás hitét erősítik, hanem egyre inkább az elárvultság érzését keltik. És ezt nem csak János bácsi vagy Mari néni éli meg ilyen formában, hanem a még megmaradt, maroknyi helyi elit is, a pap, a tanító, az RMDSZ-elnök.

– Úgy tudom, hídnak szánod a köteteket a szórványban és a nem szórványban élő magyarok közt. Mi a célja ennek a hídnak, és miért van szükség rá?
– El sem tudjuk képzelni, mekkora nagy szakadás van az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány közt. Székelyföldön például sokan csak annyit tudnak az elszigetelten élő dél-erdélyi magyarokról, hogy szinte egyáltalán, vagy szerencsésebb esetben nagyon furcsán beszélik az anyanyelvüket. A tömbben élők közül egyesek nem is gondolnak arra, hogy az a szórványmagyar, akinek esetleg hetekig nincs kivel gyakorolnia az anyanyelvét, pont olyan magyarnak érzi magát, mint a székelyudvarhelyi, csíkszeredai vagy kézdivásárhelyi székely. Szerencsére ezt a szakadást mind a Hargita, mind a Kovászna megyei önkormányzat vezetői, ha későre is, de felfedezték, és tenni próbálnak a távolság csökkentése érdekében. És apropó távolság: számos esetben mindössze néhány tíz, esetleg száz-százötven kilométer választ el a szórványban élő testvéreinktől. Amikor felkerekedünk egy több napos kirándulásra – az Erdélyi-érchegységbe, a Gyimeseken túlra, Moldvába, az Olt-völgyén Vâlceára, vagy akár Maros, Hargita és Kovászna egy karnyújtásnyira lévő, román többségű térségeibe –, ne robogjunk át ezeken a településeken, mint gyorsvonat a kisállomáson; álljunk meg, kopogjunk be ezekhez a magukra maradott emberekhez, lépjünk be az istentiszteleteikre, miséikre, vagy akár keressük fel otthonaikban. Nem élelmiszercsomagot vagy ruházati segélyt várnak tőlünk, mindössze egy kis törődést. Azt, amire mi is igényt tartunk az anyaországiaktól. Arra szoktam biztatni a román tengerparton nyaraló ismerőseimet is, ha az ott töltött egy hét alatt egy borúsabb, netán esős reggelre ébrednek, üljenek autóba, és kocsikázzanak el a Konstancától alig 20 kilométerre északra fekvő csángó faluba, Ojtozra. Jelentős élményben lesz részük. Arról nem is beszélve, hogy puszta jelenlétükkel, magyar szavaikkal és gondolataikkal mekkora örömet szereznek a legkeletebbi magyar település lakóinak.

Ervin húsz éve járja a szórványt, hivatásának érzi a róluk szóló tudósítást Fotó: Velicsek László Miklós

 – Optimista vagy pesszimista hangvételű riportokat kap az olvasó, és te, aki egyre jobb ismerője vagy a szórványnak, optimista vagy pesszimista vagy a szórványkérdésben?
– Elgondolkodtató olvasmányokat kap. Mi tagadás, az írások jelentős része nem túl derűs, nincs is mitől az legyen. A statisztikák sok helyen rendkívül elszomorítóak. Hogy csak egy néhány példát említsek: a Beszterce-Naszód megyei Szászlekencén a reformátusok hiába kaptak ajándékba egy csodálatos vártemplomot az evangélikusoktól, vele együtt megörökölték a szászok sorsát is. A legifjabb gyülekezeti tag is hatvan esztendő körüli. Ennél is fájóbb, hogy a száz évvel ezelőtt 90 százalékban magyarok által lakott Piskin az etnikai arány teljesen megfordult, ma még a 10 százalékot sem éri el a helyi magyarok aránya. Vagy ott van Lujzikalagor, a Bákó melletti hatalmas és gazdag csángó falu. Ott még csak ki sem cserélődött a lakosság, mint az előbb említett Déva melletti városkában.

De míg 1989 előtt szinte minden csángó magyarnak vallotta magát, 1990 után ugyanazok az emberek – a hatóságok és a papok agymosása nyomán – románokként kerültek a cenzusba.

– Hogy látod a szórvány magyar jövőjét? Véleményed szerint van-e más út számukra, mint a beolvadás?
– Mindaddig, amíg szinte minden településen és településért él és a nemzet napszámosaként dolgozik egy-egy „kovászember”, ha megerősödnének a tömb és szórvány közötti kulturális, oktatási, de főként emberi kapcsolatok, ha a szülőkben lehetne tudatosítani azt, hogy gyermekeik jövőjét nem kizárólagosan a román nyelvű iskola biztosítja, ha csúcspolitikusaink, félretéve a választások előtt elvégzett számításaikat ezekre a térségekre is nagyobb figyelmet szentelnének, lassítani lehetne a folyamatot. A megfordításra csak egy pár helyen és szinte csodával határos konjunktúrában számíthatnánk. A kérdés második felére válaszolva határozottan állítom, hogy van más út, mint a beolvadás. Ha a középkorúak, de főleg a fiatalok szüleik, nagyszüleik útján haladnának tovább, és büszkén vállalnák származásukat és nyelvüket, lehet, hogy egy szép napon ők is elfogynának, de legalább tudnák, tudnánk, hogy magyarként élték le életüket.

Személyes véleményem az, hogy hiába asszimilálódik önakaratából a magyar, és hiába próbál nagyobb románnak tűnni a románnál, a többségiek szemében ő akkor is „csak” magyar marad.

 – A riportok során mivel volt a legnehezebb találkozni? Meg tud-e lepni még szórványkérdésben valami?
– Egyértelműen a kilátástalansággal. Bármekkora életkedvvel és tenni akarással rendelkezik egy-egy kisebb közösség, nem lehet eltekinteni tagjai előrehaladott életkorától. Számos településsel, közösséggel, irányítójával a riportutat követő időszakban is tartom a kapcsolatot. Fájó, amikor a telefonbeszélgetésünk vagy az újratalálkozásunk azzal kezdődik, hogy „emlékszik-e még X bácsira, vagy Y nénire?”. Mert X bácsi vagy Y néni ma már csak emlék. Eddig legalább kétszáz szórványtelepülésen jártam, sok mindent láttam, tapasztaltam, akár azt is mondhatnám, hogy engem már semmi nem tud meglepni.

Mégis meglep, amint egy-egy kovász vagy divatosabb szóval élve helyi líder a kudarcok ellenére is mekkora munkaerővel és derűlátással rendelkezik.

Akkor is teszi a dolgát, amikor mások – jóval magasabb polcról – már rég lemondtak az adott közösségről. Meglepnek – de nem kellemesen – azok az erdélyi római katolikus papok, akik képtelenek nemzetben gondolkodni; református vagy unitárius kollégáiktól eltérően számukra egyetlen dolog szent: a vallás és annak követőinek a száma. Tisztelet a kivételnek. Meglep, és örök rejtély marad számomra egyes szülők retrográd felfogása, mely szerint a gyermeket román osztályba kell íratni ahhoz, hogy az életben érvényesüljön. Ha lehet, már az előkészítő osztálytól kezdve. És most még csak nem is a vegyes házasságban élőkről beszélek.

– Folytatódnak-e a szórványba tett útjaid? Mi az, ahová feltétlenül elmennél, mi az, amit feltétlenül megírnál még?
– Amennyiben igény mutatkozik ezekre az írásokra, mindenképpen. Az első kötet számomra is meglepő fogadtatása mindenképpen erre ösztönöz. Remélem, a második is elgondolkodtató olvasmányt kínál a nagyközönségnek. Nagyon sok helyen jártam, és még több helyre szeretnék eljutni. Ha a Fennvaló minden egyes évben kiteremti a külföldi útra, utakra való anyagiakat, akkor kutyakötelességemnek érzem helyi kiruccanásokkal meghálálni ezt.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS