Az ember, aki eladta a világot. Találkozásaim David Bowie-val

Sokkal hamarabb találkoztam Bowie-val, mint ahogy azt gondoltam volna, de ez csak sokkal később derült ki. Mint oly sokan mások szerte e széles nagyvilágban, gyerekkoromban nagy rajongója voltam az indiánregényeknek, elementáris erővel hatottak rám James Fenimore Cooper vagy Karl May könyvei. Akkoriban Winnetou, Old Shatterhand, Vadölő vagy Csingacsguk tettei és képzeletbeli létezése legalább annyira értelmet és érdeklődést adtak az életemnek, mint húsz-huszonöt évvel később mondjuk az akkori csajom vagy Quentin Tarantino, netán a futball. Hőseim Henry-féle karabélyt, Colt-pisztolyokat, illetve úgynevezett Bowie-kést használtak céljaik eléréséhez. Folyt a vér rendesen a lapokon, pedig még kötelező házi olvasmánynak is számítottak, ha jól emlékeszem.

Láss csodát, a hatvanas évek közepén a londoni művészklubokban feltűnő, 1947. január 8-án született bizonyos David Robert Jones a Davy Jones után a David Bowie nevet választotta magának „művésznévként”. A hosszú, egypengéjű kést megalkotó Jim (James) Bowe egy texasi önkéntes katonatiszt volt, aki az 1836-ban lezajlott alamói csatában halt meg.

Bowie egész lényét, pályafutását belengték ezek az állandó név- és személyiségépítések, alteregók, akik különböző korszakaiban létrejöttek – sohasem tartozott a fősodorhoz, sohasem tudták hová tenni, kategorizálni, sok helyen megérteni sem a lemezeit, produkciót, egyáltalán a hatását nemcsak a divatra, hanem a popszakmára sem.

Nemrég láttam ezt a trikót, rögtön két dolog villant be. A szaxofonról az, hogy a fiatal Dave arról álmodozott, hogy egyszer Little Richard (tavaly hunyt el sok más nagy emberrel együtt) szaxofonosa lesz, és ez volt az első hangszere is, ám egy Rolling Stones-koncert hatására picit megváltozott az ízlése és a szándékai.

A másik pedig a  hajviselet: a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt divat (férfiaknál!) az ún. Bundesliga-frizura, ami nagyjából pont olyan, mint amilyet Bowie a hetvenes évek elején viselt, a Ziggy Stardust-korszakban. Hol voltak akkor még a később erről is elhíresült csehszlovákiai és német futballisták, hol...? Ennek a frizunak a sokkal nevetségesebb változata az, amikor az ember nedvesített hajjal jól szembenézett a hajszárítóval, így lett „elöl praktikus, hátul divatos”, hogy Beck Zolit idézzem.

Apropó, Beck Zoli: a mai magyar pop-rock szakmából az egyik legnagyobb tisztelője Bowie-nak Németh Róbert, Prieger Zsolt, Kirschner Péter, Jónás Vera, Szűcs Krisztián és mások mellett. Na jó, ki nem az...? Becknek a szeme is hasonlít szerintem a Bowie-ére, de utóbbié még érdekesebb: két szemének színe nem volt eltérő, csupán az történt, hogy tizenévesen egy lány miatt összebalhézott George Underdog nevű barátjával, utóbbi ökle és ujja eltalálta a bal szemét, megsérült benne egy izom, lebénult a pupillája. Így nem tágult, emiatt a fényviszonyoktól függően zöldnek vagy barnának tűnt.

1991 késő őszén, alig tizenöt évesen másodmagammal a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő melletti lemezboltba belépve megpillantottam a polcon egy szovjet kiadású David Bowie-lemezt. Habár épp egy táncháztalálkozón voltunk, akkoriban az egyáltalán nem számított cikinek, ha az ember elment egy ilyenre, utána pedig hazaállított mondjuk két-három rocklemezzel. Ebből a szovjet sorozatból már ismertem a Led Zeppelint, a Doors-t, a Rolling Stonest, a Deep Purple-t, s gondoltuk, ez sem lehet rossz, egy énekes volt rajta.

A picinyke lemezbolt úgy úszott a szentgyörgyi gyártású Snagov-cigaretta füstjében (akkoriban azért erre is volt orrunk...), mint London az 1952-es szmogban, ezt pedig egy Bonnie Tyler-frizurás hölgy követte el a belépőkkel szemben, a pult mögül. Bátorkodtunk megkérdezni tőle, mint elárusítónőtől, hogy mennyi a lemez ára, mire a hölgy mozdult egyet, hátraszólt maga mögé:

Endre erre kibükkent a sufniból, végigmérte a két „csórót” a válla fölött, majd kibökte: „Huszanöt.” No, annyiért nem kellett az ismeretlen előadó, mert ez egy kicsit soknak számított, ebből akkor három csomag Snagovot is lehetett venni, s ha azt is hozzávesszük, hogy akkor még Carpați-t szívtunk, akkor sokkolóan drága volt. Kifordultunk a lemezboltból, mint bélés a lódenkabátból, de a Bowie neve emiatt úgy megülte a fülünket, mint a boltot a cigifüst. Persze később (már ameddig lehetett) több ilyen szovjet kalózlemezt megvettünk, de Bowie valami miatt kimaradt a szórásból – utóbb hajlok arra, hogy zenéje túl bonyolult volt az olyan tinédzsereknek, akiknek az AC/DC vagy a Rolling Stones jelentették az alapokat. Dalai más szerkezetűek, szerteágazóak voltak, minden lemez másról és másról szólt, mintha nem is ugyanaz az ember vagy zenészek készítették volna. De ettől volt talán a legeredetibb mind közül.

Habár a Nirvana már 1991-ben megjelentette Nevermind című, a kilencvenes évek alternatív és grunge-zenéjének alaplemezét, hírneve úgy egy évvel később jutott el Székelyföldre. Akkoriban még ilyen lassú volt a terjedés, főleg kazettákon és főleg akkor, ha az ember éppen mindenre nem figyelt oda, csak arra, amire tudott. Őszintén mondom, akkor első hallásra nem jött be a Smells Like Ten Spirit és Lithium sem, no meg ez az egész Nirvana-dolog, mert inkább a kemény rockerek hallgatták szívesen. Ám az Unplugged in New York megjelenése (meg Kurt halála) azért engem is szíven ütött az MTV-n (ez az akkor igencsak nívós Music Televisont is jelentette). A koncertlemezről főleg a harmadik és a negyedik szám tetszett a legjobban, mint utóbbiról megtudtam, ez egy feldolgozás, mégpedig bizonyos David Bowie szerzeménye... Az ember, aki eladta a világot. Úgyhogy talán azt is leírhatom, hogy a indirekt módon a Nirvana iránt érzett szeretetemet is David Bowie-nak köszönhetem.

A kilencvenes években ugye még nem volt zenefelismerő Shazam vagy egyáltalán internet, így azért a „tudálékosabbjának” (ezek közé tartoztam én is...) néha pár fafejűt győzködni kellett a kocsmaasztal felett például arról, hogy a Knockin on Heaven's Door-nak nem a Guns N' Roses, hanem Bob Dylan az eredeti szerzője, vagy hogy az Under Pressure-t nem „csak” a Queen álította elő. Hanem bizonyos David Bowie is... Ettől függetlenül Bowie dalait nagyon sokan és nagyon szépen feldolgozták, itt egy egész lista róluk.

„Nagymamám Zalai Imréné találkozása David Bowie-val” – ha valakivel nem jött szembe ez a mém, akkor nem is internetezett a kétezres évek elején. Több óráig tartó nevetőgörcs lett rajtam úrrá 2004-ben, ráadásul hasonló „művészeti alkotások” is születtek a műfajban. Miről is van szó? Álljon itt egy részletes interjú, amelyben az alkotó, Szabó Eszter Ágnes magyarázza el a születés körülményeit, illetve sok más dolgot is. Idézem: „Amikor 1998-ban felmerült bennem a falvédő ötlete, sokat nevetgéltem azon, hogy vicces lesz Bowie-t hímezve látni, az pedig még viccesebb gondolat volt, hogy csak én fogom tudni, hogy ki az a Zalai Imréné! 1998-ban a Budapest Galériában sikerült először kiállítani. Akkor még a Képzőművészeti Főiskola intermédia szakára jártam, és tudtam, hogy ezzel a munkámmal rémesen bosszantani fogom a tanári kart – a hímzés nem tartozott a preferált technikák közé. Egy évvel később már Bécsben is ki volt állítva, 2007-ben pedig New Yorkban a Gallery Airben, a világ első női galériájában, és persze az interneten…”

Tehát Bowie és az internet: egy pár napja megjelent WMN-cikkben (D. Tóth Kriszta írása itt olvasható) van egy lefordított interjú rész, amelyben Bowie (1999-ben!) ezt mondja az internetről: „Egy olyan világ jön, ahol a felhasználó és a tartalomszolgáltató együtt dolgozik, és ez szétrobbantja majd azt, amit ma médiának ismerünk. És nagyon sok területen ez lesz; a képzőművészet terén is – ahol egy mű nem készül el addig, amíg a közönség hozzá nem tette a magáét, a saját interpretációját; maga a műalkotás pedig ott lesz majd valahol abban a szürkezónában a két oldal (művész és közönség) között. A XXI. század arról a bizonyos szürkezónáról fog szólni.”

Ugye..?

Ha az a típusú ősmagyar nyelvszamuráj lennék, aki a világ összes nyelvében a magyar ősnyelvet véli felfedezni és megtalálni (aki elmegy odáig is, hogy Jézus is „biza, magyar vót!”), akkor azt írhatnám, hogy David Bowie halála előtt tulajdonképpen magyarul üzent rajongóiak! Ha a halála előtt két nappal, 2016. január 8-án (egyébként 69. születésnapján) megjelent Blackstar címú lemezének híres dalát, a Lazarus címét vesszük, akkor élelmes és figyelmes magyar ősnyelvészek felfedezhetik, hogy ha a szóban kicseréljük a magánhangzókat, akkor az is kijöhet, hogy... LEZÁRÁS. Na, így igaz...?

A Lazarus és a Blackstar olyan szintű lezárása egy életnek és életműnek, amihez hasonlót nem nagyon láttunk a popszakmában. Bowie ebben is olyan magasra tette a mércét, hogy rajongói, ismerői azóta is képtelenek feldolgozni a dal, a dalok, illetve a klipek üzeneteit, szimbólumrendszerét – maradjunk annyiban, nem tudjuk, hogy születik-e még vagy egyáltalán van-e pályán jelenleg David Bowie-hez hasonló művész, produkció, egyáltalán földi lény.

Halála utáni, ebben a cikkben leírt utolsó „találkozásom” Bowie-val bizonyos David Buckley pályakönyve volt: a magyar kiadás a Cartaphilus Kiadó Legendák élve vagy halva című sorozatában jelen meg 2010-ben, nekem úgy 2013 óta megvolt, de mindig tologattam az elolvasását, egészen addig, amíg váratlanul bejelentették Bowie halálát.

Azóta vettem még több életrajzi könyvet zenészekről, de például Rod Stewart történetének elolvasásával igencsak siettem. Nehogy már... 2016. január 10-e, David Bowie halála után pedig aprólékosan, a korszakokat a megfelelő zenékkel együtt végigolvastam a könyvet (plusz mindent, amit lehetett és ami ehhez tartozik...), úgyhogy a szentgyörgyi lemezbolttól a Lazarusig próbáltam összerakni a képet.

Most írtam le. Nem sikerült. Nem is fog soha. Mert David Bowie pont erről szól: a kiismerhetetlen, az összerakhatatlan, a mindig új és meglepő. Halála után öt, tíz vagy ötven évvel is.