Az év nyári vígjátékát Jennifer Lawrence szállította

Még mielőtt kitört volna a Barbie és Oppenheimer-láz volt még egy – sajnos nem túl nagyot szóló – kellemes nyári vígjáték a mozik kínálatában, ami olyan ligában versenyzett a nézők figyelméért, mint a Mission Impossible hetedik része, vagy épp a hatalmasat zakózó Indiana Jones és a sors tárcsája, de igazából pont abban az időben jelent meg, amikor majdhogynem a legnagyobb érdektelenség mutatkozott a nyári blocbusterek iránt.

Kár érte, hogy sokak radarjára nem került fel, hiszen a Barátnőt felveszünk (No hard feelings) egy igazi nyári vígjáték, ami nem is a rendezője, a nem túl híres Gene Stupnitsky (Office-epizódok, Rossz tanár, Jó srácok) miatt volt várakozáson felüli alkotás, hanem mert

egy rövidebb kihagyás után ebben tért vissza Hollywood egyik üdvöskéje, a való életben is végtelenül vicces és jópofa Jennifer Lawrence.

Lawrence-ről tudni kell, hogy üstökösként robbant be a filmiparba több mint egy évtizeddel ezelőtt, rögtön az első komoly alakításáért, a 2010-es A hallgatás törvényében (Winter's Bone) oscarra jelölték, innen pedig egyenes út vezetett számára az A-listás sztárok és a nagy filmes szerepek közé, hiszen a gyorsan szerzett hírnévnek köszönhetően szerepet kapott az akkor épp új korszakot kezdő, X-Men-franchise filmjeiben az alakváltó Mistique-ként, de ő kapta meg a világhírű bestseller, az Éhezők viadala filmfeldolgozásának főszerepét, és alakíthatta négy filmen keresztül Katniss Everdeen karakterét.

Közben megkapta az első, és eddig egyetlen oscarját is a Napos oldalban (Silver Linings Playbook) nyújtott alakításáért (akinek rendezőjével, David O. Russellel még két filmet, Az amerikai botrányt és a Joy-t tették le az asztalra – aminek főszerepéért ismét jelölték a legjobb színésznői kategóriában, de azt az oscart már nem sikerült bezsebelnie).

Főszerepet játszott még Darren Aronofsky: Anyám! (Mother!) című meglehetősen felkavaró thrillerjében (a rendezővel egyébként közel egy éven keresztül járt is), de két X-Men között belefért egy nagyköltségvetésű, sok kérdést felvető sci-fi női főszereplőjének alakítása az Utazókban (Passengers) a szintén A-listás sztárrá avanzsáló Chris Pratt mellett. A halkat pukkanó Vörös veréb (Red Sparrow) kémthrillerben női bájait is felvillantotta, aztán láthattuk még 2021 végének nagy szenzációjában, a társadalomkritikaként elkészült Ne nézz fel!-ben (Don’t Look Up!), hogy aztán anyai örömök elé nézve eltűnjön egy kicsit a rivaldafényből.

A nagyon jól, és kevésbé jól megválogatott szerepek és a hirtelen jött sztárság mellett azonban Lawrence attól is lett sokak számára szimpatikus, hogy

a való életbeni megnyilvánulásai egytől egyig viccesek, szeretetreméltóak és imádnivalóak.

Ő az a csaj, aki mellett látszólag egy percig sem unatkozik az ember, mindig jó beszólásai vannak, és a legkínosabb helyzeteket is képes humorral „elkenni”, elég csak az Oscar-díjának átvételekor az emlékezetes esésére gondolni, amit aztán rögtön poénnal reagált le a köszönőbeszédében, de megannyi interjú készült vele, ahol

saját magát adva teljesen természetesen ömlött belőle a hülyeség, így nem csoda, hogy sokak kedvenc színésznőjévé és celebjévé vált az évek során.

Ne nézz fel, inkább nézd ezt!

Stílusosan azt mondhatnánk, hogy szinte üstökösként tűnt fel a karácsonyi időszakot jellemző punnyadás és semmittevés egén a Ne nézz fel (Don’t Look Up) című szatíra, fekete komédia, mely kicsit visszaadta a Netflixbe vetett bizalmat.

Bár a Ne nézz fel!-ben is üdítő volt látni egy, a színes személyiségétől nem is annyira eltérő szerepben (a hippis beütésű fiatal tudós lány, aki a világ végére figyelmeztet, és senki nem hisz neki), ebben a szerepben azonban nem tudta elvinni a show-t a körülötte levő sztárparádé (Leonardo Dicaprio, Cate Blanchett, Meryl Steep, Timothée Chalamet és a többiek) miatt, így az igazi „visszatérésére” egészen idén nyárig kellett várniuk a rajongóinak egy tavalyi, szintén elsikkadó az A24 filmstúdiónál készült, A kiút (Causeway) főszerepe után, amiben egy poszttraumás stresszel küzdő, a társadalomba visszailleszkedni nem tudó katonanőt alakít.

És akkor eljött 2023 nyara, amikor is minimum szenzációnak kellett volna lennie, hogy ismét a vicces személyiségéhez jobban passzoló vígjáték főszerepében tér vissza sokunk kedvenc komikája, azonban amint tudjuk, ezt a rivaldafényt a Barbenheimer-jelenség, vagyis a Barbie és az Oppenheimer blockbusterek kapták, Lawrence új filmje pedig be kellett érje a visszafogott érdeklődéssel, annak ellenére, hogy egy viszonylag jó, és szerethető vígjáték lett, amiből manapság egyre kevesebb van Hollywood kínálatában.

A halálra gondoló Barbie, a mozik megmentője

Ki gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy 2023 egyik legnagyobb filmes szenzációja és jelensége a a múlt század közepétől gyártott, rózsaszín, sztereotíp játéknak indult, rengeteg kislány gyerekszobájában helyet kapó Barbie élőszereplős adaptációja lesz?

Az Oppenheimer az a film, amiből tízévente egy készül

Újabb mesterművet tett le az asztalra korunk egyik legegyedibb, különleges víziókkal rendelkező filmese, Christopher Nolan, akinek az évek alatt sikerült felülkerekednie a stúdiók elvárásain, és gyakorlatilag úgy rendez filmet, ahogyan akar.

A film alaphelyzete faék-egyszerűségű: adott a népszerű turistahelyszínen, Montaukban élő Maddy, aki megörökölve a családi házat, nem tudja fizetni a rá kiszabott adót, így félő, hogy elveszítheti azt. Pincérkedésből és uber-sofőrködésből tartja fenn magát, ez azonban nem elég, hogy egyről a kettőre jusson, ráadásul

rögtön a film elején a kocsiját is elveszíti, ami már kezdésként rengeteg komikus szituációt eredményez.

Barátainak köszönhetően talál rá egy ajánlatra, ami egyenesen őt célozza meg: helikopter-szülők ajánlják fel a régi autójukat annak a fiatal lánynak, aki eljátssza, hogy érdeklődik a teljesen magába zárkózó, kívülről nézve teljesen életképtelen fiúk iránt, mielőtt az egyetemre menne. Maddy jelentkezik is az „állásra”, azonban a tinédzser keményebb diónak bizonyul, mint ahogy az első látásra tűnik. Ez pedig eleinte több kínos, később pedig rengeteg vicces szituációt eredményez.

Láthatjuk, hogy milyen generációs szakadék tátong egy harmincas, lelkileg éretlen nő és egy magába zárkózó, a többi ember iránt kevés érdeklődést tanúsító egyetemista korú fiatal között,

ugyanakkor társadalmunk nagy problémájáról is közérthetően beszél a komikus tálalás mellett, miszerint mennyire el tud idegenedni a világtól egy képernyők és kütyük között nevelkedő fiatal, akinek a szülei mindent megadnak, holott pont arra lenne szüksége, hogy elengedjék, és ne próbálják irányítani az életét.

A mindössze 21 éves, énekesként és színészként is a szárnyait bontogató Andrew Barth Feldman kitűnő választás volt az életképtelen, kínos szituációkba keveredő tinédzser szerepére,

a kémia pedig elképesztően jól működik közte és a nála 12 évvel idősebb Lawrence között.

Minden közös jelenetük egy élmény, és simán elhisszük, hogy a valóságban is hasonló dinamikával működne egy ilyen kaliberű „kapcsolat”, ha nem is ennyi kínos és vicces szituációval, mint amennyibe a film forgatókönyve rángatja őket.

A társadalmi látleleten túl azonban a film tényleg egy ízig-vérig vígjáték, ami közel két órára úgy kiszippant a valóságból, mintha nem is egy lesötétített teremben lennénk, hanem a nyári Montauk városában. És bár a mozikból már kifutott, de épp az anyagunk publikálásának napján jelenik meg digitálisan,

az év vége fele pedig várhatóan a Netflix kínálatába is bekerül, ahol még szép nézettséget érhet el a film jó hírének és minőségének köszönhetően, hiszen nem egy futószalagos Netflix-komédiáról van szó, hanem annál sokkal többről és szórakoztatóbbról.

A Barátnőt felveszünk túlzás nélkül a nyár legjobb vígjátéka, amit ha nem is sikerült moziban látnunk, kitűnő szórakozás lehet az otthoni képernyők valamelyikén is, amikor egy jó vígjátékot néznénk. Jennifer Lawrence-t pedig mindig öröm ilyen szerepekben látni. Reméljük, hogy a jövőben is megtalálják őt az ilyen szerepek, és a Barátnőt felveszünkhöz hasonló szórakoztató vígjátékokban is láthatjuk őt a jövőben is.