Black Mirror: borzongató jövőképek helyett középszerű horrorantológia

A valóság felülírta a Black Mirror kitalált borzongató jövőképeit, világjárvány, oltásmizéria, háború tette sokszor kilátástalanná és szomorúvá a mindennapjainkat, holott nem gondoltuk volna, hogy ilyen vészterhes időszakokat is át- és túl fogunk élni, amikhez hasonlókat Charlie Brooker mutatott nekünk az évek során egyre népszerűbbé vált, majd lejtmenetbe indult sötét hangulatú, disztópikus antológiájában.

Teljesen meg tudom érteni a Black Mirror kitalálóját, hogy besokallt attól, hogy a jelenünk egyre inkább kezdett hasonlítani az általa felvázolt sötét jövőképhez. Mondjuk amióta a Netflix megvette a projektet, már nem volt meg az az átütő erő (néhány kiemelkedő részt leszámítva) a sorozatban, mint az első két évad esetében, amik tényleg elborzasztottak azzal, hogy

mire is lehetne képes a jövő technológiája, ha azt az ember rosszul használja.

Black Mirror – tényleg félnünk kell a jövőtől?

Korunk egyik legnagyszerűbb antológia-sorozata a Black Mirror (Fekete Tükör). A disztópikus jövőképet, alternatív valóságokat bemutató széria egyedülálló a maga nemében.

Utoljára négy éve láttunk új – és meglehetősen felejthető – Black Mirror-részeket, a világjárvány kitörésekor Booker pedig nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy egy darabig nem is ír új epizódokat, hiszen a jelenünk épp elég sötét és kilátástalan a történetei nélkül is. Azóta mondhatni egymást érik a világban zajló szürreális történések (legutóbb épp a Titan-tengeralattjáró utasainak tragédiája), amikről simán lehetett volna Black Mirrort készíteni pár éve vagy akár most is.

Ez a tükör már nem is annyira fekete

Emlékszünk, hogy milyen érzés borzongani a lehetséges sötét jövő és az elborult fiktív technológia negatív hatásainak láttán a Black Mirror (Fekete Tükör) korábbi évadaiban? Na, az új évad nézése közben elfelejthetjük ezt az érzést.

Éppen ezért is volt meglepő amikor két hónapja megjelent az első teaser a Fekete Tükör hatodik évadáról, ami azt jelentette, hogy Charlie Booker nagy titokban mégiscsak visszatért az antológiájához, és van még pár ötlete, hogy mivel borzasszon el minket. Igen ám, de

az új évad első részét leszámítva mintha nem is Black Mirrort kaptunk volna, hanem egy sima horror-antológiát, ami nem a technológia sötét jövőjével riogat, hanem főként a múltban játszódó szürreális történeteket mesél el.

Simán kinézem Charlie Bookerből, hogy valami teljesen újat akart készíteni, ám amikor az ötletét felterjesztette a Netflix tartalomfejlesztési fejeseinek, azok nemes egyszerűséggel letorkolták, hogy márpedig Black Mirrort készítesz nekünk, hiszen arra szól a velünk kötött szerződésed...

Így hát Brooker elkészítette amit szeretett volna, csak továbbra is Black Mirrorként, fricskaként pedig megfejelte az egészet a Netflix tartalomgyártási szokásait kipellengérező Joan is Awful epizóddal, ami valamelyest hozza a korábbi részek hangulatát, és egy meglehetősen abszurd jövőképet vázol fel, ahol az elolvasás nélkül elfogadott szerződéseknek igencsak súlyos következményei vannak. Az epizódban Streamberrynek keresztelt Netflix is megkapja a magáét, ezt azonban valószínűleg bájvigyorral nyelték be a streamingplatform tartalomfejlesztésért felelős igazgatói a várható nézettség és az egyfajta „ingyenreklám” fejében, Booker pedig ezért cserébe azt csinálhatott, amit akart, amíg

a kezei közül kikerülő tartalom Black Mirrorként adható el a piacon.

A második, Loch Henry címet kapó rész is tartalmaz még nyomokban Fekete Tükör-jellemvonásokat, hiszen a true-crime műfaj kapja meg benne a magáét, azonban itt már látszik, hogy Booker egy sajátos horrorsztorit akart elmesélni egy fiatal párról, akik egy korábban virágzó angol település megrázó történéseibe ássák bele magukat, hogy aztán a dokumentumfilm-készítés közben egészen szürreális dolgokra derítsenek fényt, ami az egyik szereplő szüleihez kapcsolódik. A Loch Henry egy kissé elnyújtott, ennek ellenére kellően izgalmas történet, aminek megvannak a jobb és kevésbé jobb pillanatai, a vége pedig meglehetősen sötétre sikerült.

Nem is annyira durva horror, mint inkább egy nyomasztó történet, némi öncélúsággal megfűszerezve, ami fokozatosan tárja elénk néhány ember borzalmas tetteit, és azt, hogy ezek milyen hatással voltak egy közösség, valamint a cselekedeteket feltáró szereplők életére.

A Loch Henry már nem egy klasszikus értelemben vett Black Mirror-rész, de nagyon közel áll hozzá.

A közel másfél óra hosszúságú Beyond the Sea egy kevés szereplőt megmozgató kamaradráma, aminek már vajmi kevés köze van a borzongató jövőhöz. Egy alternatív 1969-ben járunk, ahol két űrhajós éli kettős életét: a világűrben sodródva teljesítik a küldetésüket, emellett pedig egy különleges technológiának köszönhetően egy róluk mintázott szintetikus testben töltenek időt a családjukkal, így hidalva át a köztük levő több fényévnyi távolságot. A Josh Hartnett által alakított űrhajós és családja földi életét egy, a Charles Mansonéhoz hasonló gyilkos hippibanda pecsételi meg, akik nemes egyszerűséggel legyilkolják őket abból az indíttatásból, hogy megszüntessék az „abnormalitást”. Űrhajósunk földi avatarja megsemmisül, családja nélkül pedig az élete is céltalan lesz, azonban nem adhatja fel, hiszen az űrhajó működtetéséhez társával együtt ketten kellenek. Az Aaron Paul által játszott másik űrhajós a feleségét is megkérdezve egy idő után felajánlja az egyre inkább depresszióba süllyedő társának, hogy időnként használhassa a földi avatarját, és „járjon le” a Földre, ez azonban egy idő után nem várt bonyodalmakhoz vezet és egy meglehetősen sokkoló végkifejletben csúcsosodik ki. Ez sem egy hagyományos értelemben vett Black Mirror-rész, de egy elgondolkodtató, lassú tempójú kisfilmként megállja a helyét. Nekem kifejezetten tetszett az epizód felépítése és a benne felvázolt helyzetek, még ha időnként elég andalító volt nézni, ahogy Aaron Paul karaktere magába révedve, kifejezéstelen arccal járkált fel-alá a földi helyszínen.

A Mazey Day az évad leggyengébb epizódja, ami aztán tényleg minden, csak nem Black Mirror. Ezúttal a 2000-es évek elején járunk, ahol paparazzik hada teszi pokollá az amúgy is labilis sztárok életét, sok esetben a halálba hajszolva őket. A Zazie Betz által játszott Bo-nak emiatt lesz elege a paparazzo-életmódból, de mivel pénzre van szüksége, egy ígéretes fotótéma miatt ismét fényképezőgépet ragad, és előszedi a régi kapcsolatait. Egy feltörekvő tinisztárt kell megtalálnia és lefotóznia, aki korábban egy csehországi forgatáson bedrogozva egy gyalogost gázolt el, ezt követően pedig nyomtalanul eltűnt a nyilvánosság elől. A két szálon futó történet egy B-kategóriás horror, eléggé szürreális fordulattal, de amíg addig eljutunk, nagyon sokat fogunk ásítozni.

Olyan mintha ezt nem is Charlie Brooker, hanem egy középszerű horrorszerző írta volna, akinek lepasszolták a melót, hogy készítsen valami hátborzongatót és ijesztőt, a társadalom bizonyos szegmensének (celebek és paparazzók) pellengére állításával.

Ez sikerült is, csak nagyon középszerűen, úgyhogy nagy eséllyel egy év múlva már nem is fogunk emlékezni, hogy egyáltalán volt ilyen Black Mirror-epizód.

A közepesnél kicsit jobb az utolsó, Demon 79 címet kapó rész, ami szintén nem is állhatna messzebb a történetével a Black Mirror-univerzumtól. Abból a szempontból viszont visszatér a gyökerekhez, hogy a történet az Egyesült Királyságban játszódik és brit, vagy az országban élő színészeket castingoltak a szerepekre. A 80-as években játszódó cselekmény középpontjából egy fiatal, indiai bevándorló lány áll, aki egy pláza cipőboltjában dolgozik, folyamatos elnyomással szembesülve. Amikor már főnöke az őt megvető kollégája nyomására leküldi őt ebédelni az alagsorba, egy titokzatos talizmán megérintésével szó szerint elszabadul a pokol a lány számára. Egy démont idéz meg, aki elmondja neki, hogy ha nem öl meg három embert egy bizonyos határidőn belül, akkor bekövetkezik a világvége és kénköves tűzben fog elpusztulni minden. A légynek sem ártó Nida hatalmas dilemmával néz szembe, hogy

mit tegyen, hogy ne következzen be a megjósolt apokalipszis, ez pedig egy meglehetősen szövevényes és fordulatos történetet eredményez, megmosolyogtató befejezéssel.

Ez volt az egyedüli rész, amiben még poénok is voltak, és időnként sikerült megkacagtatnia az abszurd fordulatokkal. A Nidát alakító Anjana Vasan rendkívül aranyos, a Boney M táncosának bőrébe bújó démon pedig jó kis comic relief-je az epizódnak. A befejezés eléggé Blackmirroros, de erre a részre sem a sötét jövőkép miatt fogunk emlékezni.

A Black Mirror azonban még ezzel ezzel a minőséggel is a Netflix jobb sorozatai között van, ami azért elég sokat elmond a streamingplatform egyre jobban felhíguló kínálatáról. De azért még érkeznek ígéretesebb nagyköltségvetésű néznivalók a jövőben is.

Megmutatta a Netflix, hogy mire számíthatunk tőlük a jövőben

Mivel streamingfronton a Netflix komoly konkurenciákat kapott, ezért alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha meg akarja tartani az előfizetőit. Erre találták ki a rajongói eseményüket, amin betekintést nyújtanak a soron következő produkcióikba.