Ecuadori rajznapló: irány Székelyföld!

Amikor hirtelen indíttatásból úgy döntöttem hogy megnézem magamnak Ecuadort, az egy hónapnyi idő, ami aztán kinyúlt másfél hónapra, nagyon sok időnek tűnt. Most, hogy a szuvenírekkel megpakolt bőröndömet nézegetem, nehéz elhinni, hogy ennyi időt töltöttem távol a családomtól. Az egész utazás egy másodpercnek tűnik: lehunytam a szemem egy pillantra, és amikor kinyitottam, már átfűzték a filmet és a hazafelé tartó repülőúton gondolkozom.

Először el kell jussak a fővárosba, Quitoba, mert onnan indul a repülőgép, ami hazavisz. Mivel az idő szűkös, egy belföldi járattal szándékszom megtenni ezt az utat.

Lojához közel, Catamayoban van egy reptér, amelyet a Quitoba tartó helyi járat foglal le teljesen. Itt nyoma sincs a nagy repterekre jellemző nyüzsgésnek, technikai ellenőrzésnek. A földi személyzet és a nagyérdemű utazóközösség is a saját jól bevált lábán sétál el a kissé gyanús repülőgéphez. Mikor leszáll a gép, a helyiek rutinosan mozgolódni kezdenek.

A kedélyek gyorsan megváltoznak, amikor kiderül, hogy nem férünk fel mindnyájan a gépre. Önkéteseket keresnek, akik hajlandóak lemondani a repülésről, de nem sok sikerrel.

Azon gondolkodom, hogy ezzel a jelenettel az univerzum a fülembe próbálja suttogni, hogy maradjak még, de sajna már meg van véve a repjegyem a nagy gépre, ami majd átrepít az óceánon és visszacuppant a megszokott hétköznapokba.

Felszuszakodunk a gépre, a kedélyek is megnyugszanak, mindenki kész az utazásra. Nem vacakolnak az utasok okításával, de én azért alaposan átolvasom a vészhelyzeti kártyát, és mivel a menekülő ajtó mellett ülök, fejben pontosan végigjátszom azt, hogy hogyan fogom feltépni az ajtót szükség esetén. Az utastársaim is hasonló dolgokon gondolkozhatnak, mivel mindenki feszülten hallgat.

Általában élvezem a repülést és nem zavarnak az apróbb turbulenciák, de amikor a repülő felülemelkedik a Catamayot körülvevő hegyeken, az egész szerkezet őrületesen elkezd rángatózni és az összes fizikaórán összeszedett aerodinamikai tudásomra szükségem van, hogy megnyugtassam magam.

A helyiek se nagyon élvezik ezt a döcögést, amit apróbb sikkantásokkkal és nyögésekkel fejeznek ki. Mindenkin napszemüveg van, hogy ne látszodjón rajtuk a félelem, de a karfákat szorongató kezek elfehéredő öklei egész mást mutatnak. Az ablakon kinézve a szárnyakon díszelgő javítószallagok látványa szintén nem segít abban, hogy elmerülhessek a gondolataimban.

Hirtelen felvillan a fejemben egy olyan forgatókönyv, ami szerint, ha lezuhan a repülőgép, a roncsokat átkutató szakemberek megtalálják azt a kis alumíniumdarabkát, amelyet még a paramóban látott repülőroncsról hurcolok magammal.

Majd azon törik a fejüket, hogy vajon hogyan került egy ’60-as években gyártott gépalkatrész egy mostani repülőroncsba. Hatalmas fejtegetésekbe bocsátkoznak majd és hihetetlen konteók látnak napvilágot.

Ez egyértelművé tette számomra, hogy nem fogunk lezuhanni, mivel az univerzum szeret vicceskedni, de ennyire talán mégse.

A Quitoban töltött délután nem volt különösebben szórakoztató és az alvás sem ment túl jól, ezért elég nyúzott fejjel érkeztem meg a Mariscal Sucre reptérre. Csomagellenőrzés és hasonló hercehurcák után végre a KLM hazafelé tartó gépén ücsörögtem.

Miközben a földi személyzet a repüléshez szükséges mindenféle jóságot gyömöszölte be a repülőgépbe, én is megpróbáltam a szanaszét futó gondolataimat összerázni egy standard csomagba, amit legfontosabb szuvenírként hazaviszek magammal.

Mintha pokrócra kiöntött csecsebecséket próbálnék egy szabályos batyuba összefogni, de valamelyik fele folyonosan kiszabadul és kiömlenek a gondolatok.

Amszerdamig sokkal gyorsabban telt az utazás mint errefelé, és mire bedaráltam egy rövid sorozatot a borzasztó hangminőségű kijelzőn, máris holland föld fölött jártunk.
Hihetetlen, de az európaiság, ami a Schiphol reptéren fogadott, nagyon jól esett. Végre minden úgy működik, ahogy megszoktam, és a sör is kiválló minőségű. Még van nyolc órám a következő járatig, ezért városnézésre szánom el magam. Amszterdam belvárosa nagyon kellemes, ha el tudunk vonatkozni a hangoskodó lengyel és brit turistáktól, akik számára ez a hely pusztán az arconpörgést jelenti.

A reptérre visszaérve az európaiság egy másik arca fogad, pontosabban a kelet-európaiság, ami csak úgy árad a Tarom gépére összegyűlt utastársakból. Nyilván, a román légitársaság sem hazudtolja meg magát, laza csuklómozdulattal késik egy órát és nem különösebben fárasztja magát azzal, hogy ezt közölje a tisztes utazóközösséggel. Ezután egy halk “bocsi” már hatalmas elvárás lenne. A „majd megoldja mindenki” alapelve mentén rendeződünk a beszálókapuhoz, aminek a helyszínét nyilván az utolsó percekben változtatják meg. Bejelentés nélkül, mint valami vidéki buszjáraton. Még Hollandiában vagyunk, de viselkedésben és fejben már hazaértünk.

Amikor az Otopeni reptérről kisétáltam, az az érzésem támadt, hogy igazából a mögöttem hagyott másfél hónap meg sem történt. A reptérről kiözönlő honfitársaim árasztották magukból a nyaralás érzését: napbarnított arcok, szuvenírekkel teli tasakok és vidám nevetgélés az emlékek felidézése közben, miközben én hófehér lábaimat bámulom és az agyam továbbra sem hajlandó betölteni az ecuadori emlékeket.

A családdal való találkozás öröme egy olyan érzés, amely nagyon sok kis darabkából építkezik. Minden kis rezdülés, illat, tapintás, mosoly vagy könnycsepp új értelemmel telik meg, és mélyen lappangó élményeket szabadít fel.

Hazaértem és végigsétáltam a Kisköveden, magamba szívtam Udvarhely illatát, és élveztem, hogy milyen jó újra itthon lenni. Végre választ kaptam magamban a nagy kérdésre: miért kell elmenni néha ebből a városból?

Ha nem konfrontálódunk az életterünkkel és körbefalazzuk magunkat a hétköznapi rutin tégláival, előbb-utóbb mi magunk is ennek a falnak a részévé válunk: kvázi „megkőműveskelemenkedjük” saját magunkat (ha egyáltalán létezik ilyen kifejezés). Ez nyilván nem azt jelenti, hogy csak egzotikus uticélokkal tudjuk kirángatni magunkat a hétköznapok rutinjából.

Itt, Székelyudvarhelyen és a környéken is megtaláljuk mindazt a változatosságot, amire vakok és süketek vagyunk a mindennapokban.

Ha egy udvarhelyit áthelyezünk Ecuadorba (vagy bármilyen más egzotikus helyszínre) és ugyanakkor egy ecuadori embert Udvarhelyre hozunk, elkerülhetetlen, hogy a kezdeti kulturális sokk után kialakuljanak azok a szokások, amelyek folytonosan ismétlődve beszürkítik az életüket. Számomra az a kérdés, hogy létezik-e valami ezen a lélekkoptató körforgáson túl? A válaszom pedig az, hogy igen: olyan szerencsések vagyunk, hogy a környezetünk folyamatosan csodákkal traktál, csak el és be kell fogadjuk ezeket.

Ami engem személyesen érdekelt ebben az utazásban, az az, hogy vajon pislákol-e még parázs bennem, ha megturkálom a lelkem hamuval borított tűzhelyét.

Azért kellett elmenjek, hogy megpróbáljam, mennyire ölt meg az ismétlődések darálója. Szerencsére a válasz megnyugtató: igen, még pislákol bennem valami, és már azt is tudom hogy mivel fogom táplálni ezt a parazsacskát.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy hatalmas klisé, coelhós érzelgősséggel átitatva, de amikor a saját életünkben történik meg egy ilyen klisé, akkor sokkal nagyobbat üt a közhely igazságtartalma, mint amikor mástól halljuk.

Köszönöm kedves olvasóm, hogy eddig követted a kalandozásaimat! Az elkövetkezőkben szeretném bemutatni azokat a kis mindennapi kalandokat, amiket itthon mindennap megélünk. Remélem, majd azokban is társamul szegődsz és eltűröd a néha indokolatlan szóbőségemet.