Magyar tankönyv, amely a belső tudást hozza felszínre

Rédai Attila 2017. szeptember 15., 17:00 utolsó módosítás: 2017. szeptember 15., 20:31

Fiatalok és Hargita megyeiek – ez is közös nevező abban a csapatban, amelyik egy Romániában teljesen új szemléletű magyar tankönyvet írt az ötödikeseknek. A szerzői ötös két tagjával beszéltünk, hogy megtudjuk: hogyan készült el ez a sokak által kiválónak talált alkotás.

Néhány nappal a tanévkezdés előtt vált kinyomtatott valósággá a CD-melléklettel is rendelkező tankönyv Fotó: Pinti Attila

Sokkal jobb könyvből tanulhatnak a magyar gyerekek Romániában, mint idehaza – ilyen fogadtatásban részesült a magyarországi sajtó egy részében annak a Magyar nyelv és irodalom tankönyvnek a megjelenése, amelyet az ötödikesek számára írt egy székelyföldi szerzői csoport: Bartalis Boróka, Köllő Zsófia, Orbán Zsuzsa Lilla, Szőcs Hedviga és Tamás Adél (az illusztrációk és a borító Pápai Barna munkája). A Magyartanárok Egyesületének elnöke, a szakmájában abszolút szaktekintélynek számító Arató László is igen kedvezően nyilatkozott róla.

De mégis kik ezek az erdélyi magyartanárok, akik a rövid határidő ellenére is ilyen teljesítményre képesek, és hogy jutottak el idáig? Erre voltam kíváncsi, amikor felkerestem őket. Az ötös csapatból két szerzővel ültem le erről beszélgetni: a székelyudvarhelyi Tamás Adéllel és a csíkszeredai Köllő Zsófiával.

 

Hol élünk? A tankönyv szerzői mind Hargita megyében Fotó: Pinti Attila

Kettejük elbeszéléséből áll össze a történet: évekkel ezelőtt, amikor a szerzők még mesteris diákok voltak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron, Kádár Editnek – aki Fóris-Ferenczi Ritával együtt a tankönyv szakmai tanácsadója – volt egy választható tantárgya, amelyben arról az új oktatási szemléletről kezdtek beszélni, amely ma már egyébként a hivatalos tanterv része – de hogy mi ez pontosan, a szerzők maguk mondják el.

 „Hét éve dolgozunk ezen a nyelvi anyagon, ami szintén az idén konkretizálódott” – mutatja Köllő Zsófia azt a kiadványt, aminek címe: Feladatbank anyanyelvi tanórák tervezéséhez az V–VIII. osztályban. Nem sokkal ezelőtt jött ki ez is a nyomdából, míg maga a tankönyv néhány nappal a tanévkezdés előtt vált papírra nyomtatott valósággá, augusztus 1-től azonban a szaktárca honlapjáról elektronikus formátumban már bárki számára hozzáférhető volt.

A funkcionális nyelvszemlélet önmagában persze nem új találmány, de

azzal még senki nem próbálkozott meg, hogy ezt a kortárs romániai magyar tannyelvű oktatásban alkalmazza.

Amikor tavasszal kiírták a tendert az új tankönyv megírására, a kiadó megkereste ezt a csoportot. A munkát összefogó Tamás Adél választotta ki azt a magot, akit felkért a tankönyvírásra.

„Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy miért érdemes ezt vagy azt megtanulniuk a gyermekeknek” – fogalmaz. Fontosabb arra felhívni a figyelmet, hogy minden, ami körülöttünk szöveg, nyelvből épül fel, legyen az hétköznapi beszéd, és az abban tetten érhető ígéret, bocsánatkérés, vicc vagy irónia; irodalmi alkotás; szöveg egy plakáton. „Attól lesz más a szemlélet, hogy a nyelvet működésében, a beszélő szándéka felől vizsgálja” – fejti ki Köllő Zsófia.

Alapvető kérdés: miért érdemes az adott leckét a gyerekeknek megtanulniuk? Fotó: Pinti Attila

Persze az eszme nem ennyire egyszerű, további okfejtésekbe bonyolódunk. Zsófia például elmondja: az, hogy tudja a diák, mi az alany és mi az állítmány, semmit nem tesz hozzá a világban való tájékozódásához. „Azt viszont már ekkorán is érdemes tudnia, hogy egy mondatban mi a legfontosabb, mi az, amit közölni akar. Sokkal fontosabb tehát tudnia, adott szavak adott sorrendbe állítva, adott hangsúlymintával és hanglejtéssel ejtve mit jelentenek vagy mit sugallnak, és hogyan változik mindez a legkisebb szósorrendi, hangsúlymintázatbeli vagy hanglejtési változtatással.

Lényeges az is, hogy lehetőséget kapjon összehasonlítani egymással a különböző nyelvváltozatokat, amelyeket ő vagy a környezete beszélhet,

illetve hogy más nyelvekhez képest is lássa a saját nyelvének eszközeit, szerveződését, hiszen csak valamivel kontrasztban érthetjük meg a saját nyelvünk, nyelvváltozatunk milyenségét” – állítja Köllő Zsófia. Mert nézzük például a hangutánzó szavakat: „hagyományosan” azt tanították eddig, hogy a hangutánzó szavak azok, amelyeknél a hangalak levezethető a jelentésből. Csakhogy különböző nyelveken „másképp ugat” a kutya. Ebből értheti meg a tanuló, hogy a körülöttünk levő világ hangjelenségeit is a saját nyelvünkön keresztül „halljuk”, és noha ezek azonosak, egyes nyelveken átszűrve más-más eredményt adnak, ami nem a hangzó világról, hanem éppen e nyelvekről mutat meg valamit.

Az igéről azt tanították eddig, hogy cselekvést, történést, létezést fejez ki, miközben van egy halom olyan szó, például az, hogy evés, aludni, osonva, lét, esőzés stb., ami szintén cselekvést, létezést, történést fejez ki, s mégsem ige (és fordítva: mit fejez ki pl. a szeret vagy a belefér). Nem lehet merev, kizárólagos kategóriákban, csak skálákban, korlátozottan érvényes mintázatokban gondolkodni a nyelvi jelenségekről.

Tehát nem az ilyesfajta dobozolás a célja a tankönyvnek, hanem a szövegértési és szövegalkotási képesség, a tudatos nyelvhasználat fejlesztése”

– mutat rá Köllő Zsófia. Fontosabb azt tudni és azt a tudást magabiztosan használni, hogy egy mondatban milyen a szórend, hová kerül a hangsúly, adott helyzetben a rokon értelmű szavak közül miért éppen az egyiket használjuk, s miért nem a másikat.

Én és a többiek, Beszélgetési szokásaink, Mondhatok-e valamit? Hangsúly a nyelv működésén Fotó: Pinti Attila

„Annak nincs értelme a tanításban, hogy olyat nyomjunk le a diák torkán, amit aztán nem valószínű, hogy használni fog. Kezdő tanárként tanítottam úgy végig egy órát, hogy magam sem tudtam válaszolni az óra végén arra a kérdésre, amit mindig próbáltam szem előtt tartani, vagyis arra, mi értelme volt ennek az órának” – folytatja Tamás Adél. A régebbi – nevezzük hagyományos – szemléletben is ugyan a nyelvvel foglalkoztak, de másképpen, inkább a rendszerekre építenek, mondja.

„Mi onnan indulunk ki, ami a gyerekeknek már megvan: nem most fognak megtanulni beszélni, nem most kell megtanulniuk például igéket ragozni”

– mutat rá a tankönyvíró. Ezért nem látják sok értelmét például a sok ragozós gyakorlatnak. Azt viszont meg lehet nézni, hogy valaki miért „suksüköl”, azaz miért használja a sztenderd nyelvváltozattól eltérő formában egyik vagy másik igelakot, és melyek azok a színterek, ahol ennek nagyon is megvan a helye, illetve melyek azok, ahol meg nem célravezető ezt a nyelvváltozatot használni. A diák számára az a fontos, hogy felismerje a különböző nyelvhasználati formákat, és tudatosan válassza a helyzetnek megfelelőt.

„Itt nem arról van szó, hogy nem kell ismernie a köznyelvet. Ha diák tudja, hogy a tömbházra nálunk blokkot mondanak, s Kárpátalján vagy Felvidéken valami mást, akkor képes lesz mozogni a köznyelv és a különböző nyelvi változatok között, akkor nem a helyes-helytelen ellentétekben való gondolkodásra szűkítjük a nyelvi világképét, és meghagyjuk neki azt a változatot is, ami a saját közösségéhez való tartozás jegyeit hordozza, mellé pedig megismertetjük azzal is, amely a formálisabb beszédhelyzetek elvárt nyelvváltozata.

Nem hinném, hogy a hozzáadó nyelvi neveléssel eltávolítjuk egymástól a nyelvhasználókat:

éppen ezzel tesszük magabiztosabb nyelvhasználókká a diákokat, szemben azzal a felcserélő, a gyerekek anyanyelvváltozatát egyetlen közös nyelvváltozatra lecserélő gyakorlattal, amely a „nem tudok jól magyarul” érzését sulykolja, és szélsőséges esetben akár az anyanyelvtől való elforduláshoz is vezethet ” – válaszolta Tamás Adél arra a felvetésemre, hogy nem vezet-e mindez a magyar nyelv államhatárok mentén való feldarabolódásához vagy a magyar nyelv „romlásához”.

„Mi a tudatos nyelvhasználatot szeretnénk fejleszteni, és a tudatos használó mindig tisztában van azzal, hogy a nyelv milyen formát ölt egy-egy adott kontextusban.

Adott helyzetben suksükölni is lehet, de a közlő legyen tisztában azzal is, hogy ez nem része a sztenderd nyelvváltozatnak,

tehát formális helyzetekben ennek a használatát műveletlenséggel szokták asszociálni, a művelt ember ugyanis több nyelvváltozatot is tud használni, és ki is tudja választani a helyzetnek megfelelőt” – hangsúlyozza Köllő Zsófia.

Ami nem hiányozhat, de nem szakmailag Fotó: Pinti Attila

Na de mi a helyzet a helyesírással? E szemlélet szerint a helyesírás nem más, mint az írás „illemszabálya”, vagyis nem nyelvi kérdés, hanem az írott szöveg gondozottságának mutatója. Ezzel nem mondják azt persze a szerzők, hogy nem kell megtanulni helyesen írni:

ha helytelenül van leírva egy szó, az mindenképpen akadályozza a kommunikációt,

mert a befogadónak el kell gondolkodnia azon, hogy vajon „sima” hanyagság, tudatlanság ez, vagy van valamilyen többletjelentése. De erre nincs más módszer, mint hogy meg kell tanulni, hogy írják ezt vagy azt a szót, ezt pedig másképp, mint sok olvasással, írásképek rögzülésével, nem lehet. Néha nagyon önkényes a helyesírás, rengeteg a kivétel a helyesírási bizottság által lefektetett szabályok alól. Azt azért kell hangsúlyozni, hogy ezek emberek által lefektetett (és/tehát bármikor megváltoztatható) szabályok, hogy világos legyen: ezek nem olyan természetű szabályok, mint a nyelvből felfejthető szabályszerűségek, vagyis ezek esetében valóban lehet arról beszélni, hogy egyik írásmód helyes, a másik nem (és vannak szótárak és szabályzatok, amelyekben ennek utána lehet nézni), ezek nemtudása pedig valóban a műveltség vagy iskolázottság hiányát jelölheti, vagy egyszerűen a másikra (az olvasóra) való odafigyelés hiányát, hanyagságot (ezért is „illemszabály”).

Azzal is tetszést váltott ki bizonyos körökben Magyarországon a tankönyv, ahogy a család fogalmát megjeleníti Fotó: Pinti Attila

Az újfajta nyelvi szemlélet megjelenésén kívül azzal is tetszést váltott ki bizonyos körökben Magyarországon a tankönyv, ahogy a család fogalmát megjeleníti, és ahogy a diákokat partnerként kezeli: például az első, Beszélgetési szokásaink című „leckében” Siv Widerberg svéd költő Mónáéknál című versével illusztrálva is egy erősorrend, hierarchia nélküli családképet mutat be. Hiányzik az autoriter apa vagy anya, akitől a gyerekeknek tartaniuk kellene, egy megbeszélős család képe körvonalazódik itt, ahol a gyereknek is van szava.

Az irodalmi szövegek kiválogatásában is egy másfajta szemléletet próbáltak érvényesíteni a szerzők. „Próbáltunk kevésbé ismert szövegeket kiválasztani.

Móricznak a Hét krajcárja volt eddig »A« novella, de mi Nádas Pétertől választottunk egyet.

Az elbeszélő költeményünk nem a János vitéz (bár projektként ez is szerepel a tankönyvben), hanem Varró Dánielnek a Túl a Maszat-hegyen című munkája” – fejti ki Köllő Zsófia. Olyan friss szövegek ezek, amelyekkel találkozhatott a diák, amelyek közel állnak a világához, akár nyelvileg is. „Nem csak az az irodalom, ami régi és agyon van beszélve, hanem az is, ami most történik, erről is lehet beszélni, és a tanári repertoár felfrissítése is jótékony lehet” – szögezi le a magyartanár.

Attól nem kell félni, hogy ezzel a tankönyvvel – s a felsőbb évfolyamoknak szánt többivel, aminek az anyaga előkészületben van – a diákok nem fognak tudni helyt állni a vizsgákon: a most ősszel ötödikbe kerülő magyar gyerekek az új tanterv szerint vizsgáznak, és

a szóban forgó tankönyv az egyetlen a piacon, amely azt minden ponton követi.

Ők egyébként sok más szempontból is kísérleti évfolyamnak számítanak: ők azok, akik először tanulhatják a román nyelvet és irodalmat is nem román anyanyelvűeknek készült tankönyvekből, új tanterv szerint.

A szerzők többször is hangsúlyozták, hogy az általuk írt tankönyv nem a kivételes képességű gyerekeknek szól, hanem – pontosan abból fakadóan, hogy mindent a szövegértési-szövegalkotási képességek fejlesztésének rendel alá, és a differenciálási lehetőségekre is figyel – minden helyzetben sikeresen használható, ha hozzáértő pedagógus kezébe kerül. De a szerzők egyetértenek azzal az általam felvetett paradoxonnal is, hogy

mivel az idén ez új könyv, elképzelhető, hogy éppen a perifériákon, a falvakon lesz kevésbé használva.

Ugyanis a Kreatív kiadó tankönyve mellett a magyartanárok számára választható volt egy másik, a Corvin kiadó tankönyve is. A szerzői ötösnek azonban az az erőssége, hogy mindenfajta helyzetet ismernek: van, aki székelyföldi falusi iskolában tanít, van, aki színvonalasabb városi tanintézetben. Bár most mind a tömbmagyarságban élnek, van köztük szilágysági kötődésű és dévai származású is. Az elmúlt hét évben fejlesztett anyagokat már volt alkalmuk kipróbálni többféle nyelvi helyzetben: központban és periférián, tömbben és szórványban, kedvező tapasztalatokkal. „Értették, érzékelték, tudták és élvezték a gyerekek.

Ők nagyon jól érzik azokat a vonatkozásait a tananyagnak, amelyektől a tanár idegenkedhet,

neki ugyanis bevett gyakorlatot kellene elfelejteni, bevett osztályokat és szempontokat, módszereket és tartalmakat kellene átértelmezni ahhoz, hogy ez a szemlélet láthatóvá váljék. Ez pedig nagy erőfeszítés (mint minden bevett gyakorlat megváltoztatása), de ezt az erőfeszítést rávetíteni a gyerekre, és azt gondolni, hogy neki – aki számára csak a nyelvi valóság az adott, és nem azok korábbi értelmezési keretei – is nehéz, az nagy tévedés volna, de talán ebből fakadnak mégis azok a félreértések, amelyek a fejlesztett anyagainkkal kapcsolatban felmerültek azokban, akik még nem próbálták ki.

Azt érzi a gyermek, hogy olyan dologról van szó, amit ő már tud

– belső tudást hozunk a felszínre, s ezt címkézzük a végén azzal a céllal, hogy máskor, később könnyebben tudjunk rá hivatkozni” – összegez Tamás Adél.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat