Március 15. Marosvásárhelyen: későn vált szokássá az ünneplés

Ha valamiről mégis megemlékeztek a forró márciusi napok kapcsán, az a székely vértanúk kivégzésének évfordulója volt. Már 1870-ben az Egyenlőségi Kör (mely az Úri kaszinóval szemben alapíttatott) szoborbizottságot alakít, hogy a kivégzés helyén emlékművet emeljenek Török – Horváth – Gálfi tragikus hármasának. Három év múlva a bizottság közadakozásból annyi pénzt gyűjtött össze, hogy megbízást adhattak Aradi Zsigmondnak, hogy elkészítse az emlékművet szürke grántitkőből, amelynek

avatására csak 1875. június 27-én került sor. Feliratát Jókai szerezte.

Az ünnepségen, a város két országgyűlési képviselője Orbán Balázs és Lázár Ádám mondott beszédet. (Az a Lázár Ádám, akinek az apja Lázár János a város főbírája volt 1848 és 1849-ben, és akit a vásárhelyiek mint a császárhűség és a káméleon-politizálás megtestesítőjének tartottak. Fia mindent feledtetni óhajtott tüzes függetlenségi retorikájával – ne legyünk igazságtalanok, tetteivel is – hiszen ő kezdeményezte és „hajszolta” a várost a Görög házon látható Petőfi tábla kiszögezésére, vagy Bolyai Farkas emlékének méltóbbá tételére.)

A Székely vértanúk emlékműve a régi ünneplések során fontos szerepet töltött be. Előbb csak koszorút helyeztek el a városvezetés (a vármegye), magánosok és a vértanúk családjának nevében. Esetleg rövid beszéd, szavalatok (a Kollégium diákjai) és a Dalkör műsora keretezte az eseményt. 1878-ban például a szokásos koszorúzás a rossz időjárás miatt elmaradt. A koszorúkat a Gyulai Lajos temetkezési intézete szállította ki. Lázár Ádám a szoborbizottság elnöke ennek ellenére kikíséri a koszorúkat szállító szekeret. Az emlékezés virágai között volt br. Rothenthal Henrikné Thuri Berta Bécsből küldött koszorúja is. (A hölgy 1854-ben gyermeklányként főtéri házának ablakából szemtanúja volt, miként kísérték a vesztőhely felé a három hőst.)

Kerekes Sámuel, a Marosvidék Pestről idekerült agilis szerkesztője ugyancsak

1878-ban azon kesereg lapjában, hogy míg más erdélyi városokban megünneplik március 15-ét, Marosvásárhelyen ez a szándék polgárok közönyén csorbul ki.

Mindeközben megalakul a Bem szoborbizottság Knöpfler Vilmos orvos, kórházigazgagató, országgyűlési képviselő és Ajtai Mihály polgármester vezetésével és a főtéren szobrot kap a tábornok 1880-ban. Ez a másik fontos eleme az emlékezési ceremóniának. A harmadik elem a főtér második szobra, a Kossuth Lajosé lesz 1899-től. Olyan szimbolikus háromszög, amely nélkül eleink számára elképzelhetetlen lett volna az ünneplés, az emlékezés. Ideális helyszínek. Járulékos elemként – nem állandó jelleggel – kínálkozott a katolikus temetőben nyugvó Lukinics József síremléke. Bem hadsegéde volt, Beszterce mellett sebesült meg és városunk hadikórházzá alakított iskoláinak egyikében halt bele sebesülésébe. (Ez volt a legnyilvánvalóbb, mindenki által ismert 49-es sír.)

Városunkban már 1889-ben siker koronázta Kerekes és társai, köztük Bernády Dániel gyógyszerész erőfeszítéseit. A város zászlódíszbe öltözik, már az ünnapnapot megelőző este kivilágítják, azaz a polgárok gyertyát, mécsest, lámpást állítanak ablakaikba, a közvilágítás a lehetőségekhez mérten intenzívebbb, felvonulnak az iskolák, a két gimnázium, a polgári iskola. A polgárság a Bem szobornál gyülekezik, majd egy kisebb csoport kivonul a Székely Vértanúkhoz is. A nagygyűlést – szónoklatokkal, szavalatokkal, alkalmi beszédekkel és költeményekkel fűszerezik – már odabent az Apollóban tartják.

Ünnepi szónoknak lenni kivételes kitüntetés. Az újság már napokkal előre meghirdeti az ünnepség forgatókönyvét és arra bíztatja a lakosságot, hogy minél nagyobb számban vegyen részt a megemlékezésen.

1889-ben a Domokos Dénes féle szállóban száz személyes vacsorával zárul az ünnep, ahol az asztalfőn Bánffy Zoltán főispán ül. Amint ilyenkor szokás, az elmaradhatatlan pohárköszöntők a főispánra, a királyra, hölgyekre, az ellenzék és kormánypárt helyi vezéreire, esetleg a regnáló kormányra pukkannak el. Az ellenzék és a kormányoldal együtt mulat, az acsarkodást erre az egy napra rendszerint fefüggesztik, másnap annál nagyobb kedvvel esnek egyásnak.

Nincs munkaszüneti nap. Az csupán a király születésnapján, augusztus 18-án engedélyezett, meg a nagy keresztény ünnepeken. Az uralkodó liberalizmusba és türelmességbe bőven belefért a XX. század elején, hogy a zsidó ünnepeken (hosszúnapkor, újévkor) a zsidó tulajdonú üzletek bezártak. (Keresztény ünnepeken is.)

Az ünneplés rendszerint délután 3 órakor kezdődik. A szervezést már törvényhatósági tagként Bernády Györgyre bízza a tanács. Bernády figyelme mindenre kiterjed: ki legyen az ünnepi szónok/szónokok, mit tartalmazzon az alkalmi beszéd, hol kezdődjön és mikor érjen véget a nyilvános ünneplés, milyen kórusok lépjenek fel, hol, mikor; mozgósítja a katona- és a tűzoltózenekart. Az előbbi esetében a városban állomásozó honvédezredre számíthat igazán.

A templomokban Te deumot mondanak, a papság (Tótfalusi József, Kovács Ferenc apátplébános, Bayer Fülöp lutheránus lelkész) hazafias prédikációban hívja fel a híveket az ünneplésre. (A románok hazafiasságának mércéje – a hivatalosságok szemében – mennyire sikerül aktivizálni a jámbor templomi közönségüket és teszik számukra valahogyan elfogadottá az ünnepet.) Az Iskola utcai zsinagógában 1903-tól dr. Löwy Ferenc rabbi működik, ő aztán magyarországi szokás szerint hazafias, lelkesítő beszédet mond minden alkalommal, nem csupán március 15-én, de október 6-án is. Nem opportunizmusból teszi:

a forradalmi kormány mondta ki először Magyarországon 1849-ben a zsidók emancipációját.

Az összegyűlt polgárok előtt rendszerint a kollégiumi tanárok valamelyike vagy a város egyik országgyűlési képviselője szónokol. A tűzoltózenekar hangja mellett rossz vagy jó idő esetén a társaság kigyalogol a Székely Vértanúkhoz, koszorúz, majd visszatér és a Kossuth és Bem szobrok között elhelyezkedve arccal a régi városháza felé fordulva újabb szónoklatot és szavalatokat hallgat meg, lelkesen tapsol, zászlót lenget, éljenez. Rossz idő esetén az Apolló vagy a Transylvánia nagyterme nyújt fedelet az ünnepléshez. A szónoklatok nem kerülhetik meg az aktuálpolitikai vonatkozásokat (választások, kormányválság, parlamenti obstrukció, általános szavazójog, nemzetiségi kérdés, Erdély és a székelység iparosítása, a kormány segélypolitikája, kivándorlás stb.) Az iskolák külön-külön is megünnepelték az ifjúság politikai színrelépésének évfordulóját. Az ünnepség rendszerint a városi elit számára valamelyik ismert mulatóban ér véget.

Az 1919-es évvel beálló új hatalmi állapotok közepette március 15-e családi, magánünneppé szorult vissza. A hatóságok ilyenkor fokozott készültségbe helyezték a rendfenntartó erőket. Ismét csak 1940-44 között lehetett megünnepelni a március forradalmi idusát. A szocializmus 1948-ig engedélyezte szájkosárral a KP vezénylete szerint, de a centenárium elmúlálsát követően zárójelbe tette. Gyakorlatilag 1990 oldotta fel ezt a lehetetlen állapotot és váltotta ki Marosvásárhely „fekete márciusát”.