Ötszázoldalas történet a vásárhelyi mesterember meghasonulásáról

– Hogyan határozná meg legutóbb megjelent, a több mint 500 oldalas A szemfényvesztett művét, történelmi vagy inkább családregény?
– Se-se és is-is. A családregény eszközével megpróbáltam egy történelmi kort rekonstruálni.

– A bemutatón elmondta, hogy 110 nap alatt írta meg, ez azt jelenti, hogy már régebbről érlelődött?
– Nagyon régóta hordom magamban azt a talányt, hogy miként sikerült 1944 után az embereknek átállni lélekben, gondolkodásmódban egyfajta rendről egy másfajtára. Egy olyan rendről, amelyben többé-kevésbé megvolt az embereknek az egyéni szabadsága egy olyanra, amikor az úgynevezett közösségi szabadság szempontjai szerint kellett élniük.

Ezért kerestem egy közeget, amibe beültettem azt a történetet, vagyis a családom történetén keresztül próbáltam bemutatni, de úgy, hogy kívülállóként szemlélem azt, ami ebben a családban történt. Ha többet tudtam volna a családomról, akkor lehet, hogy ez könnyebben ment volna, de mivel sem édesapám, sem édesanyám nem mesélt semmit az életéről, nekem kellett kitalálnom az ő életüket.

– Azt jelenti, hogy ez a történet egy fikció?
– Kilencvenöt százalékban fikció, mert alig-alig tudtam valamit a szüleimről. Azt tudtam, hogy mikor házasodtak össze, hogy apám éppen abban a pillanatban mit ért meg a fronton. Tudtam az anyám családjáról két-három adatot, az apám történetéből egy-két eseményt. De ezeket sem ők mesélték, hanem a rokonságtól hallottam. És hát ahhoz, hogy egy szöveg éljen és hiteles legyen, ahhoz történésekre van szükség. Ezeket kénytelen voltam kitalálni, olyan történéseket, amelyek hitelesnek tűnhetnek.

– Vagy akár meg is történhettek volna...
– Igen, abban a korban. Szükségem volt egy fonalra. Ez a mesteremberek élete volt, amelyen keresztül bemutathattam a kort. Ez azért is volt előnyös, mert nem feltétlenül akartam értelmiségiekhez kapcsolni, hiszen azok egészen másként élték meg, és nem akartam az egészen egyszerű köznéphez sem kapcsolni, mert azok is egészen másként élték meg. A mesterembereknek, főleg hogy Marosvásárhelyen hagyománya volt a mesterségeknek, volt egy teljesen másfajta önálló életük, egyfajta külső-belső szabadságuk is, amelynek mentén elmondhattam, hogy hogyan látom én az akkori kor eseményeit.

Ahhoz feltétlenül ragaszkodtam, hogy személyesen íróként ne szóljak bele az eseményekbe, ne kommentáljam azokat, ezek önmagukért beszéljenek. Az egyes szereplők úgy viszonyuljanak a történetekhez, ahogy a belső erőik engedik, s ahogy a külső hatások megszabják, és mindez úgy történjen meg, hogy kerek legyen és egész, amennyire lehetséges. Úgy éreztem, hogy szükség van egy külső és egy belső történésre is. A belsőt a főszereplő életéhez kötöttem, aki nem érti önmagát, ugyanúgy, ahogy én sem értettem őt az események folyamán. Ezért határoztam úgy, hogy a történetet bezárom egyetlen éjszakába, és azalatt az egyetlen éjszaka alatt végbe kell mennie annak az embernek a lelki meghasonulásának. Hogy megértsük őt, nem engem az írót, hanem őt, hogy egy-egy időszakban mihez miért viszonyult úgy, ahogy, és hogyan látta önmagát.

– A regény címe, A szemfényvesztett is sokatmondó. Hogyan adta ezt a címet?
– Azért ez a címe, mert a főszereplőm hagyta elragadtatni magát annak a kornak az ígéreteitől, azoktól az árnyalt boldogságeszméktől, amelyek, mint kiderült, nem voltak valósak. Akik az áltatás mesterei, ők a szemfényvesztők. Az áldozatok a szemfényvesztettek. Hogy az én Kormos Albertem miért áldozat, ezt nem tudtam megállapítani. Ő volt az oka? A körülmények?

– Így hozta a történelem...
– Igen. Semmit nem akarok ehhez hozzáfűzni a szövegben. Remélem, hogy sikerült kívülállóként bemutatnom, hogy mire gondolok, mi a véleményem erről a korról. Ez lehet egyedi vélemény, lehet, hogy mások elfogadják. Sokat morfondíroztam azon is, hogy a szereplők milyenek legyenek, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, önmagukhoz, a körülményekhez, a történésekhez. Megpróbáltam olyan karaktereket kreálni, akik beleillenek abba a korba, az adott helyzethez alkalmazkodni képesek, alkalmazkodni akarnak, vagy nem akarnak. Valamilyen összetartozás-érzésre is szükség volt a szereplőim részéről ahhoz, hogy ne magányos farkasokként küzdjenek önmagukkal és a körülményekkel.

Ezek kitalált alakok, bár van bennük valóságmag.

De van olyan szereplője ennek a kornak, aki meghatározója az eseményeknek, mert irányíthatja a történéseket, azokat a személyeket megőriztem az eredeti nevükön. Pontosan azért, hogy érzékeltessem, egy történelmi konjunktúrában milyen hatalma lehet X-nek vagy Y-nak, és milyen esendő lehet, aki elszenvedi a másik hatalomra törekvését. Nem kerestem megoldást, és ezért nem is találtam. Nem akartam okosabb lenni, mint a történészek, nem akartam tisztább fejű lenni, mint a szociológusok, én csak a magam szerény eszközeivel megpróbáltam bemutatni, hogy mit gondolok arról a korról.

– A 70. születésnapjára megjelent egy novelláskötet, válogatás több előző kötetből, nemsokára rá ez a regény, amely szintén nem az első regénye. De A szemfényvesztett talán a legnagyobb, a maga több mint 500 oldalával és egy hosszú korszakot átfogó témaválasztásával. Mondhatjuk, hogy ez az életmű megkoronázása is egyben?
– Az igazi jó prózához kell egyfajta bölcsesség. Van, aki szerencsés csillagzat alatt születik, és ezt a bölcsességet elnyeri 20-30 éves korában, van, akinek ez több időt vesz igénybe. Én úgy érzem, hogy körülbelül nyolc-tíz éve értem be oda, hogy megérjem azt a lelki és tudati állapotot, amikor a kezem, mint alkotó kéz, azt követi, ami a szívemből az agyamon keresztül átszűrődik.

Nem gondolkodtam azon, hogy ennek lehet folytatása, de érdekes módon éppen ma jutott eszembe, hogy tulajdonképpen egy trilógia vagy egy tetralógia első darabja lehetne. Még nem döntöttem el, de eszembe jutottak olyan események a 70-es évek végéről, a 80-as évek elejéről, amelyek szinte kényszerítenek, hogy visszatérjek azokra az időkre, és akkor nincs kizárva, hogy ennek a Kormos családnak a történetén keresztül próbálkozom azok bemutatásával.

Tulajdonképpen akkor éreztem rá, hogy visszajött belém az alkotási kedv, amikor az előző regényem, a Bíbor, avagy Hórusz szeme gondolata felvetődött, választ keresvén arra, hogy mit jelent a szeretet az ember életében, és kezdtem kutatni, hogy van-e bennem ilyesmi vagy nincs, és mi a feltétele, hogy megszülessen. Nagy kihívást jelentett számomra, hogy megpróbáltam egy jó életet élő nő bőrébe bújni, és az ő szeretni tudásán vagy nem tudásán keresztül magam elé vetíteni, hogy mit is várhat el az ember ettől a fogalomtól vagy érzéstől, hogy szeretet.

Akkor éreztem úgy, hogy elkerülhetetlenül írnom kell, függetlenül attól, hogy valaha megjelenik, vagy nem.

Végül is szerencsém volt, a Bíbor volt az első olyan írásom, amelyre érvényes az, hogy a szívemből az agyamon keresztül a kezembe jött. Azt ceruzával írtam, ezt géppel. Az nem volt annyira kész, bár azt is elég könnyen írtam, mert sodort a szöveg, de ez, A szemfényvesztett nagyon kész volt bennem. Nem is annyira a történet, mint a gondolatok. Miután lecsökkentek a feladataim a könyvkiadásban, maradt annyi szellemi energiám, hogy meg tudtam írni.

– Hogyan is kezdődött az írás, hiszen ön mérnökit végzett, műszaki pályán dolgozott, sokáig futballozott...
– Párhuzamosan. A szemfényvesztettben erre is kitérek. Más időket éltünk akkor, más szempontok voltak fontosak. Volt egy nagyon jó magyartanárnőm, Kálmán Viktória, igazán ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy milyen fontos azt olvasni, amit az ember szeret. Ötéves koromban megtanultam olvasni, és mindig nagyon sokat olvastam, válogatás nélkül mindent, volt, amit megértettem, volt, amit nem. Sokat jártunk annak idején a szakszervezetek könyvtárába, de otthon is elég sok könyvünk volt, mert a szüleim is, annak ellenére, hogy apám mesterember volt és anyám háziasszony, olvastak. Nagyon sok Móriczot, Jókait, Mikszáthot a házi könyvtárból olvastam el. Ötödikes koromban elolvastam Jókaitól a Mégis mozog a földet, nem biztos, hogy értettem, de roppant izgatott, hogy mi történik.

Bár román osztályba jártam kilencediktől, mert eleve műszaki pályára készültem, és úgy gondoltam, könnyebb lesz a felvételi az egyetemre, ha jól tudok románul, az olvasási láz nem maradt abba. Közben nagyon sokat fociztam, nem is tudom, hogyan fért bele minden az időmbe. Jó iskola volt a Bolyai, megkaptuk az alapot, nagyon kis erőfeszítésre volt szükség, hogy bejussak az egyetemre.

Tizenöt-tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem írogatni. Kovács Leventének is volt egyfajta befolyása rám, mert nyolcadik osztályban ő tanította a magyart, akkor került ki az egyetemről, alig volt néhány évvel idősebb, mint mi. Bekerültünk a színjátszócsoportba, színházba jártunk, minden előadást megnéztünk. Vittem magammal az egyetemre is ezt az irodalom, a színház iránti igényt. Temesváron élvezet volt diáknak lenni. Miután befejeztem az egyetemet, kénytelen voltam hazajönni az özvegy édesanyámért és a húgomért.

Akkor szembesültem azzal, hogy ez az élet, amit itt elkezdek élni, engem nem elégít ki. Újból elkezdtem írogatni.

Akkor jött a szerencsés találkozás Vári Attilával, három évvel az egyetem elvégzése után, amikor rácsodálkozott, hogy én, aki futballoztam, mérnök vagyok, ilyen ösztönösen tudok hangulatot kreálni az írásaimban.

– Említette, hogy újabb mű van megszületőben. Min dolgozik éppen?
– Most novellákat írok, de sokat töprengtem azon, hogy megér-e az én életem egy egész vallomást vagy nem, mert sokat éltem, benne voltam a sűrűjében és vannak olyan tapasztalataim, amit lehet, hogy meg kellene osztanom másokkal is. De ezt nem feltétlenül egy önéletrajzi írással kell kifejezni, inkább a fikció eszközével mesélném el.