Tévedések à la Bocsárdi

Mikor Major Tamás, a jeles budapesti rendező 1970-ben Meyerhold hatása alatt megrendezte a Rómeó és Júliát nagyot bukott vele. A zseniális művész megpróbált valami olyat behozni a magyarországi szkénébe, amit akkoriban fából vaskarikának tartottak színészek, nézők és kritikusok. Major viszont, felkent művészként a Kádár-korszak szűk levegőjében megengedhette magának, hogy a berögzült kőszínházi formákat robbantgassa. Tett értékű magatartás húzódott e kísérlet mögött, Major felkiáltójelet rajzolt vele, figyelmeztetni próbálta a szakmát, hogy a Sztanyiszlavszkij féle realista-naturalista színház fölött eljárt az idő, helyette valami olyan forma kellene, ami nem a világ valóságait tükrözi, hanem az maga a művészet által teremett valóság, a színház törvényszerűségeiből építkező művészi igazság. (Az alternatív színházak akkor már effélét keresgéltek például Lengyelországban.) Major felismerése, nyitási kísérlete abszolút helyén való volt, de ő maga nem volt birtokában annak a szemléletnek, amit követni szeretett volna, a kulturális közeg pedig egyáltalán nem volt alkalmas e kísérlethez. Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor a Gyulai XIII. Nemzetközi Shakespeare Fesztiválon a Tévedések vígjátékát néztem, amit a Szatmárnémeti Harag György Társulat mutatott be Bocsárdi László rendezésében.

– mondta az UNITER- és Jászai Mari-díjas rendező Szatmárnémetiben az előadás februári sajtó tájékoztatóján. A nagy európai sodorvonalba való bekerülés vágya érthetően ott munkál a legtöbb rendezőben. Gyanúm, hogy, a közép kelet-európai kortárs rendezők számára a legnagyobb kihívást a trendi stílusáramlatok csapdáinak elkerülése jelenti. Mert az europiér rendező, ha jól sejtem, nem a divatok sznob majmolásával kíván érdekesnek, formabontónak látszani, de a saját korszerű nyelvén szeretne „színházi igazat” mondani, a „színházi valódi” helyett. E törekvés az alkotómunka folyamataiban, bizonyára egyet jelenthet a pengeélen való táncolással. Bocsárdi azt is hangsúlyozta a Tévedések bemutatója előtt:

a másik fontos célja a „múzeumszínházi” tradíció levetkőzése.

Nos, a szatmári közönség úgy hírlik, elfogadta Bocsárdi „német színházas” formanyelvét. A gyulai fesztivál-közönség, lehet, hogy nem, mindenesetre láthatta, az előadás tényleg alig hordozza a tradicionális közép kelet-európai színház elemeit, látványát, játék stílusát, Bocsárdi szinte díszletek nélkül dolgozik, az intenzív színészi jelenlétre, a mozgásra, zenére, hang effektekre épít, filmes elemekkel, snittes hatásokkal operál.

A Tévedések vígjátékát a vár melletti tószínpadon mutatták be, hogy miért került – a több lehetséges helyszín közül – éppen ide, az talány maradt. A zöld vízen néhány évvel ezelőtt Hamlet és a Rosencrantz - Guildenstern páros kelt át Angliába, a Tévedéseknek azonban semmilyen szerves kapcsolat nem támadt e vízfelülettel. Az előadás hanganyagában a sirályok víjákolása többször is felvillantja a tenger illúzióját, s a képzettársítás H2O nélkül is kiválóan működik. A vízfelület így arra szolgált csupán, hogy tíz méterre vitte el a nézőteret a színpadtól, de miután a szereplők – Bocsárdinál megszokott módon –  mikroporttal dolgoztak, a távolság szövegérthetőségi problémákat nem okozott.

A Tévedések vígjátéka Shakespeare korai műve, nem tartozik a legnépszerűbb vígjátékai közé, de az előadás konnotatív szövege sok-sok másodlagos jelentéssel bír, így egy rendező több rétegű jelentéstartalmakat is találhat benne. Ha nincs egetverően fontos mondanivalója e mű által, akkor önfeledten elmerülhet a meseszerű akcióvígjáték bonyodalmaiban, ha azonban fontos közlendője van, akkor kereshet e darabban súlyosabb szüzsét is. Bocsárdi ezt tette.

A cselekmény helyszíne elvileg bárhol lehetne, ahol ellenségeskedés van és pénzre lehet váltani mindent,

de Shakespeare megnevezi a két városkát, ahová a sors a darabban szereplő ikreket vetette. Az egyik helyet Ephesosnak hívják, a másikat Szirakúzának. A darab elején a halálra ítélt idős kereskedő, Égeon Ephesos hercegének meséli el, hogy harminchárom éve keresi elveszett fiát, akit egy vihar sodort el tőle a tengeren, a sors neki csak a fiú ikertestvérét hagyta meg és annak szolgálóját Dromiot, kinek ikertestvérét a másik fiával együtt vett föl egy hajó a viharos tengeren. A cselekmény tehát két ikerpár körül bonyolódik, azok folyamatos felcserélődése, összetéveszthetősége okozza a zűrzavart mindaddig, amíg nem tisztázódik minden és el nem jön a „boldog vég”. Úrból és szolgából is két egyforma van a darabban, a rendezők néha ugyanazzal a színésszel játszatják mindkét szerepet, Bocsárdinál „kétpetéjű ikreket látunk”, az egyik Antipholus kisportolt testalkatú fiatalember (Nagy Csongor Zsolt), a másik egy nála jóval korpulensebb meglett férfiú (Diószegi Attila m.v. ) A két Dromio szolga (Orbán Zsolt és Bodea Tibor) megjelenésre hasonlítanak egymásra, frizurájuk is azonosra fodrászolt, őket a néző csak nehezen tudja megkülönböztetni. Égeon fiai ezúttal nem hullámos hajú, jóképű adoniszok, hanem kigyúrt agyú kopasz pasik, akik nem sajnálják szolgáiktól a pofonokat és a rúgásokat sem. A hasonlóság miatt a két Dromio kerül legtöbbször slamasztikába, őket rendesen szívatják gazdáik, és persze mások is. Az előadásban a pofonok és az ütések hang effektekkel felerősítve igen nagy hangsúlyt kapnak, az előadás egyik üzenete mindenképp az lehet, hogy az utolsó mindig a kutyába rúg bele, vagyis folyton az húzza a rövidebbet, aki a társadalmi létra legalsó fokán áll. Nota bene: a két Dromio gyakorlatilag rabszolga, pénzért vette őket anno a fiainak Égeon. De őt nem az emberkereskedésért akarják kivégezni, hanem, mert ellenséges bevándorló, és nem tudja kifizetni a „vízumot”. Szóval, szép kis törvények uralkodnak ebben a Shakespeare-i mesevilágban is!

Úgy tűnik, Bocsárdit e műben a rusztikus színházi felületeket keresi, a szövegben azokat az érdes tartalmak izgatják, amik az egyébként romantikusnak tűnő történet rétegei mögött húzódnak. A rendező szerint a közép-kelet európai fordítások kiölték a Shakespeare művekből

–  nyilatkozta a rendező. Benedek Zsolt az előadás dramaturgja bizonyára emiatt fordította le újra a Tévedések vígjátékát, ami jót tett a darabnak. A szöveg remekbe szabottra sikeredett, a fordító a reneszánsz szókimondást a mai kortárs nyelvezet vaskosságával is megfejelte (az egyik csúcs egy kövér konyhalány testfelületeinek részletes, metaforikus jellemzése).

Egyébként a remek szöveggel remekül bántak a színészek, akik a kissé l’art pour l’art snittes struktúra ritmusában kiválóan működtek. Diószegi Attila baltával faragott Antipholusza, mint birtokon belüli egy ideig magabiztosan pökhendizik, majd a kavarások miatt gátlástalanul dühöng, végül gyermekdeden adja meg magát a tévedések összjátékának. Nagy Csongor Zsolt Antipholusza sokkal visszafogottabb, hiszen ő jöttment idegen a városban, ő a töprengő a csodálkozó, a filozofikus és még a szerelmes is, bár a sógornőjével kialakult érzelmi vonal nem nagyon kap hangsúlyt az előadásban. A szolgák szerepe igen hálás, a két Dromionak jut a legtöbb finom falat, a legízesebb szövegeket nekik tálalja Benedek Zsolt. Élnek is mindketten a lehetőségeikkel, lubickolnak a szellemesnél szellemesebb mondatok welness fürdőjében. Ketten kétféle színészi aktivitást mutatnak, Orbán Zsolt Dromioja egy krampusz, akinek amúgy nagy lelke van. Hipermotilis, de a legjobb értelemben, ő az izgő-mozgó lázadó, szeretjük és sajnáljuk őt, mikor laposra verik. Bodea Tibor Dromiója a góbé, a földhöz ragadt, a hétköznapi furfangban otthonos szolga, ő a túlélő, aki nem mutatja ki érzelmeit, akkor a legmeggyőzőbb, mikor komolyan hiszi, hogy boszorkányok keze van a kavarodásban.

Moldován Blanka, mint Adriana ösztönből ízig-vérig domina, miközben szerepértelmezése nagyon is tudatosnak látszik. Sistereg a levegő körülötte, intenzív jelenléte szinte felrobbantja a színpadot, a hatni tudáshoz hozzásegíti attraktív jelmeze is. Budizsa Evelyn Lucianája törékeny és kislányos, de a kemény helyzetekben nagyon is két lábbal áll a földön. Keresztes Ágnes Barbie baba kurtizánja dögösen közönséges, Kovács Nikolett pedig a herceg szerepében olyan, mint egy varázsló, kicsit félelmetes, kicsit talányos, és maszkja ellenére emberarcú. Rappert-Vencz Gábor Égeon szuggesztív meséjével (misztikus világításban) szépen indítja az előadást, Méhes Kati elegáns, klasszikus nagyasszonyt formál Emília szerepéből, Bessenyei István, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy tamás, Ferenczik György, Balogh Géza, Budai József, Peles-Marco Roberto pedig aktív és egymáshoz jól illeszkedő láncszemei az ikertörténet bonyodalmas cselekményének.
Bartha József minimál art  díszlete Bányai Tamás fénytechnikájával kiválóan összeműködik. A világító fehér fal a jelmezeknek is kedvez, ebben a háttérmezőben minden színesebbek tűnik. Moldován Blanka tűsarkú cipője is pirosabb, gallérjának türkize erőteljesebben dekoratív, a rendőrök egyenruhája feketébb, a két Dromio haja sárgább a kurtizán forró nadrágja is csillivillibb. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező tiszta és erős színekkel dolgozik, ezért a szereplők rendre kiváló vizuális kompozíciókat formáznak a színen. A zene és a hangi arzenál komoly alapja az előadásnak. Búvópatakként folyik végig az előadáson egy zongorára komponált visszatérő dallam, s mikor a zene szerzője Boros Csaba egyetlen magas hangot ütöget a zongorán, furcsa feszültséget tud teremteni.

Az első felvonás eseményei pörögnek, a rövid snittekre vágott jelenetek sora formabontó dinamikát ad a folyamatoknak, a második felvonásban azonban mintha e filmes struktúra ellene dolgozna a kompozíció feszességének. Az előadás végül kissé túlzottan felszecskázódik, s a néző – mint valaha a falusi mozikban – félve várja a következő „feketébe lemenő” szünetet, ami tovább darabolja az előadást, így az elveszteni látszik racsnizó ritmusát.

Bocsárdi „vígjátéka” szomorú történettel indul, és szomorúan is végződik.

Hiába találnak egymásra a sokáig elveszettnek hitt családtagok, három kiesett évtized után, már nem nagyon tudnak mit kezdeni egymással. A darab végén a két Dromio, mint saját tükörképét vizsgálgatja a másikat, s nehezen lehet eldönteni, hogy a két fiúból feltörő hahota-kacagás örömteli-e, vagy inkább hisztérikusan fájdalmas. Ilyen a Tévedések vígjátékának happy endje, à la Bocsárdi.