Ahol a zene öröklődik, mint a lúdtalp

Bakó Zoltán 2018. július 13., 14:18

Ma már alig akad vendéglő, ahol muzsikusok húzzák az étel mellé a talpalávalót is, pedig a 19. század végén, a 20. század elején a marosvásárhelyi mulatók tele voltak cigányzenészekkel. Sőt, még a hetvenes években is muzsikáltak, annak ellenére, hogy a kommunizmusban üldözték az élő zenét.

A Fehér Ló borpincében (balról jobbra) id. Vidám Gyula, Rózsa Dezső, Makula János és Kalló Oszkár

Nemrégiben Sebestyén Mihály emlékezett a hajdani vásárhelyiek nyaralásaira, s akkor kerültek szóba az egykori mulatók és vendéglők zenekarai, a 19. század végiek, 20. század elején még „regnálók”, Nátyiék, Bámbóék, Olivérék, Lakatosék. A mai fiatalabbak közül kevesen tudják, hogy az ők utódainak egy része még a hetvenes évek elején is muzsikált a vásárhelyi vendéglőkben.

Szegény jó Sebő Miklós dalolta a múlt század elején, hogy a muzsikusnak dalból van a lelke, nálunk eredetiben csak bakelit-lemezeken, de a nótát hamar átvették a Gusáthban, az Elekesben, a New-Yorkban meg a többi vásárhelyi mulatóban. Merthogy akkortájt mulató volt bőven a városban. De kellett is, mert akkoriban Vásárhelyen a középosztályhoz tartozó családok – s jobbára középosztályból állt a város – rendszeresen jártak vendéglőbe. 

Nem vicc, hogy szmoking a kabátja

A háború alatt sok zenészt vittek el a frontra, de az itthon maradottak gondoskodtak a családjaikról. A zenekarok a muzsikálásból kapott pénzt szétosztották, a fronton levő zenész részére is osztottak, mintha ő is ott lett volna, aztán a bandalegény vagy a segédprímás a részét elvitte a családnak – meséli Vidám Gyula, aki az öregebbektől hallotta ezeket a történeteket. „Gyárfás Sanyi bácsi vitte a pénzt Lovász Berci bácsi családjának – nekem így mesélték”. Gyula nagyapja, édesapja, két nagybátyja, unokatestvére is zenész, ez nálunk felé úgy öröklődik a családban, mint máshol a lúdtalp, vagy az orvosi szakma. Gyula ’79-ben végzett a művészetiben, muzsikált, aztán 48 évesen diplomázott a konziban. Mert úgy érezte, ezt még el kell végezni. Most a Maros Művészegyüttesben muzsikál.

Cigányzenészek a nyaralók nyomában. Hol és hogyan vakációztak a századelőn a vásárhelyiek?
Amint beköszöntött a június és elteltek valahogy az esős májusok, a polgárság markánsabb része, köz- és magánhivatalnokok, a nagykereskedők zöme, orvosok, ügyvédek, tanáremberek, bírák, papok, arisztokraták, szélhámosok néhány hétre fürdőre utaztak. Az erdélyi fürdők közül a legközelebb eső Szováta volt.&a
„Nem volt elég, hogy tehetséged legyen. Ajánlatos volt ismerni a kottát. A vendéglőben nem csak mulatóst, hallgatót kellett játszani, kértek operettet, dzsesszt, könnyűzenét, szóval mindent, amit egy vendéglői zenekar hangszereivel el lehet játszani”

– meséli.

Aztán a zenésznek tartása is kellett hogy legyen. Az nem vicc, hogy a muzsikusnak szmoking a kabátja. „Mert hogy nézett volna ki, ha a Maros vendéglő (korábban New York, aztán Royal, s végül a háború után lett Maros – a szerk megj.), vagy bármelyik másik hely zenészei piszkos, gyűrött ruhában jelentek volna meg? – teszi fel a költőinek ható kérdést. Minden zenésznek volt legalább egy öltönye, szmokingja. Hát ezért mondta Sebő Miklós is az emblematikus dalában így.

Dacoltak az új idők új dalaival

A háború után a mindent összemosó össznépi demokrácia sem tudta feledtetni a vásárhelyiekkel a hajdani cintányéros cudar világot. Eltűntek a klasszikus értelemben vett iparosok, kereskedők, hivatalnokok, vagy legalábbis már alig volt belőlük, ám ha kikopott is a középosztály, annyit mégis kiszorított a vásárhelyi civis, hogy legalább egy héten vagy egy hónapban egyszer elmenjen a családjával egy vendéglői vacsorára. 

Vidám Gyulával próbálunk leltározni: Rózsa Dezső, Rózsa Béla, a Bámbó család öt-hat tagja, a Nátyi család, a Harkó család, Hókáék ott voltak a legelőkelőbb, legnagyobb vendéglőkben – mondja Gyula. Hókáékkal rokonságban is voltunk anya-nagyanyai ágon – teszi hozzá. Ebből a családból származott dr. Hóka Ferdinánd, a közüzemek és a készruhagyár üzemorvosa, aki úgy végezte el az orvosit, hogy nappal előadásokra járt az egyetemen, éjjel meg az édesapjával zenélt a vendéglőben, hogy a tandíjat kikeresse. Hogy mikor pihent, mikor aludt...? Később, már üzemorvos korában minden nap munkába menet előbb betért a plébánia templomba, s csak utána vágtatott gyalog a rendelőbe.

A Maros vendéglőben kávészünet – Makula János, id. Vidám Gyula, ifj. Vidám Gyula és Gondos József

De itt volt az erdélyi prímáskirálynak nevezett Salamon Kálmán, Kassai Géza – őt inkább Cégérként ismerték, az igazi nevét kevesen tudták –, itt voltak a Vidámok, a Gondosok, Lakatosok, Dumitruk (később kiderül majd, hogy nem is Dumitruk voltak), s talán kevesen tudják, hogy a híres Antal Károly (a Kisállomáson túli vendéglő tulajdonosa) fia, Bandi zongorista volt a Grandban. Farkas Olivér dédnagyapám volt – mondja Gyula, csak a miheztartás végett. 

De ennyi zenész hol játszhatott, hiszen a kommunista hatalom igyekezett kirámolni a szórakozóhelyekről az élő zenét – elmélkedem. Nos, így a megszépítő (?) messzeségből valóban úgy tűnne, hogy nemigen volt hely.

És akkor nekikezdünk újból leltározni: borpince (Fehér ló), Maros vendéglő, Hargita (Gusáth), Oroszlán, Aranykakas, Litoral, Somostetői vendéglő, Dacia, Kövesdomb, Continental, Grand, Predeal, Sörkert... Ez eddig egy tucat, hirtelen nem jut eszünkbe több. De már ez is bizonyítja, hogy bizony volt sok élőzenés hely Vásárhelyen. Ahhoz képest, hogy ma csak a Laci csárdában van zenekar...

És nincs egy igaz, jó barátja

Sebő Miklós állítja az inkriminált dalban ezt a muzsikusról (valószínű csak a rím kedvéért szúrta be ezt a sort). Nos, nem tudom, hogy a huszas-harmincas években miként volt ez Pesten, Budán – a Tabánban biztosan nem így –, de Vásárhelyütt kimondottan sok barátja volt a muzsikusnak.

Az egykor híres szaxofonos, Dumitru Gusztáv lányával, Ancival beszélgettünk a régvoltakról. Nos, tőle tudom, hogy Pop de Popa és Mátyás Mátyás orvosprofesszorok szívesen hallgattak cigányzenét s barátkoztak is a zenészekkel. Amikor az 50 éves és 150 kilós Dumitru József (Guszti édespaja, Anci nagyapja, aki az Oroszlánban klarinétozott) infarktust kapott, Mátyás Mátyás professzor sokáig „szökdösött rajta” hogy felélessze. Sajnos sikertelenül... A Fehér Ló pincében üldögéltem Gedő Istvánnal, a Prodcomplex igazgatójával, amikor odajött hozzánk Rózsa Dezső prímás. Kérdi az igazgatótól – hát ti miért nem isztok? Mert nincs sör – mondta Gedő. Három perc múlva egész láda sör landolt az asztalunk alatt Rózsa Dezső jóvoltából.

Amikor tanult kollégámmal – és komámmal – Bögözi Attilával néha-néha fölruccantunk a somostetői vendéglőbe s beléptünk a nagyterembe, Guszti beintett Cégérnek, s bármit is játszhattak, áttértek arra, hogy Nem is az a legény..., vagy az Azért vannak a jóbarátokra...

A somostetői vendéglőben Cégér és Guszti talán épp a „jóbarátokra” vált

Anci meséli, hogy amikor egy alkalommal Ratosnyán kellett hogy zenéljen a pártfőtitkárnak egy vadászat alkalmával, Ceauşescunak föltűnt, hogy milyen szomorú ennek a szaxofonosnak az ábrázatja, s megkérdezte, mi bántja. Guszti elmondta, hogy egy albérletben tengődik családostul, ez neki a nagy bánata. Két nap múlva hívatták a megyéhez, kezébe adták egy Hosszú utcai tömbházlakás kiutalását, de azért korholóan még hozzátették – Dumitru elvtárs, azért nem kellett volna pont a pártfőtitkárnak panaszkodni. Guszti bölcsen hallgatott arról, hogy ő nem is panaszkodott. Azóta is ebben a lakásban él a lánya. Apropó – mitől volt Dumitru a család. Anci egy dokumentumot mutat. Édesapja már 21 éve elhunyt. Utána kérte meg egy nagynénje, hogy egy születési okmányt kivegyen Dettáról. Ugyanis ott született Guszti nagypapája... Dimitrievits Szilárd néven 1906-ban. Aztán útközben lett belőle, s az egész családból Dumitru. Guszti apjának, annak a bizonyos 150 kilós Józsefnek a temetésén 146 zenész muzsikált a katolikus temetőben.

Bandák a temetőben

Guszti 1958-ban kezdett muzsikálni a Gusáth (Hargita) vendéglőben Salamon Jojóval, Fagyura Jenővel, Cégérrel, Fogarasi György énekelt. Később a Marosban Gondos Gyurkával és Lakatos Elemérrel játszott, ott énekelt Kiss Éva. Közben játszott a szovátai Tivoliban is Salamon Jojóval, Dumitru Józseffel (ez Dzsoni, az öccse) és Cégérrel. Játszott még Lakatos Elemérrel, Gondos Gyurival, idős és ifjú Vidám Gyulával, a Kali testvérekkel, a híres Salamon Kálmán fiaival – aki a Lavotta tetőn élt egy ügyes kis házban – és még sokakkal. Őt magát a 21 évvel ezelőtti temetésén öttagú zenekar búcsúztatta.

Anci még megkóstolhatta Gusáth asszony híres nevezetes vargabélesét és tepertős pogácsáját, miközben apja a vendéglőben zenélt, ismerhette a város nagy zenészeit, és most tökéletesen egyetért Vidám Gyulával, aki azt állítja:

Vásárhelynek igenis van még két nagy zenekara – egyik a református, a másik a katolikus temetőben. S a Laci csárdában esténként ma is felsír a hegedű a nagy elődök fiainak, unokáinak kezében. De ... ennyi.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat