Akik a létezésért küzdöttek: a Székely Hadosztály története

Gottfried Barna nyíregyházi és Nagy Szabolcs veszprémi történész-levéltáros kutatásai 2011-ben a Tortoma Kiadónál láttak napvilágot, a könyv második, bővített, javított kiadása a tavaly jelent meg a csíkszeredai Gutenberg Kiadónál. Ezt mutatták be novemberben a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Csíkszereda Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Csíkszéki Mátyás Huszár Egyesület által, a Székely Hadosztály 100. évfordulója tiszteletére szervezett nagyszabású rendezvénysorozat keretében Csíkszeredában.

Illésfalvi Péter úgy véli, az utóbbi esztendők legfrissebb kutatásaival gazdagodott mű mindazok számára megkerülhetetlen, akik 1918/1919 vérzivataros hónapjait vagy a magyar katonai helytállás egy kevéssé ismert fejezetét akarják alaposan megismerni. „Elfeledett arcok és történetek tárulnak elénk e könyv lapjain. Krónikásai egy olyan kornak, amelynek változásai máig ható traumát okoztak a nemzet életében.

Példát adtak hazaszeretetből és elszántságból, erkölcsi táptalajt nyújtottak mindazoknak, akik nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba.”

A kötet tehát a Székely Hadosztály tagjainak állít emléket. De kikből is állt ez a hadosztály? Elsősorban az egykori 38. erdélyi hadosztály tagjaiból, akik saját kérésre 1919 elején felvehették a Székely Hadosztály nevet – magyarázta Nagy Szabolcs, amikor a kötet kapcsán beszélgettünk. „De a későbbi visszaemlékezők vélik így, mert a korban működő katonák nagy része tágabb fogalmat értett a Székely Hadosztály alatt. Mindazokat a katonákat idesorolhatjuk, akik az önkéntesekhez csatlakozva próbáltak a román támadásnak ellenállni Erdély határvonalán, és nyilvánvalóan a maghoz, a Székely Hadosztályhoz csatlakoztak. Tehát nem csak az egykori 38. hadosztálynak az alakulatairól van itt szó.”

Elmondta, másfél évtizednyi kutatómunka előzte meg a könyv megjelenését. Gottfried Barna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye levéltárának történész-levéltárosa a hadosztály történetének kutatása közben rátalált a budapesti anyagok mellett a veszprémi levéltárban őrzött Kratochvil-hagyatékra. Így került a két történész-levéltáros kapcsolatba, majd különböző tevékenységek mentén alakult ez a kutatómunka: készítettek vándorkiállítást, résztanulmányokat közöltek különböző folyóiratokban, konferenciákat szerveztek, illetve előadásokat tartottak. 2011-ben látták, hogy összegyűlt egy kötetnyi anyag, a könyv napvilágot látott, és – ritkaság történelmi művek esetében – az összes példány elfogyott. Ezért felkérést kaptak egy bővített kiadás elkészítésére. Ám időközben újabb adatok, források bukkantak fel, így ezek is bekerültek a tavaly megjelent, bővített kiadásba.

Mivel a hadosztály története Szabolcs vármegyében ért véget, Gottfried Barna a munkájából adódóan találkozott a Székely Hadosztályhoz kapcsolódó adalékokkal, forrásokkal. „Ezt mindig elmeséltem Pál Antal Sándor történész-levéltáros, akadémikusnak, és egyszer megkérdezte, hogy miért azt kutatom, amivel épp foglalkoztam, miért nem a Székely Hadosztály történetét. Érlelődött bennem, hogy el kellene kezdeni, aztán a 2004. december 5-ei népszavazás volt az, amely után eldöntöttem, hogy ezt fogom kutatni. Ennek voltak szép és nehéz pillanatai. Például a rendszerváltás előtt a Kratochvil-hagyaték zárolt anyag volt, amikor elkezdtem a kutatást, akkor még nagyjából rendezetlen is. Voltak olyan részei a kutatásnak, amelyek nem nagyon vezettek eredményre. A legnagyobb hiányosság, hogy a hadosztály legénységét nem ismerjük. Próbáltam utánamenni, hátha a Historia Domusokban találok valamit, de nem találtam. A hadosztálynak volt ugyan irattára, de a románok kezébe került. Hogy azt hol őrzik, őrzik-e...Vannak legendák, de hozzáférni nem nagyon lehet” – osztotta meg velünk Gottfried Barna.

Hangsúlyozta, a kutatás szépségei közé tartozik, hogy fantasztikus emberekkel találkozott közben, ugyanakkor példamutató és szép önmagában a hadosztály története, az elkötelezett kiállás a történelmi Magyarország mellett, vagy a tiszti kar tagjainak az életpályája.

„Az a szépség, amikor a kérdéseidre választ találsz a forrásokban. Ez a legjobb az egész kutatásban. Az, hogy ezt másokkal is megosszam, sokáig nem izgatott, azt élvezem a legjobban az egészben, amikor kutathattam, túrtam az írott anyagot, és csöpögtek a kis csodák. Írni nem szeretek annyira, beszédben szeretem megosztani másokkal a történeteket. De mégis születtek írások, és Pál Antal Sándor elvitt egy erdélyi előadókörútra. Akkor még nem volt könyv, Molnár Vilmos írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének köszönhetően megjelent az előadás anyaga a Székelyföld folyóiratban. Aztán a fegyverletétel kilencvenedik évfordulójára létrehoztunk egy kiállítást Nyíregyházán. Ez a kiállítás elkerült a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mondta, hogy ebből könyv kell legyen. Az is számított, hogy Nagy Szabolcs kollégám és szerzőtársam nálam sokkal ambiciózusabb. Mindig lökött valaki egyet ezen a szekéren, és így lett könyv belőle.”

A két szerző a román irredentizmus történetének vázlatával és Székelyföld az 1918-as megszállás előtti időszakának taglalásával indítja a kötet anyagát. A továbbiakban foglalkoznak az 1918-as katonai szervezés kérdéseivel (az elhíresült „Nem akarok többé katonát látni” kijelentéssel és ennek következményeivel), feltárják az összefüggéseket, majd a Székely Hadosztály konkrét története következik, a toborzás, az első összecsapások, a hosszú ellenállás a románokkal szemben a csucsai szoros környékén. Részletes leírást olvashatunk az 1919. április 16-ai román támadásról és annak folyományairól, amikor is a Székely Hadosztály le kellett tegye a fegyvert.

Azt is részleteiben elemzik, hogy miért kellett letenni, és miért nem csatlakozott a Vörös Hadsereghez vagy a Tanácsköztársaság csapataihoz. De foglalkoznak a könyvben az alakulat utóéletével, a fogság történetével, majd a Magyarországon több évtizedig működő bajtársi egyesület történetével. Két személyről emlékeznek meg részletesen, Kratochvil Károlyról, a parancsnokról, illetve Vén Zoltánról, egyik vezető katonatisztről, aki szintén egy szimbolikus alakja volt a Székely Hadosztálynak.

Ezzel a címmel írt könyvet Domonkos László Kratochvil Károly életéről, amely 2010-ben jelent meg, és amelyhez Nagy Szabolcs írta az előszót. Jelen kötetben is ő mutatja be a parancsnokot. Kérdésünkre, hogy ki is volt Kratochvil Károly, a történész-levéltáros elmondta, sok vita volt a személye körül, árulónak kiáltották ki. A hadtörténelemnek egy bizonyos szegmense beszélt róla, de a fősodorból kikerült. „Szokványos” főtiszt lett volna a Monarchia hadseregében, ha nem alakul úgy a sorsa, hogy először Erdély katonai kerületi parancsnoka legyen, majd ezzel párhuzamosan a 38. hadosztályé is, amely később Székely Hadosztály lett.

„Gyakorlatilag szokványos katonatiszti pályát futott be, egy pár érdekességgel. Az egyik ilyen az volt, hogy 1909-től a magyarországi Habsburgok mellett volt házitanító. Azt nem nagyon tudjuk, hogy miért, mert egy aránylag ismeretlen, semmiképp sem kiemelkedő családból származott. Valószínűleg nagyon jó pedagógus volt, már a Ludovikán is tanított, illetve a pécsi hadapród-iskolában, és lehet, hogy emiatt emelték ki. A család mellett öt évet töltött az első világháború kitöréséig, ami azt jelenti, hogy a magyar közélet elitje között forgolódott, megismerte mindenki, hiszen József főherceg fiainak a nevelője volt. Olyan vacsorákon vett részt, olyan társaságban mozgott, hogy utána mindenki ismerte a magyar elit tagjai közül. Az első világháborúban is jelentős tevékenységet folytatott, a nagyváradi negyedik gyalogezrednek volt a parancsnoka, saját kérésére helyezték oda. Maradhatott volna a Habsburg családnál, és akkor kényelmes beosztása van a világháború alatt is. A negyedik gyalogezred élén volt Galíciában, Isonzónál, és itt is bizonyíthatta rátermettségét.

Életének, katonai pályájának csúcspontja minden bizonnyal a Székely Hadosztály élén eltöltött időszak volt. A két világháború között nagyon hamar nyugdíjazták, és utána a közéletben mozgott. Ott is jelentős tevékenységet folytatott, de azért lehet látni az iratokból, a különböző források alapján, hogy inkább ilyen pótcselekvésnek tekintette. Ő igazából katonatisztnek tekintette magát, és szomorú volt amiatt, hogy ezt a tevékenységet nem folytathatta” – fejtette ki Nagy Szabolcs.

Az első világháború után létrejöttek azok a bajtársi egyesületek, amelyekben az egykori katonák megemlékeztek az egykori alakulatokról. Emlékműveket állítottak, könyveket írtak, díszvacsorákat tartottak, ahol az egykori dicső vagy kevésbé dicső eseményekről anekdotáztak. A Székely Hadosztály Egyesület különbözött az általános bajtársi egyesületektől, mivel önszerveződő alakulat volt a hadosztály, és nem egy monarchiabeli alakulat, a székelységgel foglalkozott. Az emlékműállításon túl egyrészt kiemelten foglalkozott a székelység, az erdélyi magyarság ügyével szociális alapon is – tudtuk meg Nagy Szabolcstól.

„Ha valakik menekültek Erdélyből akár a húszas-harmincas években is, és megkeresték az egyesületet, akkor megsegítették őket. A második bécsi döntés után részt vettek karitatív tevékenységben, illetve még egy kis adminisztratív hivatalos tevékenységben Észak-Erdélyben, tehát ennyiben mindenképp más az általános bajtársi egyesületeknél az ő szerepük, történetük.”

Gottfried Barna kiemelte, a hadosztály történetének fontos eleme az önkéntesség – már a kezdetektől fogva. „A székely tartalékos tisztek látván a Kolozsváron és az országban uralkodó állapotokat 1918 novemberében, kigondolták azt, hogy bemennek Székelyföldre, toboroznak, felviszik őket Kolozsvárra, felszerelik, feltöltik a keretet, és akkor létezik majd egy fegyveres erő, amely képes valamit tenni az ország területi integritásáért. De már a megalakulásuktól kezdve a létezésért küzdöttek. Voltak pillanatok, amikor a politika mögéjük áll, beindultak a toborzások, fegyverhez és ellátmányhoz jutottak. De aztán gyorsan leállították őket, tehát a kor politikai viszonyainak megfelelően hullámzott ez a történet. A hullámvölgyek a hosszabbak lettek, a politika nem állt egyértelműen a hadosztály mellé.

Ez gyakorlatilag képtelenség volt. Mindenképp a Székely Hadosztály tagjai voltak azok, akik felismerték az érdekeiket, és ezen felismerés mentén próbáltak meg valamilyen választ adni erre a kihívásra. Ez egy katonai válasz lehetett volna, hogyha megkapják az egyértelmű politikai támogatást. De ez nem történt meg” – összegzett Gottfried Barna.