Gyöngyszem Pusztinából: a lány, aki átkelt a hegyeken

Ma gyermekeknek tart foglalkozásokat, néprajzos doktorandusz hallgatóként kutatásokban vesz részt, szívesen mesél a csángó hagyományokról, énekli az énekeiket, mutatja be szokásaikat, de ugyanakkor ő egy 21. századi fiatal nő, aki nyitott az újra, és tudja, hogy minél többet utazik, minél több helyen, minél több emberrel találkozik, annál gazdagabb lesz lélekben. De bizony nagy utat járt be eddig is. Azóta, amióta úgy döntött tizenöt évesen, hogy átkel a Pusztináról is látható Csíki-havasokon.

„Ha visszagondolok a gyermekkoromra, nem mondhatom azt, hogy egyszerű lett volna. Négyen vagyunk testvérek a családban, édesapám külföldön dolgozik egész kicsi korom óta, édesanyám varrónő, de mindig velünk foglalkozott otthon, mindig a család volt az elsődleges, és éjjelenként dolgozott, miután mi lefeküdtünk.

Mindig megbecsültük azt, hogy valamit valamiért. Dolgozni kell azért, hogy együnk, azért, hogy állatokat tudjunk tartani. Olyan gyermekkorom volt, ahol dolgoztam, iskolába jártam, állataink voltak, a testvéreimre vigyáztam. Sokan kérdezik, hogy honnan tudok annyit a gyermekekről. Onnan, hogy van három fiútestvérem, akik kisebbek nálam, és egész csecsemőkoruk óta ott voltam és segédkeztem. Sokszor bizony nem volt könnyű, sokszor azt kívántam gyermekként, hogy bárcsak lehetnék olyan, mint a többi osztálytársam, de most felnőtt fejjel megköszönöm a Jóistennek, hogy ilyen kitartó szüleim voltak, és egy ilyen családban nevelkedhettem fel” – meséli a Liget olvasóinak Karina.

Karina Pusztinán járt óvodába és iskolába egészen nyolcadikos koráig. Mint mesélte, a szülei mindig magyarul beszéltek egymás között, a nagyszülei, akik románul keveset tudtak, szintén.

Viszont a gyermekekkel már románul beszéltek, csak akkor szóltak hozzájuk magyarul, amikor megszidták őket.

„Az úgy kézenfekvő volt, és automatikusan kiszaladt szájukon anélkül, hogy meggondolták volna. De nagyon ritka volt az, amikor tőlünk valamit magyarul kértek. Ezt akkor egyáltalán nem tudtam összefüggésbe hozni, hogy ők miért beszélnek egymással magyarul, és hozzánk románul szólnak. Mára már megértettem, hogy miért, mert édesanya sokat mesélt arról, hogy ő amikor iskolás volt, nem tudott románul, csak magyarul, és

Ezért úgy döntött, hogy a gyerekeit meg szeretné óvni ettől, hogy ne traumaként maradjon meg bennünk az, hogy nem tudunk románul. Mindig azt mondták, tanuljunk meg románul, hogy az iskolában ne legyen baj, és a magyart úgyis felszedjük.”

Amire Karina iskolás lett, az állami iskolában is tartottak magyarórákat, de a faluban is voltak magyar nyelvű foglalkozások, a szülők pedig noszogatták a lányt, hogy járjon el ezekre. De ő nem szeretett volna, mert sok negatív visszhangot hallott a faluban a magyarórákról. Ez igencsak visszatartó erő volt, hogy a fiatal lány eljárjon a magyar foglalkozásokra, annak ellenére, hogy a szülei majdhogynem „lökték ki a kapun”, hogy menjen. De ő ellenállt.  Aztán mégis jött egy fordulat – emlékszik vissza.

Látta, hogy az összes barátnője a faluból eljár a Magyar Házba Nyisztor Ilonához énekelni, és úgy érezte, kimarad minden jóból.

népdalokat tanultunk, igazából hagyományőrzés volt, és Nyisztor Ilonka néni nagyon kedvesen viszonyult hozzánk. Nem szidott meg, ha nyüzsögtem. És mindez vonzani kezdett. Elmentem még másodszor is, harmadszor is, addig, amíg mondtam édesanyáméknak, hogy az iskolában is szeretném felvenni a magyarórát. És hála a Jóistennek! Hetedikes voltam, amikor jött egy székelyföldi fiatal, fekete göndör hajú tanárnő: soha nem felejtem el azt az iskolakezdést ősszel, hogy Judit tanár néni ott állt az ajtóban, és a szerény román tudásával bemutatkozott, hogy ő lenne a magyar tanárnőnk. Nekem onnan kezdődött az, hogy szeretnék megtanulni magyarul írni, olvasni.”

Karina rendszeresen eljárt Bodó Judithoz, akivel sok mesét, verset olvastak. A tanárnő nagy türelemmel segített neki kibetűzni, szótagolni a szavakat, és biztatta, hogy Csíkszeredában folytassa a tanulmányait kilencedik osztálytól. „Először gondoltam magamban, hogy ő olyan sokat képzel rólam, hát én hogy tudok elmenni? Nekem van három testvérem, a legkisebb épp egyéves volt, ugyanakkor, hogy én nem is tudok magyarul, és ott írni, olvasni kell, nem lesz édesanyám mellettem, hogy fogok én ott élni? De annyira kitartóan mellettem volt a tanárnő, biztatott, jártam különórára, és nyolcadikban bejelentettem otthon, hogy Csíkszeredában fogok továbbtanulni magyar középiskolában.”

A szülei nem fogadták túl jól az ötletet. Az édesanyja napokig sírt, az édesapja pedig határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet róla, mert mit fog ott csinálni, messze az otthonától. És ha megbukik az iskolában és hazaküldik, a faluban szégyent hoz a családra.

Édesapámnak az édesapja pedig, még mielőtt meghalt volna, azt mondta, egy kívánsága van, amit szeretné, hogy teljesítsek, mégpedig az, hogy továbbtanuljak. Nem érdekli, hogy milyen nyelven, csak menjek el, és minél messzibb. Én pedig falusi gyermekként mindig azt szerettem volna, hogy menjek városra, és minél többet lássak és megismerjek. Végül nagymama hatott a szüleimre, és elengedtek.”

Noha nagyon szeretett volna a művészeti iskolába felvételizni zeneszakra, az édesanyjának az volt a kívánsága, hogy könyvelésszakra felvételizzen. Végül így történt, a Kájoni János Szakközépiskolába iratkozott, be is jutott, és itt érettségizett.

„Az én generációm előtt nagyon sokan jöttek ki Csíkszeredába. De nem láttam, hogy visszajöjjenek a faluba. Ha vissza is jöttek, csak ünnepre. De mindig, mikor visszajöttek, nagyon figyeltük őket. A lányoknak mindig be volt fonva a hajuk, és mindig mondták, hogy hazajöttek a magyarkánék. Mi otthon nem fontuk így a hajunkat. Ha jöttek haza a fiúk, láttuk, hogy jó furulyások lettek. És mi azt mondtuk, hogy ott lettek ilyen jó emberek.

Pedig nagyon szerettem olvasni, de sosem volt időm, mert otthon mindig valami mást kellett csinálni.”

Karina az első, csíkszeredai iskolai napját is feleleveníti, azt, hogy mennyire félt. Az osztályukban 32 diák volt, a tanévnyitón mindenkinek ott volt az édesanyja, édesapja, neki nem. Egy nevelőnő kísérte el őket – mert többen is voltak Moldvából. „Meg sem mertem szólalni, mert mi van, ha nem értenek. És jött ez a rettegés, hogy vajon tényleg ezt akarom? De valahogy egy belső hang mondta, hogy meg tudom csinálni, menjek be az osztályba. És köszönöm a Jóistennek, hogy olyan jó osztályfőnököt rendelt nekem, mert ha nem ő lett volna, akkor lehet, hogy hazamegyek. Mert bizony sok nehézség volt a négy év alatt.”

De a félelem mellett ott volt benne a kíváncsiság is: miért mondják azt, hogy az itteni emberek mások? „Pusztina egy domb tetején van, körülötte egy völgyben vannak az oláhok, de a hegytetőről, ahogy elnéz az ember, a Kárpátokat látja.

Aztán kilencedikben átjöttem a Gyimeseken. De nem tudtam felfogni, hogy miért mondják azt, hogy a székelyek másabbak, mint mi. Amikor elkezdődött az iskola, kicsit meg is értettem, hogy miért. Az első osziórán kérte az osztályfőnöknő, hogy mutatkozzunk be. Elmondta, hogy van egy lány, aki nem tud olyan jól magyarul, mint a többiek, de ő is be tud mutatkozni magyarul. A víz lecsorgott a hátam közepén, de olyan büszke voltam magamra, hogy amikor bemutatkoztam, senki nem kacagott ki. Mindenki nagy érdeklődéssel fordult felém. Kérdezték, hogy Pusztina hol van, és én olyan büszkén magyaráztam, hogy hol van, kérdezősködtek, hogy milyen nyelven beszélünk, és milyen a mi magyar nyelvünk. Mondtam, kicsit másabb, mint a tiétek.

De soha nem éreztették velem azt, hogy én valamivel kevesebb lennék, mint ők, sőt. A négy év alatt azt éreztem, hogy inkább segíteni próbáltak, mert látták, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők, csak nekem teljesen más lehetőségeim voltak, mint nekik.

Ők óvodás koruk óta tanultak magyarul, én hatodikos-hetedikes koromtól.”

Nagy volt benne a motiváció, hogy bebizonyítsa az osztálytársainak, a nevelőinek, a szüleinek és legfőképpen saját magának, hogy ő sem rosszabb, mint az osztálytársai. Éjjel-nappal olvasott, szótárazott.

A Csíkszeredai Csángó Bentlakásról is szó esik, a nevelőkről, akik mindig mellettük álltak. Ugyanakkor – mint mondja – ott jött rá, hogy hány moldvai faluban vannak magyarok. És itt kialakult a huszonkilenc településből álló nagy család.

„Mindig is közel állt hozzám a hagyományőrzés, viszont nem is tudatosan, talán ezzel születtem. Édesapám édesanyja nagy énekes volt a faluban, én nem ismertem őt, de mindenki azt mondja, hogy úgy nézek ki, olyan a hangom pont, mint az övé. Otthon is énekeltem Nyisztor Ilonával, ő volt az, aki mondta, egyedül is tudok énekelni, nem csak csoportban. Miután kijöttem Csíkszeredába, történelemórákon szembesültem azzal, hogy milyen hiányos az én tudásom.

Akkor kezdtem felkutatni, hogy nagymamám énekelt, hogy nálunk a faluban ezért fontos a karinca, hogy ezért ilyen a menyasszony stb. A négy év alatt Csíkszeredában borsikás voltam (a Borsika a csíkszeredai Gyermekek Háza néptánccsoportja – szerk. megj), Ádám Kati nénihez jártam, rengeteget jártam táncházba.” 

Az érettségi vizsga után ismét választás előtt állt, hogy hogyan tovább. A szülei szerették volna, ha hazatér, ő viszont nem, mert érezte magában azt a pezsgést, hogy tovább kell tanuljon. Fogorvos szeretett volna lenni, de tudta, hogy akkor az ének háttérbe szorul. És azt is tudta, hogy olyan szakot kell választania, amelyet egyedül is megbír tanulásban és anyagilag is – mert később, a három év alatt végig dolgozott az egyetem mellett.

„Így a fogorvosi elmaradt, és a néprajzszakot választottam. De az a csalódás, amikor én Kolozsvárra értem, és rájöttem, hogy néprajzszakon nem csak táncolnak és énekelnek, és nem viseletbe járnak egyetemre…. Tudatlanul vágtam bele, de soha meg nem bántam, mert nem tudom máshol elképzelni magam.”

Karina 2016-ban államvizsgázott, 2019-ben védte meg a mesteri dolgozatát Kolozsváron, majd Debrecenbe felvételizett a történelem és néprajz doktori iskolába. Jelenleg másodéves doktorandusz hallgató. Kutatási témája az emberi élet fordulói körül mozog, születés, párválasztás, halál, de a kisebb fordulók is, mint például az iskolába menés, a családból való kiszakadás, elsőáldozás, bérmálkozás is foglalkoztatják. Ugyanakkor nagyon érdeklődik a kétnyelvűség, többnyelvűség iránt, hogy hogyan élik meg a moldvai fiatalok a többnyelvűséget.

Az államvizsga után három éven keresztül egy finn egyetem kutatásaiban vett részt. Közben megszakítással Pusztinán tanított magyar nyelvet. Ezt követően a Miniszterelnökség Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként kikerült a dél-erdélyi szórványközösségbe, Petrozsénybe. Egy évet töltött ott, majd beköszöntött a járvány.

– magyarázza. Itt elvégezte a Ringató tanfolyamot, és Csíkszereda környékén kezdett el zenei neveléssel foglalkozni, ezen kívül pedig múzeumpedagógiát tanul. De, amikor csak hívják, fellép, énekel, és közben kutat, ír. Nemrég pedig a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vallásfelelősének nevezték ki. 

Hangsúlyozza, nem úgy ment el a falujából, hogy soha többé nem megy vissza, mert a szíve mélyén mindig is Pusztina lesz az otthona.

S noha sok mindent önerőből ért el, de lelkileg erőt adott neki az, amit az édesanyja tanított. Mert azokat az élettanításokat, amelyeket tőle és a nagymamájától tanult, egy iskolában sem tudta volna megtanulni: hogy bármilyen közösségben van, bármerre sodorja az élet, embernek kell maradni.

„Biztos vagyok benne, ha otthon maradtam volna, nem lennék most néprajzos. De ha otthon maradtam volna, lehet, hogy egy csodálatos anyuka lennék, aki azokat az elveket őrizni, amit otthon a közösségben képviselnek. Pusztina egy nagyon erős vallási közösség. Jómagam is nagyon vallásos vagyok, nem is tudnám elképzelni az életemet hit nélkül. Talán azok az emberek, akik nem hisznek a Jóistenben, valahogy elveszítik az életük értelmét.

Most más világot élünk, betört a kényelmes világ Pusztinára is. Kettősséget éreznek az emberek, nem merik eldönteni, hogy az életükkel mit csináljanak. Valahogy elnyomottnak éreztük mindig magunkat otthon, nem volt meg a presztízsünk, úgy gondoltuk, más lehet jobb, mi nem. Ezt próbálom a mostani fiatalokkal megismertetni, hogy nem vagyunk mi kevesebbek. Dédnagymamám szinte százéves, a kis házában mindenik unokájának, dédunokájának megvan a saját rózsafüzére. Lehet, hogy nem találkozunk gyakran, de lélekben kötődünk egymáshoz. És talán ezért ejti rabul Moldva azt, aki ellátogat oda. Persze, vannak tévhitek, és szokott is bosszantani, amikor ilyent látok Moldváról, hogy lebomló házat, vagy nagyon szegény családokat fényképeznek. Minden közösségben vannak ilyenek.

Sok kutató a középkorias Moldvát akarja megmutatni, holott mi is haladunk a korral, a mi kultúránk is változó. Ugyanakkor megvan a lelkisége.

Amikor belépek anyóhoz és leülök, úgy érzem, húzza ki belőlem a dolgokat, és valami mást kapok vissza, feltöltődök. Egy szobácska, ott eszik, alszik, de az a négy fal teret ad sok mindennek. Pusztinán soha nincs csend. Ott megvan a varázsa az életünknek, megvolt régen is, hogy egymásért élünk, egymásban tartjuk a lelket. Nagy útravalót kaptam a tarisznyámba” – összegez a fiatal néprajzos.