Itthon és otthon: in memoriam dr. Magyari Jenő

Magyari Jenő 1921. május 20-án született Csíkszeredában. Édesapja, Magyari Albert hentesmester, a szülői ház és a hentesüzlet a Kossuth utcában (később Virág utca) volt, később ezt a házat is az állam kisajátította, lebontották. A négy elemi és nyolc gimnáziumi osztályt a Csíksomlyói Római Katolikus Gimnáziumban (ma Márton Áron Főgimnázium) végezte 1928–1940 között. Többször is úgy nyilatkozott, hogy ezek az évek, a tanárai meghatározóak voltak számára.

„A magyarságtudatot, az anyaország szeretetét cseppenként oltották belénk a pedagógusaink, otthon pedig megtanultam, hogy az egyszerű embert, ahol tudom, segítsem.

– mondta el 2012-ben egy, a Teol.hu-nak adott interjúban. Tanárairól mindig nagy szeretettel és elismeréssel beszélt – erősítette meg felesége, Vízvári Éva és két lánya, Éva és Ágnes, amikor erről a tartalmas életútról beszélgettünk. „Nekünk, a családjának közülük Opra Benedeket, a franciatanárát volt szerencsénk megismerni, akivel sokszor találkoztunk a szeredai strandon” – emlékezett vissza a családja.

A fiatal Jenő 1940-ben érettségizett Brassóban, románul. A természettudományi tanára hatására döntött az állatorvosi pálya mellett, a második bécsi döntés évében Budapesten a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, a mezőgazdasági és állatorvosi karon, az állatorvosi osztályon kezdte meg tanulmányait . A Csíki Magánjavak két alkalommal is 100 pengős ösztöndíjjal támogatta egyetemi oktatását. Tanulmányait 1944-ben fejezte be, absolutoriumot szerzett, ezt követte az állatorvosi gyakorlat.

A háborús helyzet miatt 1944 végén az egyetemeket nyugatra menekítették, Magyari Jenőt is a december Bécsben találta. 1945-ben Németország felé meneteltek, Deggendorfnál szembe találták magukat az amerikaiakkal, és amerikai fogságba került. „Az amerikai katonákról és a hadifogságról jó szívvel mesélt. Nem bántották őket, sőt, úgy tekintette, hogy nekik köszönhette az életét” – magyarázta Éva.

Először 1945-ben szerezte meg az állatorvosi diplomáját Bécsben, majd 1946-ban Budapesten. Az ötvenes évek elején állatorvosi szakosítási képzésen tanult tovább, többek között sebészetet, járványtant és műtéti eljárásokat sajátított el. Állatorvosi működését a Békés megyei Nagykamarás községben kezdte, a szakállatorvosi képzés után pedig állatkórházakban kezdett dolgozni. Bácsalmás és Kaposvár után 1954. július 1-től a szekszárdi Állatkórháznak lett a vezető szakállatorvosa.

Pályafutása elején többnyire a nagy állatokkal, lovakkal és szarvasmarhákkal foglalkozott. Úgy emlékeznek rá, mint aki munkáját magas szakmai színvonalon, igényes végezte, elkötelezettsége példamutató volt. Folyamatosan képezte magát, olvasta a szakmai folyóiratokat, naprakész volt a újdonságokat illetően, továbbá kapcsolatot tartott országszerte az állatorvos kollégákkal, egyetemi tanárokkal, gyakran járt Budapestre továbbképzésekre. Sebészeti eljárásokról, különösen a szarvasmarhák császármetszéséről szakmai cikkeket írt, publikált.

„A termelőszövetkezetek létrehozásával és térhódításával párhuzamosan a ’60-as évek második felében politikai szándéktól vezérelve elkezdték visszafejleszteni a szekszárdi állatkórházat, melytől a ’70-es évek elején távozott édesapám. Ezt követően szintén Szekszárdon a termelőszövetkezet állattenyésztési ágazatának vezetője lett 1974-től. Ezzel párhuzamosan folyamatosan magánpraxist is fenntartott, hiszen Szekszárdon és környékén még jelentős számú paraszt tenyésztett kisállatokat, elsősorban sertést. Páciensei között macskák és kutyák is szerepeltek szép számmal.

A gazdasági-társadalmi változásokhoz folyamatosan alkalmazkodott állatorvosi hivatásán belül. A téeszesítés hatására csökkent a nagyállatok súlya. Ahogyan a paraszti élet szép lassan megszűnt, úgy öregedett meg édesapám is. Az állatok szeretete nagyon mély és meghatározó érzés volt nála, amit nekünk is átadott” – mesélték a család tagjai.

1954-től Szekszárd lett tehát az új otthona, de a szülőföld, Csíkszereda iránti ragaszkodása változatlanul erős maradt. 1965-ben feleségül vette Vízvári Évát, két lányuk született, Éva és Ágnes, később három unoka is bearanyozta a mindennapjaikat – Anna, András és Dávid. Az Erdély iránti szeretetet a családjának is átadta. Szekszárdi házukat számos erdélyi tárgy díszíti, faragott bútorok, szőttesek, kerámiák, csíki művészek grafikái. „Családi házunk egy kis Erdély” – mutatott rá felesége.

Felmerülhet a kérdés, hogy a második világháború után Magyari Jenő miért nem ment haza Erdélybe. „Neki magyar diplomája volt, amit honosítani kellett volna Romániában. De nem beszélte olyan jól a román nyelvet, hogy kilenc tantárgyból románul vizsgát tegyen. Aztán 1957-ig nem mehetett Erdélybe, és ekkor is csak útvonal-engedéllyel, vonattal.” De ezt követően minden évben hazalátogatott, volt, hogy két-három alkalommal is. Mindig azt mondta: „hazamegyek”.

Az első érettségi találkozójukat az 1940-ben végzettek 1965-ben tarthatták meg Csíkszeredában, amire nagyon készült, és ahová leendő feleségét is magával vitte már. Az évek alatt fogytak az osztálytársak. Altorjai báró Apor Csabával ők maradtak ketten, telefonon tartották a kapcsolatot. A rendszerváltás előtt nem sokkal Budapesten a gyimesközéploki születésű, szintén a csíki gimnáziumban végzett Veress Péter külgazdasági miniszter kezdeményezésével létrehozták a Csíki Öregdiákok Baráti Körét, amelynek tagjai szívükön viselték egykori iskolájuknak és növendékeinek a sorsát. „A gimnázium felkarolására létrejött a Márton Áron Alapítvány, amelyet apukánk is támogatott és népszerűsített. Erdély, a szülőföld, Csík, a csíksomlyói búcsú, a fenyvesek, a Hargita, az Olt talán a legfontosabbak voltak számára” – magyarázták a Magyari-lányok.

Magyari Jenő felesége és lányai arról is meséltek, hogy milyen készülődés előzte meg az Erdélybe tett látogatásokat, a hazautakat.

A kommunizmus nehéz éveiben, amennyire tudta, támogatta Csíkszeredában élő édesapját és itthoni barátait. Minden nyáron, a hazajövetel előtt feleségével hosszasan készültek, hogy a kért gyógyszereket, élelmiszereket és egyéb dolgokat beszerezzék.

1965-től már az egymás után megszületett gyerekekkel együtt Csíkban voltak a család nyaralások sok-sok éven keresztül.

„Év nem múlhatott el, hogy ne jöjjünk. Én ebbe születtem bele, három hónapos voltam, amikor először elvittek Erdélybe. Aztán később nekem is és a húgomnak is a nyár arról szólt, hogy egy hónapot Erdélyben töltöttünk. Szécsényben volt egy kis faházunk, sok szép emlékünk van onnan, tábortüzek, flekkenezések, sok fürdés a zsögödi és szeredai strandokon, és ilyenkor bejártuk Erdélyt is. Édesapám Szekszárdon a környezetét is »megfertőzte« Erdély szeretetével, és Magyarország különböző részeiről sokan jártak az ő révén Csíkban. Közülük sokan szoros kapcsolatokat alakítottak ki a csíki ismerősökkel, és többször is visszamentek.

Emlékszem, hogy egész évben jöttek a levelek, a »rendelések«, és a szüleim listákat írtak, beszereztek az Amo szappantól kezdve a vaníliás cukron keresztül a gyógyszerekig mindent” – fejtette ki Magyari Éva. Édesanyja rámutat, nagy logisztikai játék volt ez, mert a sok csomag mellett be kellett férniük az autóba a gyermekeknek is, ugyanakkor soha nem tudták, hogy a határnál mire számíthatnak.

„A legvadabb Ceaușescu-időben vittük a lesütött húsokat, zsírt, lisztet, cukrot. A székely asszonyok mondták, hogy »nem baj, hogy nincs, majd kipótoljuk«. Mindent ki kellett pótolni, ezt én is megtanultam tőlük. A határnál pedig néha megúsztuk, néha nem, nagy macerák voltak. Előfordult, hogy hiába vesztegettük meg a határőröket, elkobozták a gyógyszereket” – eleveníti fel felesége, aki azt is elmondta, hogy Erdélyből viszont sok Kriterion-könyvet vittek haza Szekszárdra.

A család őriz egy 1940-ben, a csíksomlyói búcsún készült fotót is, amelyen az egyik fiatalember Magyari Jenő. Jenő bácsi 86 éves koráig, amikor csak tehette, minden évben elment a csíksomlyói búcsúra, és amikor már egészségi állapota nem engedte meg a hosszú utat, a televízión keresztül követte a búcsús szentmisét.

Két, a családi legendáriumban őrzött történetet is megosztottak a lányok. „Édesapánk ugyanazon évben született I. Mihály román királlyal. Akkoriban a kis király környezetébe a kisebbségi nemzetiségekből válogattak játszótársakat. Szó volt arról, hogy Csíkból is válogatnak legénykéket, és az egyik édesapánk lett volna. De a nagyszüleink nem egyeztek bele. A másik történetet, amelyet mindig szép, különleges emlékként emlegetett, elemista korában élte át. Amikor Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök Csíkszeredában tartózkodott, a gimnázium épületében volt egy vendégszobája. Reggelente misézett, és a kis elemistákat, akik ministráltak, mindig meghívta reggelizni. Így reggelizhetett apukánk is több alkalommal a püspökkel, amely nyilván nagyon megtisztelő volt számára. És mindig mondta, hogy milyen finom volt az a szalonna, amit ettek.”

Magyari Jenő édesanyja és húga a háború végén hunyt el Budapesten, itt temették el őket az Új Köztemetőben. Végakaratának megfelelően, Magyari Jenő hamvait is itt, szerettei mellé helyezik örök nyugalomra. Gyászjelentőjén a régi székely himnusz néhány sora áll: „Vándor fecske hazatalál,/ Édesanyja fészkére száll, / Hazajöttem, megáldott a / Csíksomlyói Szűz Mária.”