Néhai köztéri szobrok története: „Tosca Mari” nyomában

Tosca Mari! – sokan így nevezték meg, amikor az egyik csíkszeredai Facebook-csoportban legutóbb közzétette valaki a szoborról készült képet. Sokan még arra is emlékeztek, hogy a körülötte levő medencébe bedobált pénzérméket gyerekkorukban mágnessel „halászták” ki. A szobor valójában a Tavasz címet viselte, alkotója pedig Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész volt.

Puskás Sándor 1928. június 18-án született Kolozsváron. A középiskolát a kolozsvári Piarista Gimnáziumban, majd a Református Kollégiumban végezte. 1947-48 között a Magyar Népi Szövetség által létrehozott művészeti szabadiskola esti szobrászati tanfolyamait látogatta. Mestere Szervátiusz Jenő szobrászművész volt. 1948-ban két munkáját is beválogatták a Kolozs tartomány művészeinek éves tárlatára. Attól kezdve rendszeresen jelentkezett a nagy közös, kolozsvári, bukaresti kiállításokon. 1948–1953 között a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, illetve (1950-től) a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának a hallgatója volt. Teljesítménye alapján egyből másodévre vették fel. Tanárai: Romul Ladea, Szervatius Jenő, Ion Irimescu, Vetró Artúr – olvashatóak Kolozsvári Puskás Sándor Szilánkok című önéletrajzi könyvében az életrajzi adatok Nagy Miklós Kund összeállításában.

Már többször szóvá tettem, igen kellemetlen válaszokat kaptam, ezért elhatároztam, hogy a szobraimra a nevem elé odaírom a születési helyem, hogy Kolozsvári” – írja az említett könyvben.

Itt találhatunk leírást a Tavasz című szobráról is. Mint kiderül, az 1960-as évekre már annyi szobra összegyűlt, hogy rendezhetett egy egyéni kiállítás-sorozatot, amelynek az első állomása 1966-ban Csíkszereda volt 42 munkával, szép sikerrel. „Ott kis katalógust is nyomtatott a múzeum, és megvették a Tavasz szobrom műkő, eredeti példányát, amit egy szökőkút közepébe el is helyeztünk, az akkor épült kultúrház mellé (ez a mai Csíki Játékszín épülete – szerk. megj.). Mögötte egy kis tavacska volt, náddal, sással volt körbevéve. A békák vígan kuruttyoltak a város közepén. Ekkor határoztuk el, hogy kis művésztelepet létesítünk Zsögödfürdőn.” Mint írja, a kollektív gazdaságtól kapott ott egy kis telket bérbe, és elkezdett építeni kőből és fából egy műtermes házat.

A kiállítást 1967-ben Marosvásárhelyen is bemutatták, és a Tavasz vörösréz változatát a város meg is vásárolta. A Kárpátok sétánya lakótelepen állították fel, és mivel számított arra, hogy a gyerekek felmásznak rá, vasvázat tett bele, és teleöntötte betonnal. „Megmintáztam a Tavasz című szobromat, egy nagyon csinos lány ül a földön, és egy virággal teli tálat tart a fél kezében és a fején. Ez a mozdulat dekoratív, az életben így nem fordul elő, ez egy megkomponált, keleties hangulatú táncmozdulat. A mintázás után először kiöntöttem krémszínű márvány mozaikból, és át is faragtam. Erről vettem le a szabásmintákat, és közel egy évi kalapálgatás és hegesztés után elkészült az első vörösréz térplasztikám, a Tavasz. A kolozsvári őszi tárlat után a bukaresti országos kiállításon a vásárlóbizottság úgy döntött, hogy megvásárolja, de Kolozsvár fizeti ki. Nevetséges árat ajánlottak, még a vörösréz árát sem fedezte” – emlékezett vissza. Így került a szobor Vásárhelyre.

Önéletrajzi könyvében úgy emlékszik vissza Puskás Sándor, hogy a főiskolán figyelt fel rá Nagy Imre, a festő. „1954 nyarán levitt Zsögödre, Csíkba. Ez a nyár nagyban meghatározta az érdeklődésemet. Megrohantak ez élmények. A főiskola megtanított a mesterségre, az érdeklődésem az erdélyi nép felé itt indult el. Előbb a székelység, a csángók, Kalotaszeg, Mezőség felé. Zsögödön az én birodalmam Imre bácsinál a csűr volt, ott laktam, az volt a műtermem is. Mikor szép idő volt, horgászni jártunk az Oltra, és pisztrángozni a Hargita patakjaiba.”

Kérésemre Márton Árpád csíkszeredai festőművész felelevenítette: Puskás volt az egyik legnagyobb ígéret annak idején, és be is teljesítette, amit tudott. „Nyaranta, amikor Imre bácsi hazaköltözött, és jött gyakran Puskás is, akkor együtt halásztak, nagy halász volt, és főzőmester. Az itteni házépítése is úgy kezdődött, hogy Imre bácsi mellett. Nagyon erős, realista szobrászat volt az övé, nagyon tömör, és mesterségbelileg nagyon komolyan meg voltak alkotva a szobrok. Tartásuk volt, monumentális dolgok voltak, kívánkoztak közterekre. Vásárhelyen domborműveket és kisebb méretű dolgokat is készített, de kiváló ötvös is volt, nagyon szép dolgokat művelt. Csíkszeredában megvolt ez a szobra, egy ülő szobor, tállal a tetején, a szökőkút közepén. Egy nagy baj volt ezzel: műkőből készültek ezek a szobrok, cementalappal, és úgy volt felcsiszolva. Lévén, hogy kikerült a szabadba, az időjárás viszontagságai kinyírták.”

A hatvanas évek elején a Képzőművészek Szövetségének egyik műteremházában készült egy kétméteres női szobor, a címe Íjásznő. „Közel egy évig készült, vörös márvány mozaikból öntöttem, részben csiszoltam, és átfaragtam. 1961-ben az őszi tárlaton meg is vette a Kultuszminisztérium. Majd Bukarestben volt kiállítva az országos tárlaton. Ezután a román kiállítás alkalmával Párizsban volt kiállítva, jelenleg a Nemzeti Galéria tulajdona. Miközben a szobor készült, Nagy Imre bácsinak megtetszett, és cserét ajánlott fel egy másodpéldányért. Imre bácsitól kaptam egy ceruzarajzot, amit 1950-ben rajzolt rólam, és megfestette a feleségem portréját olajban” – áll önéletrajzi írásban. Ebből tudjuk, hogy egy másik munkája, a Szejkevizes lány (vagy Korsós lány) is Zsögödre került, az Íjásznő mellé, a Nagy Imre emlékház udvarára. Sajnos az időjárás ezeknek sem kedvezett. Puskás Sándornak a csíkszeredai régi szülészet, gyermekkórház előtt is volt szobra, a címe: Kariatida.

Önéletrajzi kötetében gyakran emlegeti Nagy Imrét, és itt írja le, hogy a hetvenes évek elején egy sikeres nap után bandukoltak hazafelé Imre bácsival: halat is jól fogtak, a festés is jól ment a horgászat mellett. Hazafelé, amikor az Olt hídját elhagyták, megszólalt Nagy Imre: „Te Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd?” Némi megrökönyödés után, Puskás megígérte, hogy megönti. „Akkor megegyeztünk” – mondta Nagy Imre. Telt-múlt az idő, és egy alkalommal, amikor ’76 nyarán Puskás Sándor ment haza Zsögödből (akkor már) Marosvásárhelyre, és belépett elköszönni Nagy Imréhez, ő emlékeztette az ígéretére. Ekkor látta utoljára élve. „1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi reggel 8 órakor meghalt.”

A feleségével felültek a kicsi motorbiciklijükre, és azzal jöttek el Csíkszeredába. „A szomorú ígéretemnek eleget tettem, és a két kezét is leformáztam. Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”

Szabó András muzeológus, nyugalmazott múzeumigazgató a téma kapcsán általa gyűjtött korabeli újságcikkeket bocsájtott a rendelkezésemre.
1966. november 25-én Puskás László kiállítása után a Vörös Zászlóban úgy fogalmaztak, hogy két év alatt 24 képzőművészeti kiállítást rendeztek Csíkszeredában. Mint a cikkben rámutatnak, vannak művészetpártoló emberek, akik a város Nagy Imre nevéhez fűződő tekintélyére nemcsak hogy vigyáznak, hanem azt tovább szeretnék öregbíteni. „Ezért rendeznek szívesen kiállítást Csíkban a tartomány és az ország élvonalbeli képzőművészei. És ugyancsak ezért szándékszik Puskás Sándor szobrászművész is műtermet berendezni Csíkban.”

Az Előre 1967. szeptember 27-ei lapszámában az áll, hogy „Festői fekvésével Csíkszereda már korábban is vonzotta a művészeket. Nyaranta többen jönnek erre dolgozni, s Nagy Imre példájára szeretnének nyári szállást berendezni maguknak. Puskás Sándor az első, aki már hozzá is látott műteremházának felhúzásához.”

A korabeli cikkekből az is kiderül, hogy a tervek szerint a Puskás-ház mellett épült volna egy alkotóház, amelyet Gaál András meg is rajzolt – legalábbis a Vörös Zászló 1967. december 1-jei írása szerint. „Puskás Sándor kolozsvári szobrászművész Zsögödön épült nyári lakja mellett kicövekelték a következő alkotóház helyét, a tégla, a fa és a kő máris megvan hozzá. Nem művészi képzelőerő szülte Gaál András illusztrációját, a Zsögödön épülő második alkotó ház műszaki rajzait magam is láttam. Festészeti műtermet, lakószobát, előszobát és manzárdot ábrázol.” 1968. március 16-án az Előrében Becze Antal, a Hargita megyei művelődés- és művészetügyi bizottság elnöke így nyilatkozott: „A nyáron megkezdjük Zsögödön egy képzőművészeti alkotóház építését, s ide nyaranta neves bukaresti, kolozsvári, marosvásárhelyi művészeket hívunk meg. Szeretnők, ha a meglevő Puskás Sándor-ház s a felépülő alkotóház egy későbbi művésztelep magvát képezhetné.”

Az alkotóház végül nem épült fel, de a Puskás-ház ma is áll. Székedi Ferenc Zsögödön élő újságíró segített megtalálni, egy januári délelőtt el is látogattunk ide közösen. Útközben elmesélte, emlékszik, amikor építették a házat, akkor került haza egyetemről, és ő maga is besegített az itt kalákázóknak.

A házban jelenleg a szobrászművész unokahúga, Puskás Szilárda Ágnes lakik a férjével. Szívesen fogadtak, és meséltek a ház történetéről és Puskás Sándorról. Noha a külső és a belső részét is némileg átalakították az épületnek, igyekeztek megtartani a jellegzetességeket, a Sándor által készített tárgyakat, alkotásokat. Ahol korábban a műterem volt, ott most konyha-nappali van, de itt kapott helyet az Öcsém című szobor ( amelyet testvéréről, Szilárda édesapjáról mintázott), Nagy Imre kezének gipsznegatívja, de a ház vasalt ajtói, a kőfal, öntött gyertyatartók, kisplasztikák, családi fotók, könyvek és gyakran emlegetett történetek őrzik a ház egykori gazdájának az emlékét.

„Igyekeztünk megtartani az eredeti házból, amit lehet. Sándor nagyon jóban volt Nagy Imrével, aki a második apja volt úgymond. És amíg Imre bácsi élt, úgy döntött, hogy ő is épít itt egy házat, egy műtermet. Ezért is épült északosra, elég hideg, nem lakóháznak épült, hanem műteremnek. Akkor készült a Tavasz című szobor, és azért kapta a várostól cserébe ezt a területet a kollektívtől – így mondta nekem. Fizette a bért, és felajánlották, hogy ide alkotótábort szervezzenek. ’66-ban fogott neki, a kandalló tégláján fent is van, hogy ’68-ban fejezte be. Aztán amikor meghalt Imre bácsi, akkor többet nem nagyon jött, és hétvégi házzá alakult ez az épület” – mesélte Puskás Szilárda Ágnes.

Hozzátette, a házra a szülei vigyáztak, lévén, hogy Csíkszeredában laktak, majd át is vették Sándortól, és 1995-től oda költöztek. ’99-ben nagyobb tatarozást igényelt az épület, mivel zsindellyel volt fedve, ázott. Ekkor újrafedték és megemelték. 2002 óta pedig Szilárdáék laknak benne. „Amikor jártam le gyerekkoromban, ott voltak a szoba közepén a szobormaradékok. Én itt tanultam meg járni, itt tettem meg az első lépéseket” – emlékezett vissza mosolyogva. Puskás Sándorról is beszélgetünk: jó kedélyű ember volt, az alkotás mellett nagyon szeretett a természetben barangolni, gombászni, horgászni, és szenvedélye volt a főzés. Saját szakácskönyve is megjelent Varázspálcám – fakanál címmel, és főzőműsora is volt.

A zsögödi Puskás-házban sokan megfordultak annak idején, régi fotók után keresgélve találtam egy olyant is, ahol Dragomán György író áll kisgyerekként a ház előtt édesanyjával és Puskás Sándorral. A fotót az édesapja készítette. „Nagyon kicsi voltam, egyetlen dologra emlékszem, egy macskára, amiről azt mondta apám, hogy hiúz, mert nagy fülei voltak. Nyilván nem az volt. Meg a pulóveremre, mert azt később kivágtam ollóval, hogy zsebet varrjak bele, de az egész pulóver elbomlott. A zsögödi háznál egyszer voltunk, akkor, amikor a fotó készült” – mesélte érdeklődésünkre az író.

Kolozsvári Puskás Sándor könyvében keserűen ír a Tavasz-szobrokról: mára sem a csíkszeredai, sem a marosvásárhelyi nem maradt fenn. „A művészembernek a legnagyobb boldogság, ha munkája sikeres és révbe jut, azaz megbecsülik, jó helyen elhelyezik a nagyközönség gyönyörűségére. A siker érzése százszor többet ér bármennyi pénznél. Ez fordítva is érvényes: az alkotónak az okozza a legnagyobb fájdalmat, ha a már sikeres, megbecsült munkájának a pusztulását kell látnia. Nekem a lehető legrosszabbul jött be, mert nem egyszerre semmisült meg a munkám, hanem lassan, 10 éven keresztül láttam az egyik legkedvesebb alkotásom pusztulását, lassú agóniáját. Pótolhatatlan a veszteségem, mert már én sem tudnám újra megcsinálni, ha akarnám se.” A szobrot apránként hordták szét. „Ha csak megsejtem, hogy ez a jövő vár az egyik legkedvesebb munkámra, semmi pénzért nem adtam volna el ide. Ez a trauma, ami a szobrom elvesztésével járt, nagyon megkeserítette a gondolataimat, és megkérdőjelezte a művészet szükségességét itt. Kinek? Kell itt egyáltalán valakinek szobor?”

A csíkszeredai Tavasz, avagy ahogyan sokan nevezték, Tosca Mari sem maradt fenn. Noha volt év, amikor megpróbálták megóvni, és „jókora műanyagzacskóba öltöztették a csíkszeredai park szökőkútjának díszét: Puskás Sándor szobrát” – olvasható a Hargita 1969. december 20-ai lapszámában. A cikk írója hozzáteszi, szükség van a „gondoskodásra, hogy a téli idő, a fagy és a hó ne tegyen kárt a szoborban.” Hogy más években volt-e ilyen „gondoskodás”, nem tudunk róla. A legtöbben úgy vélik, a műkőből készült szobor a téli fagyok miatt ment tönkre. Puskás Sándor úgy emlegette, hogy „1987-ben a részeg bunkókat ingerelte, és összetörték virtusból. De ezt legalább egyszerre végezték ki, és nem kellett végignéznem.”

Volt szó arról, hogy restaurálni kellene, végül nem került sor rá. A szobor darabjaira hullt, majd véglegesen eltűnt, a medencét is betömték később, ma már nyoma sincs.

Kolozsvári Puskás Sándor szobraival, domborműivel, ötvösmunkáival, kisebb műveivel több erdélyi településen is találkozhatunk, számos alkotását őrzik magángyűjtemények, művésztelepek, képtárak és intézmények. És ha orsószerűen elnyújtott lányalakokat – ahogy Banner Zoltán művészettörténész fogalmazott – , vagy éppen egy virággal teli tálat tartó csinos lányt vélünk felfedezni nyáridőben Zsögöd felett egy-egy felhő formájában, bizonyára ő dolgozik az égi műteremben: 2020. május 31-én hunyt el, 91 évesen.