„Hát a végén könnyen tolvaj lesző...” Háy János Mamikám című regényéről

„A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem...” – így kezdődik e sodró lendületű olvasmány, egy cigánylány önvallomása, Háy János új regénye, amelynek elementáris ereje, ütése az utolsó sorokig tart. Az egyszerű sorból származó, Vámosmikolán született, ma Budapesten élő író sokadik könyve ez, életművében pedig szerintem az az egyik kulcsfontosságú dolog, hogy több műfajban alkotott és alkot kitűnőt, illetve a hosszabb lélegzetű prózai munkái is különböznek egymástól témában, illetve írási technikában is.

Tavaly A cégvezető című regénye ütött nagyot, idén a budapesti könyvhétrre jelent meg a Mamikám: a felső tízezer és a „kőgazdag” emberek világa után ebben a teljes mélyszegénység tárul elénk egy magyar faluban. Ugyanott járunk, ahol Háy János kitűnő novellafűzéreinek és regényeinek (A bogyósgyümöcskertész fia, A gyerek és mások) helyszíne van, mert nemcsak az olvasó képzeletében, hanem ez a sokszorosított helyszín valóságosan is jelen van az életünkben Kelet-Európában.

Háy János: az esendőség köt össze minket

A József Attila-díjas író, költő lendületesen mesélt az irodalom és a sors közötti viszonyról, az írásról, mint a teremtés folyamatáról, a művekben megalkotott valóságszerűség fontosságáról, de arról is, hogy miért gondolják róla, hogy egész évben nyaral.

Sokszor nem is kell kimenni sem arról a településről, ahol élünk, mert az utcán is szembe jönnek az ilyen emberek, akiknek a mélyszegénység nem egy megélt állapot, hanem egy természetes életforma, mindazzal, ami ezzel jár: bűnözés, alkoholizmus, erőszak. Háy János prózája azért is elemi erejű, mert gyakorlatilag írott szóvá fekteti le azt a beszélt nyelvet, amelyen ebben a társadalmi rétegben zajlik a mindennapos kommunikáció:

– jelzi ezt már az első oldal előtt, az egyes szám első személyben elmesélt történet teljesen fonetikus nyelven van. „Persze ha mindig azt mongyák rád, hogy tolvaj vagy, hát a végén könnyen tolvaj lesző, néha csak úgy, hogy börtönbe kerűsz, mer azt mongyák, te csinátad, oszt nem te csinátad, de a börtönbe megtanúsz mindent, meg olyan barátok is lesznek, amilyen barátok vótak a négernek is, mer ő is a börtönbe szette össze azokat, akik segítettek neki lopnyi” – állapítja meg a cigány nő, akinek az egész élete elénk tárul, az összes történettel, érzéssel, durva jelenettel. Akárcsak Háy korábbi munkáiban, a Mamikámban is azt érzi az olvasó, hogy e közeg nyelvén nagyon kifinomultan tud beszélni és beszéltetni az író.

„Az biztos, hogy elég világosan látni kell, hogy kikről írsz, sokszor már előre tudja az ember, sokszor csak a létrehozás során fedik fel magukat a szereplők, de a lényeg mindig ugyanaz, ismerned kell azt a lélektani anyagot, amit a szöveg feldolgoz. Ez kívülről- és belülrőllátást is feltételez, de a végeredmény soha nem lehet külsődleges” – mondta a Helikonnak adott interjújában tavaly, s ez a regénye is ezt bizonyítja.

Igen, lélektani regénynek is mondható a Mamikám, hiszen főszereplője nemcsak történeteket mesél, hanem rengeteget vívódik is önmagával. Nemcsak panaszkodik, hanem szentenciákat is oszt, de egyáltalán nem az jön le belőle, hogy az író felmentené ezt a közeget bármi alól is – a regény utolsó lapjain esik be az, hogy milyen erős esemény körül forog a történet. A Mamikám is olyan, hogy mozaikszerűen áll össze a kép a végére, ez is az író történetépítésének zsenialitását jelzi.

Az író nem ítélkezik, nem aláz, nem szentenciákat mond ezzel a nagyon sokrétű és összetett problémával kapcsolatban, nem a mélyszegénységben élő cigányság segítségkiáltása ez.

Nem a cigányproblémát „oldja meg”, hanem el- és továbbgondolkodtat.

Ugyanakkor az is kikívánkozik belőlem, hogy feltegyem a kérdést: vajon lesz-e, lehet-e ebből a szövegből hangoskönyv vagy színházi előadás?

 (Háy János: Mamikám, 200 oldal, Európa Könyvkiadó, 2021)