Csatlós Lóránt: minden kis szerepet meg kell becsülni

Csatlós Lóránt Csíkszeredában született és nevelkedett, 23 éve él Nagyváradon, mostanra már az is otthon, mint ahogy Csíkszereda is az maradt. Többnyire az évad szüneteiben szokott hazalátogatni, emiatt kevés előadást látott a Csíki Játékszínben, és az itteni színházas kollégákkal sincs meg az a közeli viszony, ami lehetne. Az Unscene fesztivál, amire el tudott jönni, épp jó volt ilyen szempontból – emelte ki, amikor Csíkszereda központjában leültünk kávézni.

„Mivel ritkábban járok haza, mindig meglepetésként konstatálom a város változásait. Egészen kellemes hely lett Csíkszereda az utóbbi húsz évben. Kulturális szempontból is teljesen meghazudtolja a város a saját méretét. Köszönhető annak is, hogy létrejött a színház, itt van a táncegyüttes, de annak is, hogy az a fiatal generáció, az én generációmtól kezdődően, akik Kolozsváron, Temesváron, nagyobb városokban belecseppentek egy olyan környezetbe, ahol pezsgő kulturális élet volt, az egyetem elvégzése után – akiket nem szippantott el külföld és a nagyobb városok – visszajött.

Mivel Lórival diákkorunkban ugyanannak a színjátszókörnek voltunk a tagjai, adta magát a kérdés, hogy mennyire volt meghatározó számára a Mágamaszk a pályaválasztásban. Mint mondja, száz százalékig. Ha valami nagyon érdekelte a középiskolában a barátkozáson és a „hülyeségen” kívül, az a színikör volt. Kilencedikben a Márton Áron Gimnázium matematika-fizika osztályába felvételizett, és tizedikes volt, amikor az iskola faliújságján meglátott egy kézzel rajzolt, írt plakátot, hogy színjátszókör indul. Úgy gondolta, kipróbálja, és mint fogalmazott, mint egy hirtelen támadt örvény, beszippantotta, és tizenegyedik osztályban el is döntötte, hogy ő bizony színész lesz. Hangsúlyozta, nagyon hálás a szüleinek, akik építészemberek voltak, és egész életükben kultúrapártolók, hogy nem ellenezték ezt.

„Amikor látták, hogy egyre komolyabban készülődök erre a dologra, akkor nem volt ellenkezés, tehát nem akartak egy »komolyabb« szakma felé terelni. Édesapám, aki utász volt, elmondta, hogy szép dolog a színészet, de az biztos, hogy amíg mindenkinek nem lesz helikoptere, az utakra, hidakra mindig szükség lesz, és ha nem elkészíteni, de javítani kell, tehát munkájuk mindig lesz. Én ezt tudomásul vettem, és hálás voltam neki azért, hogy ezt tájékoztatásképpen mondta el, nem pedig fenyegetésként vagy ultimátumként. Sőt, külön hálás vagyok nekik azért, hogy az első sikertelen felvételi után nem egy károgó, kárörvendő attitűddel vártak vissza Csíkba, ahol egy évig munkanélküli voltam, hanem továbbra is támogatták ezt a projektet, és nagyon büszkék voltak.

És ott volt még a Mágamaszk vezetője, Boldizsár Ágoston, aki meghatározó és határozott, erős személyiségként tulajdonképpen egy olyan szakmaiságot kölcsönzött az egész dolognak, amiről mi nem tudhattunk semmit. Nekünk az értékítéletünk nem lehetett kialakulva a színházról, hiszen nem volt gyerekkorunk óta egy stabil társulat a városban. Nem voltak példaképek, gyakorlatilag mi zéróból kellett elinduljunk, hogy szinte semmit nem tudtunk a színház profi oldaláról. Nyilván jöttek később a meglepetések, mert egy színházilag teljesen ártatlan városból elkerülni a színire elég nagy kulturális sokk. De nem bántam meg egy percig sem. Viszont kimondhatjuk, most már egyáltalán nem ártatlan Csíkszereda színházi szempontból.”

Csatlós Lóránt 1994-ben aztán sikeresen felvételizett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára. Évfolyamtársait is név szerint felsorolta: Márton Gyöngyös, Nagy Dorottya, Tompa Klára, Antal Ildikó, Mihály Csaba, Nagy Csongor és Márton Lóránt. Úgy emlékszik, hogy egy szerény, alázatos, munkabíró és összetartó csapat voltak.

„Az évfolyamvezetőnk hivatalosan Ferenczy István volt, akit nagyon szerettünk, viszont pedagógusként nem határozta meg annyira a színpadi fejlődésünket, őt inkább a színpadi munkái alapján tiszteltük és becsültük. István bácsitól tartást, színpadi magatartást tanultunk. Lohinszkyval ketten voltak azok a mesterek, az utolsók abból a generációból, akik ha együtt színpadra kerültek partnerekként, akkor Oláh Tibor azt írta róluk, hogy »láttunk végre két Színészt a színpadon«. Azóta is vannak nagyon tehetséges színészek, de amikor ezt a két embert láttuk egymás mellett játszani, akkor a Harag György-féle vásárhelyi színháznak az illatát lehetett érezni. Nyilván tudtuk, hogy milyen értékei vannak, csak valahogy nem találta meg azt az utat felénk, amit egy pedagógusnak meg kellene. A legtöbbet Gáspárik Attila dolgozott velünk, tőle tanultunk sok mindent. Talán mert a generációs szakadék nem volt akkora, és talán mert ő már egy másik stílust képviselt. Az ember születik egy adott tehetséggel, viszont a főiskolán, amit hozzá lehet tenni, azt hozzá kell tenni, mert ha nem, az el fog porladni útközben. És ez volt az, amit Attilától tanultunk, hogy akármilyen tehetséges lehetsz, ha nem készülsz fel próba előtt, ha nem tanulod meg a szöveget, ha nem veszed át a megtanult szöveget, ha nem ellenőrzöd a kellékeidet, a jelmezeidet, a díszletet, mindent, ami az előadás akadálymentes lebonyolításához számodra kötelező, akkor lehetsz akármilyen tehetséges, hiába.

Meg kell tanulni a pontosságot, a partnerre való odafigyelést, a szakmát.

Mert hányszor láttuk azt, hogy tehetséges emberek, akiket nem vezettek nagyon erősen rendezőileg, kicsúsztak a sínről, mert nem volt meg az a fajta határ, vezetővonal, amibe tud kapaszkodni, hogy merre menjen. És ebből a szempontból Attila ezt képviselte. Felépítette bennünk a négy év alatt azt a kritikus, analitikus szemléletet, ami nélkül egy fiatal színész csak bolyong. És meg is reked, mert ha nincsenek ezek az alapok, akkor nem tud továbbfejlődni.”

Kiemelte, amikor 1998-ban végeztek, még abba a szerencsés generációba tartoztak, hogy volt még annyi hely az erdélyi színházi porondon, hogy nem fenyegetett senkit az a veszély, hogy a szakmán kívül marad, azaz nem tud elhelyezkedni színháznál. Ő a nagyváradi színháztól kapott ajánlatot, és rá is bólintott. „Nagyon nehéz a mostani fiataloknak elhelyezkedni. Gyakran vagyok fiatalok között, és nagyon sokan vannak úgy, hogy a művészetre adják a fejüket. És én felelősséggel el kell mondjam nekik, hogy szép dolog, ha bejutnak a színire és el is végzik, de gondoljanak arra, hogy három-öt év múlva mit fognak csinálni, lesz-e a szakmában elég rés, ahol elférnek. Most akkora verseny van ezekért a posztokért, hogy a gyengébb gyomrú ifjak simán kihullanak a sorból. És kár értük, mert nem feltétlenül a tehetségesebbek azok, akik jobban tudnak könyökölni.”

A váradi színházi környezetbe úgy cseppent bele, hogy bármilyen szerepet szívesen eljátszott, különösebben szerepálma nem volt. Aztán sorra jöttek a főszerepek, Tamási Áron Énekes madár darabjában Mókát, Thornton Wilder A mi kis városunk színművében George-ot alakította, Tuzenbachot a Három nővérből, Charley nénjét stb. Elismeréseket is kapott, de úgy véli, talán túl hamar jöttek ezek. „A kritikus gondolkodás egy adott pillanatban kikapcsolódott, és egy kicsit a fiatal ego túltápláltsága kezdett megmutatkozni bennem, és ennélfogva meg is romlott a viszonyom sok kollégával és a vezetőséggel. Gyakorlatilag saját magam alatt elvágtam a fát, és visszahuppantam a kispadra. Aztán a konjunktúra úgy alakult, hogy erről a kispadról nem is álltam fel hosszú évekig. De kellett ez a lecke. Nem tudom, hogyan alakult volna a karrierem, ha ez nem lett volna. Akkor valószínű, hogy egy szoborba merevedett, utálatos, rossz színész lennék, aki sok főszerepet játszott. De hála Istennek nem így történt.

A kispadon ülés alatt a szakmai fejlődése egy másik síkra terelődött: elvégezte a rendezői mesteri szakot, ugyanakkor a Szigligeti társulatnak működött egy tanodája, ahol néhány kollégájával fiataloknak tartottak foglalkozásokat. A tanodába mindig túljelentkezés volt, a húsz helyre legalább nyolcvanan voltak. „Óriásit változott azóta a világ. Az volt az a fordulópont, amikor a magyar és a román kereskedelmi adókból elegük lett az embereknek, de még nem volt az internet olyan szinten elterjedve, hogy az legyen a szórakozás. A fiataloknak volt egy olyan igényük, hogy az iskolán kívül történjen velük valami. A korszaknak az egyik legcsodálatosabb telitalálata volt az, hogy ezt meghirdettük. Ez két évig a színházban volt, akkor elfogyott a pénz, nem volt terem, nem támogatták, és rájöttem, hogy az a nagyon tehetséges fiatal mag megérdemli azt, hogy tovább működjön a tanoda. Kiemeltük a színházi környezetből, és jártunk iskolákba, bekérezkedtünk dísztermekbe, osztálytermekben próbáltunk.”

Ez eleinte Partium Színpad néven működött, majd 2007-ben létrehoztak egy egyesületet, és ekkor adták az Oberon nevet. Egy fiatal, lendületes, improvizatív csapat volt, amelyből elég sokan a későbbiekben a színházi pályát választották – mesélte Lóránt. „Most pár éve nincs lehetőségünk működni. Nem tartom ezt tragikusnak, ugyanis a színház ismét felvállalta ezt a vonalat. Négy éve létezik a Színház az iskolában, iskola a színházban program, ami ugyanezt csinálja, hogy fiatalokat foglalkoztat. És azoknak a középiskolás fiataloknak, akiknek van kedvük és vonzalmuk az ilyenfajta munka iránt, megadatik a lehetőség, hogy egy-egy nagyobb színházi produkcióban részt vegyenek.”

Azt is elmesélte, hogy amikor tíz év után ismét kezdett kapni nagyobb szerepeket, úgy érezte, nem tud felnőni a bizalomhoz, amivel a rendezők és az új vezetőség feléje fordult. Mint fogalmazott, az a tíz év kilúgozta belőle a színészt. Úgy véli, ez tanulság lehet a fiatal színészeknek, mert nagyon fontos minden kis szerepet megbecsülni, és a legnagyobb energiabedobással megformálni.

Novák Eszter volt az, aki meglátta bennem ezt a vergődő, gyakorlatilag kezdő színészt harmincvalahány évesen, és kiemelt ebből a rettentő kényszerhelyzetből, és jó pedagógusként úgy hozott vissza a színpadra, hogy szerepről szerepre visszarakott engem a deszkákra. És azóta érzem azt, hogy megint a helyemen vagyok ebben a társulatban, megint bátran dolgozom, megint van önbizalmam. És ha nem is tudok minden szerepet tökéletesen megvalósítani, de azért másfajta minőséget tudok nyújtani.”

Az utóbbi hónapokban a kulturális szféra aggódva tekint Várad felé, a beszélgetésünk során is megkerülhetetlen volt, hogy szót ejtsünk a nagyváradi „kultúrmix-tervről”, a Bihar megyei önkormányzat azon igyekezetéről, hogy összevonja a kulturális intézményeket. Lóránt rámutatott, szerencsések olyan szempontból, hogy a Szigligeti társulat egy összetartó, összekovácsolódott és munkaszerető csapat, és ők ezt az egész hercehurcát közösségként élik meg. Úgy véli, hogy a tervezett változtatások a munkájukat veszélyeztetik, azt féltik, amit az évek során kikapartak maguknak azért, hogy jobb legyen a színház. „Nem arról van szó, hogy attól félünk, hogy a meghatározatlan idejű szerződésből egy éves szerződés lesz. Hanem arról, hogy

hogy ne vegyenek észre a kollégák. Felemelt fővel mehetünk fesztiválokra.”

A legnagyobb problémának azt tartja, hogy a fenntartó nem nyitott a párbeszédre az összevonni kívánt kulturális intézményekkel. Izgatottan várják, hogy mi fog történni, hogy mi kerül napirendre a július végi tanácsülésen.

„A pozitív hozadéka ennek az egésznek az, hogy hirtelen a román társulattal koalíciót alkottunk, és elég erős hangunk tud lenni. Ugyanakkor a színházi szakma nagyon szépen összezárt, precedens nélküli ez az országos szinten való összefogás a váradi kulturális életért. Ez számunkra óriási erőt adott, hogy az összes színház, az összes olyan ember, aki tehetett valamit, az tett. Senki nem maradt közömbös. Ez azért érdekes, mert a mi kis kelet-európai létünkben mindenki melegedik a saját tüzecskéje mellett, és kicsit süketek vagyunk a szomszéd város dolgai iránt. Sőt, egy kicsit kárörvendőek is szeretünk lenni.

A sajtó rengeteget segített. A magyar nyelvű sajtóról tudtuk, hogy bátran kiáll, meglepetésünkre a román nyelvű sajtó is mellénk állt. Nem adjuk olcsón a bőrünket. Nyilván, hogy a politikum szintjén kell valami történjen, de azért mi csináljuk a dolgunkat bátran és a legjobb tudásunk szerint. Nekünk a hangunk tud hangos lenni, más eszközünk nincs.”