Csoma Gergely: Moldva egy életre szóló élmény lett

Szobrász- és fotóművész, csángókutató, író, néprajzi gyűjtő, számos díjjal kitüntetett, a Magyar Kultúra Lovagja, a Magyar Érdemrend lovagkeresztének birtokosa – olvasható a magyarországi Csoma Gergelyről több helyen is. De talán a díjaknál is fontosabb, hogy ő, akit idegenként, teljesen kívülállóként méregettek a moldvai csángó falvakban 1977-ben, ma már hazajár oda. Ott élt a csángó magyarok között, ahol tudott, segített nekik, tanította a gyerekeket, miközben dokumentálta a változó időket. Amikor Csíkszeredában leültünk vele beszélgetni, azt is megtapasztalhattuk, hogy milyen szeretettel mesél róluk.

Csoma Gergely nem hallott semmit a moldvai magyarokról egészen addig, amíg a ’75-ben, ’76-ban és ’77-ben tett gyimesi látogatása során az ottani csángóktól megtudta, hogy vannak még csángók a határon túl is.

azaz annyi rosszat mondtak róluk, hogy a fiatalemberben óriási kíváncsiság ébredt, hogy többet megtudjon róluk és lássa őket. Budapesten beült a Széchényi könyvtárba, kivette Domokos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyvét, kirajzolta a térképeket, leírt magának pár csángó tájszót és román jövevényszót, és ezzel az „óriási tudással” felfegyverkezve 1977 augusztusában megérkezett Bákóba. „Rögtön megszeppentem, mert senki nem beszélt magyarul. Nem úgy volt, mint az általam addig megtapasztalt Székelyföldön, hogy kézről kézre adtak az emberek és lelkesen, óriási örömmel érdeklődtek a magyarországi állapotok felől, hanem félénken elbújtak, nem mertek szóba állni velem. De nagyon megtetszett a viseletük, a házaik, elkezdtem fényképezni. Egy hét után letartóztatott a rendőrség, bevittek Bákóba, a központba, ott egy 12-14 órás faggatás és vizsgálódás után elzavartak. Én következetesen azt hazudtam, hogy gyalogos turista vagyok, a tengerpartra megyek, és tulajdonképpen akkor értettem meg, hogy egy tiltott területen járok. De elmentem egy másik moldvai helyszínre, az északi, déli és Aknavásár környéki csángó falvak körül mászkáltam, egy hónapig voltam ott. Akkor már nem lógattam a fényképezőgépet a nyakamban, mint Székelyföldön, de a viseletem és a csővázas hátizsák mindent elárult. Ennek ellenére nagyon sok faluban készítettem fotókat, megjegyeztem a helyszíneket, és a következő alkalommal óriási mennyiségű színes filmmel mentem Moldvába” – meséli  Csoma Gergely.

Elmesélte, körülbelül három évbe telt, míg végre beengedték az ottani emberek a házaikba, és belülről láthatott egy moldvai csángó házat.

De mivel minden egyes helyszínen újra és újra megjelent, egy idő után a családok már ismerősként fogadták. Fokozatosan, lépésről lépésre alakította ki a kapcsolatokat, apró ajándékokat vitt, ételízesítőt, szép leányoknak jó bűzű magyar szappant, és egyéb dolgokat. Ezeket mind következetesen csinálta, és a legkülönbözőbb évszakokban jelent meg. Egy idő után késztetést érzett arra, hogy ne csak fényképezze őket, hanem rögzítse a szövegeiket, az énekeiket, az archaikus imákat, a népi gyógyászati eljárásokat. Két évvel az első moldvai útja után aztán véletlenül megismerkedett Domokos Pál Péterrel. És ez a kapcsolat egy életre meghatározóvá vált számára.

„Domokos Pál Péter hihetetlen szeretettel és kedvességgel a tanítványává fogadott. És én önkéntes tanítványa lettem, előadásainak a kísérője. Péter bácsi a történelmi részeket mondta el, én diavetítéses előadásokat tartottam az előadás második részében a moldvai csángó magyarság jelenéről. Gyakorlatilag Magyarország számos helyére eljutottam Péter bácsi révén, egyetemi kluboktól kezdve a legkülönbözőbb könyvtárakba, félig dugott, fél illegális előadásokat tartottunk a pártállami magyarországi körülmények között. De ennek ellenére csináltuk, és mivelhogy Domokos Pál Péternek a szeretete és lelkesedése teljesen természetes volt számomra, és úgy éreztem, hogy az, amit ez az idős ember őriz a szívében, a lelkében, az teljesen megegyezik azzal a megrendültséggel, fájdalommal és felelősségérzettel, ami bennem kialakult fokozatosan a moldvai magyarok iránt. És egyre többször mentem egy évben, már nyolc-tíz alkalommal, és

Csali filmeket használtam a határon való átvitelkor, fekete-fehér, székelyföldi zsánerképek voltak, amiket aztán elkoboztak egy idő után. Az volt a cél, hogy találjanak valamit, az eredeti moldvai anyagot pedig mindig átcsempésztem, a legkülönbözőbb helyekre a testemre ragasztva.”

Az első fotóalbuma 1988-ban jelent meg a Corvina Könyvkiadónál. Időközben pedig megismerkedett két felcsíki kezdő fényképésszel, Ádám Gyulával és Barabás Zsolttal, baráti kapcsolat jött létre köztük. Fotófelszereléseket hozott és nyersanyagokat nekik, és azokat a filmeket, amelyeket nem tudtak ők előhívni, kicsempészte Magyarországra a saját anyagai mellett, előhívatta, és amikor ismét jött, visszacsempészte. Három éven keresztül együtt járták Moldvát.

„’88 után, amikor a könyvem miatt kitiltottak Romániából, arra kényszerültem, hogy átverjem a hatóságokat és hivatalosan nevet változtattam. Kértem egy hamis indokkal – hogy édesapám méltatlanná vált ahhoz, hogy a nevét viseljem – , hogy az anyai nevemet akarom használni, és a keresztnevemet is megváltoztattam. És más néven kapott személyi igazolvány, majd útlevél alapján már gond nélkül tudtam mozogni. Soha többet nem buktam le utána, hihetetlenül jól megtanultam, hogy kell ott mozogni. Ez így ment egészen a rendszerváltozásig. De nem bíztam még nagyon a megváltozott demokratikus körülményekben, ezért, amíg az útlevelem le nem járt, ezen a néven éltem. Később visszavettem a régi – mostani – nevemet, és gond nélkül jövök-megyek azóta.”

A moldvai magyarokról tíz könyve jelent meg.

Mint mondja, az egész életét áthatja ez a moldvai élmény.

Ha novellát vagy kisregényt ír, akkor csángó témájú dolgokat dolgoz fel, azokat, amiket szociográfiában, vagy pedig néprajzi gyűjtésként nem lehet megjelentetni. Ugyanakkor rengeteg néprajzi gyűjtését publikálta, két évvel ezelőtt jelent meg egy vaskos – 680 oldalas – könyve Megkötött szavak címmel. Harminc moldvai falunak az anyagát sikerült rögzítenie és ezt dolgozta fel egy két éves lejegyzési munka során. A fotóalbumok egyrészt tematikus albumok, amelyek a moldvai magyarok írásbeliségnek a történetét, vagy a moldvai népi gyógyászat eseményeit dolgozzák fel, az egyik utolsó albumban pedig (Az elhagyott idő) harminchárom év változásait mutatja meg a fotókon keresztül.

„Én nagyon sok szeretetet kaptam és nagyon sok fájdalmat, megrendítő élményt kaptam a moldvai magyaroktól, és ez egész életemet meghatározza. Álmaimban állandóan visszatér. Ezek néha gyötrő álmok: csodálatos dolgokat látok színesben Moldvában, veszem elő a fényképezőgépet és nincs benne film, vagy nem hoztam el az objektívet. A lényeg az, hogy az egész életemben jelen van, és ez az én múltam, ettől már nem tudok szabadulni és nem is akarok. Én őrzöm a régi Moldvának a képét, a petróleumlámpás, döngölt padlójú, csodálatos régi Moldvának a képét, és az ottani emberek hangját. Szinte elsírtam magam, amikor a kazettákat hallgattam vissza és írtam le az archaikus imákat, vagy a szövegeiket, húsz-harminc éve meghalt emberek üzentek a kazettán keresztül. A gesztusaik, minden megelevenedett előttem, és úgy éreztem, hogy ez egyfajta felelősség, egyfajta kötelességem, hogy az ő üzenetüket átadjam annak a nagyon kevés embernek, akit ez érdekel. Minden könyvem ráfizetéses volt, a legtöbb könyvemért egy fillér tiszteletdíjat nem kaptam. Hogy méltó köntösben jelenjenek meg, mindig több százezer forinttal meg kellett támogatni a kiadót, hogy ne egy gyűrött fedelű, puha kötésű szerencsétlen munka jelenjen meg, hanem méltó arra, amit én elképzeltem és szeretnék.”

Mivel 2002-ben nem akadt jelentkező, aki a legkeletibb faluba elment volna magyartanárnak, számára természetes volt, hogy ha erre van szükség, akkor ezt csinálja. Magyarfalu első tanáraként oktatta az ottani gyerekeket. „Örömmel csináltam, és sikerült létrehozni egy tizenhat négyzetméternyi parasztházban egy kis tantermet. Abban a tanteremben a sarokban volt az ágyam, és azt éltem át, amit a húszas években Móra Ferenc A kincskereső kisködmönben leírt. Rengeteg szeretetet adtam, és nagyon sok szeretetet kaptam a csángó gyerekektől, értelemszerűen. Körjátékokra, színházra tanítottam, és az élményeken keresztül sikerült tanítani őket. Elhoztam őket a csíksomlyói búcsúra, addigra már megtanultak 13 imát, szenténeket. Azt akartam, hogy ugyanúgy szerves részesei legyenek a búcsújáró közösségnek, és teljes örömmel vettek részt. És átélhettem azt a megrendítő élményt, amikor a félelemtől remegő kislányt odavezettem a templom udvarán a gyóntató paphoz, és a kislány életében először gyónt magyarul” – osztja meg velünk könnyes szemmel.

És hogy mi változott az ottani falvakban harminc-negyven év alatt? Például, a régi Moldva szellemisége szinte teljesen eltűnt, viszont lehetőség van egyfajta magyar jelenlétre – mutat rá Csoma Gergely. Hozzáteszi, egy kicsit az erdélyi magyarságnak a szemlélete is változóban van, ami a moldvai csángókat illeti. „Amikor először kezdtem kijárni Moldvába, de ugyanúgy, ha Péter bácsinál vendégeskedtem,

És ez a székely értetlenség lassan ugyan, de segítő szándékká alakul át. Lassan Péter bácsi első könyve után, ami 1930-ban íródott, megérti a székelység, hogy az ő jövőjük is, ha nem tartunk össze – ahogy Péter bácsi a könyvében írta, a mindennél rettenetesebb moldvai csángó magyar sors lesz. És a székelység egy része ezt kezdi megérteni, most már egyre kevesebben csúfolják és bántják a csángókat, egyre kevesebben ütik az iskolában a közöttük megjelenő csángó fiatalt, gyerekeket, tanítványokat, akik kijönnek Erdélybe tanulni, és hát Magyarország is a maga lelkesedését hozzáadva, létrehozta a Keresztszülők-programot, és nagyon sok, jó szándékú, lelkes ember megismervén a csángók helyzetét, aktívan segíteni akar a moldvai magyarságon.”