Előttem az élet, utólag: a könyv és ami lett belőle

Edoardo Ponti olasz filmrendező a tavalyi év során rendezte és forgatta le Romain Gary zsidó származású francia író 1975-ben megírt Előttem az élet című regényének harmadik filmadaptációját. A regényt a szerző Émile Ajar álnevén írta, ennek következtében másodszor is megkapta a Goncourt-díjat (amit egy író élete során csak egyszer kaphat meg). 1977-ben Moshé Mizrahi izraeli filmrendező már leforgatta a könyv első filmadaptációját. A francia filmdráma elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat Simone Signoret (Rosa mama) és Samy Ben-Youb (Momó) szereplésében. 2010-ben készült még egy adaptáció Myriam Boyer által. Feltevődik a kérdés, hogy miért kellett újabb és újabb adaptáció? Lehet-e jobb filmet készíteni egy Oscar-díjas film után?

Romain Gary regényének két főszereplője van. A már 70 évhez közelálló Rosa mama, aki holokauszt-túlélő, ugyanakkor már „nyugdíjba vonult” prostituáltként neveli más prostituáltak gyermekeit pénzért cserébe. Momót (a regény másik főszereplőjét) hároméves korában fogadta be egy muzulmán stricitől, aki később féltékenységből megölte a gyermek anyját, így maradt a kisfiú Rosa mamánál több mint tíz évig. A regény kettőjük történetéről és kapcsolatuk fejlődéséről szól.

A történet címét az a mindennapi mondat magyarázza, amit az olvasó vagy a néző is gyakran hall az idősebb generációtól. „Fiam, ne búsulj, az élet még előtted áll” – mondják a már sokat tapasztalt öregek.

– a könyvben is ezekkel a szavakkal vigasztalja az idős doktor a főhős Momót, miután megvizsgálta a beteg Rosa mamát. A könyvben olyan erős anya-fia kötelék bontakozik ki a két főszereplő között, ami igazán csak az első filmadaptációban elevenedik meg.

Az igazság az, hogy én úgy néztem meg a 2020-as Előttem az élet című olasz filmdrámát, hogy azelőtt nem láttam az 1977-es, első filmváltozatot. De ezt később pótoltam, sőt elolvastam a Romain Gary (Émile Ajar) által írt regényt is, hogy teljes képet kaphassak a történetről és a filmadaptációkról. Edoardo Ponti filmje még a könyv ismerete előtt elnyerte a tetszésemet, nagyon szép képek vannak a filmben, az olaszországi Bariban forgatott jelenetek pedig jól visszaadják a regény hangulatát. Ellenben a filmben hallható zene gyakran kontrasztban áll a látottakkal és a film légkörével, de éppen ezzel hívja fel magára a figyelmet. Bár a könyv olvasata után már vannak kivetnivalóim a legújabb adaptációval kapcsolatosan, amely a mai modern világban játszódik, és aktuális témákat feszeget. Az Előttem az élet legújabb adaptációjának főszereplője Ibrahima Gueye Momó szerepében és Sophia Loren lett Rose mama megalkotója. A többszörös Oscar-díjas Sophia Loren újabb szerepvállalása világszerte címlapsztori volt, ugyanis több mint tizenegy éves kihagyás után tért vissza a képernyőre. Mivel a színésznő a rendező édesanyja, ezért nem mondanám a világ nyolcadik csodájának, hogy elfogadta a filmbéli szerepet, és ezzel a munkával szerette volna zárni színészi pályafutását.

Hiszen nemcsak mint színésznő jelenik meg az öregedést és a fokozatos leépülést megidézve, hanem a filmben megjelenő búcsúzkodás a saját színészéletétől való elköszönést is jelenti.

Bár a 2020-as filmben szereplő Sophia Loren még öregkorára is a megtestesült szépség, csak úgy sugárzik róla az elegancia és a bűbáj, a könyvben megjelenő Rosa mama rútnak van leírva: „Ősz haja volt, ami szintén hullott, mint a vakolat, mert már nem nagyon tartott. (…) Fenékből és mellből több volt neki, mint másnak, és amikor a tükörbe nézett, belemosolygott a képébe, mintha tetszeni akarna magának. Vasárnap felöltözött, feltette a vörös parókáját (…) Napjában többször kifestette magát (…). A paróka meg a festék alól kevésbé látszott ki, és mindig teletette virággal a lakást, hogy csinosabb legyen körülötte. (…) A mellékhelyiség olyan kicsi volt, hogy na, és Rosa mama bele se fért teljes egészében a kiterjedése miatt, és még csodálkoztam is, hogy mekkora nagy, ahhoz képest, hogy csak egy személy egyedül.” Ehhez a jellemzéshez sokkal hűségesebb maradt az 1977-es Moshé-féle rendezés.

Ugyanakkor érdekesség az is, hogy a film mögött megjelenik az anya-fia, rendező-színésznő kapcsolat, ami a filmben való nevelőanya-fia kapcsolattal vonható párhuzamba. Mindkét filmadaptáció igyekszik megtartani a könyv eredeti cselekményét és hangulatát, de véleményem szerint nemhiába kapta meg az 1977-es film a neki járó Oscar-díjat. Míg a 2020-as film önmagában alkot egy egészet, a könyv ismerete nélkül is helytállva, és sok kulcsfontosságú regénybeli részletet kihagyva, addig Moshé filmje szorosan kapcsolódik a könyvben leírtakhoz. Ez utóbbiban különböző jelenetek gyakran váltják egymást, időben és helyszínben egyaránt, de aki olvasta a regényt, annak az epizódváltások már ismerősek lesznek. A film kicsit olyan, mintha könyvfejezetről fejezetre lett volna forgatva, így egyik vágás után következik a másik, azaz egyik fejezet után jön a másik, és ezek a vágások/cselekmények nem mindig összekapcsolhatóak. Ugyanakkor a filmnek egyik erőssége, hogy bizonyos párbeszédek, szövegrészek szó szerint vannak megjelenítve a könyvből.

Az 1977-es alkotás annyira hű maradt az eredeti történethez, hogy szó szerint az olvasáskor megelevenedett képek jelennek meg a szemünk előtt a képernyőn.

Romain Gary könyve gyerekszemszögből van megírva, gyakran a gyerekszáj, azaz a gyereknyelv is megjelenik, vannak bizonyos szavak, melyeket a főszereplő Momó a saját értelmezésében/nyelvében használ. Ilyen például a „skrici” szó, amit később maga a főszereplő is kijavít „stricire”, és meg is magyarázza: „Még most is igyekeznem kell, hogy stricit mondjak és ne skricit, mint kölyökkoromban, mert teljesen rászoktam.” A könyvben lévő gyerekszemszög miatt hallhatjuk a 2020-as filmben narrátorként a főhős Momót, így adva a néző tudomására azokat a háttérinformációkat, melyeket csak a könyvből tudnánk meg. De narrátorként mesél az 1977-es filmben is, habár itt nem a nézőnek mondja a történetet, hanem ugyanúgy, mint a könyvben, a regény egyik szereplőjének, azaz filmen belül az egyik szereplőnek mesél. Szarkasztikus, vicces, miközben olyan komoly témákat feszeget, mint az arab, zsidó nemzetiség, halál, élet, szeretet vagy a prostitúció. 10-14 éves gyermekként olyan szókimondóan beszél a kurvaságról, mintha a pék, fodrász vagy fogorvos szakmáról beszélne. A történet egy olyan világba enged betekintést, amiről keveset tudunk, és amiről nem is szívesen olvasunk. A prostituáltak világát, Párizs csúnyábbik arcát tárja fel az író és a film is egy tízéves gyermek szemszögéből bemutatva.

A könyvben megjelenő szarkasztikus-tragikomikus kijelentéseket már nem lehet filmen keresztül úgy átadni a nézőnek, hogy a könyv hangulata visszatükröződjön. A könyvet olvasva nevetnünk kell a szókimondó kifejezéseken. Mégis a történet végén érezzük, hogy valahol a sorok mögött egy szomorú történet rejtőzik. Egy nyomornegyedben felnövő, szeretetéhes kisfiú története tárul elénk, aki nem hiszi el, hogy őt még szeretheti valaki. Miközben az egész világra dühös, és gyakran elutasítja a segítséget nyújtó kezeket, mégis keresi a társaságot, ragaszkodik mindenkihez, aki valami keveset is ad számára. Igényli az érintést, a simogatást, és hogy szeressék. Momó ezt a szeretetéhséget próbálta kompenzálni a képzeletbeli anyaoroszlán megteremtésével is:

„Rosa mama sokszor mondta, hogy az állatoknál ez sokkal jobban van, mint nálunk, mert náluk a természet törvényei uralkodnak, főleg az anyaoroszlánoknál. (…) Mikor lefeküdtem, elalvás előtt néha becsöngettek, kimentem ajtót nyitni, és ott állt egy anyaoroszlán, be akart jönni, hogy megvédelmezze a kicsinyeit. Rosa mama azt mondta, hogy az anyaoroszlánok erről híresek, és inkább a halál, de nem hátrálnak meg. (…) Majd minden éjszaka előhívtam az anyaoroszlánomat. Bejött felugrott az ágyra, és megnyalta az arcunkat, mivel a többieknek is szükségük volt rá, és én voltam a legidősebb, nekem kellett törődnöm velük.”

Az anyaoroszlán megjelenik a 2020-as filmadaptációban is, bár én nézőként nem igen értettem annak a szerepét, csak miután elolvastam a könyvet, akkor lett értelme a filmben jelenlévő képzeletbeli oroszlánnak.

A főszereplő Mohamed (Momó) mindvégig attól fél, hogy elveszti az egyetlen embert, akit szerethet és aki őt szereti. Folyamatosan azt kérdezi: „lehet-e élni szeretet nélkül?”. Amely kérdésre a könyv végén ő maga válaszol, összegezve az addigi történetét:

Momó a biztonságos kapcsolatért ruházta fel és nevezte meg az esernyőjét is, ami mindig vele volt, így máris egy szilárd pont lehetett az életében. Bár ennek nem tulajdonított fontos szerepet Edoardo Ponti, Moshé Mizrahi Oscar-díjas filmjében megjelenik Arthur, az esernyő is. És itt erős kontraszt vonható a két adaptáció között, míg a hetvenes években Momó esernyővel bábozva keresi a pénzt az utcán, addig a 2020-as változatban már drogot árulva keresi a kenyérrevalót.

A könyvet olvasva folyamatosan az jár az eszemben, hogy ezt is idézni kellene, meg azt is. Annyira igaz-gyermeki gondolatai vannak a főszereplőnek, ami talán nekünk is eszünkbe juthatna, de leírva-látva más a mondandója-hatása. Egyik részben például Hamil úrnak, a szőnyegárusnak felajánlja, hogy össze kellene házasodnia Rosa mamával: „És mit csinálnánk, ha összeházasodnánk? (kérdezte a szőnyegárus) – Hát sajnálnák egymást, a fenébe is, mindenki ezért házasodik össze” – mondja Momó, és a könyv során végig ezt a szarkasztikus-gyermeklelkű gondolkodást olvashatjuk. De a komikus, szarkasztikus mesélés mögött rengeteg érzelem kavarog, egy ilyen jelenet az is, amikor Momó lop magának egy kiskutyát, aminek mindenét odaadná, és olyan életet szeretne neki, amilyent ő nem kaphatott meg. Éppen ezért a kutyát eladja egy gazdag asszonynak, mert, mint mondja: „Rosa mamánál nem volt az embernek létbiztonsága, épp csak hogy megvoltunk valahogy, ott volt az a beteg öreg nő pénz nélkül meg a Gyámhatóság a nyakunkon, hát ez nem volt kutyának való élet.”

A negyedben, ahol Momó élt, olyannyira nem ismerik a boldogság mibenlétét, hogy Momó számára a boldogság egyenlő volt a drogokkal, heroinnal. Habár a 2020-as filmben drogot árulva szerez pénzt magának (ez a könyvben nem történik meg), ezzel ellentétben a könyvben kimondja, hogy : „Én köpök a heroinra. Azok a krapekok, akik szurkálják magukat, mind hozzászoknak a boldogsághoz, és az megbosszulja majd magát, mivel a boldogság épp a hiányáról nevezetes. Aki szurkálja magát, az maga keresi a boldogságot (…). Én sose cukroztam, néha udvariasságból elszívtam egy-egy füvet a haverokkal (…). De én nem vagyok úgy oda a boldogságért, az élet még mindig jobb. A boldogság egy nagy rakás szar és egy szemétláda, móresre kéne tanítani. A boldogság meg én, ugyan már, nem illünk össze, mi a fenét kezdjek vele. (…) én meg nem szúratom magam, hogy boldog legyek. (…) A boldogságra addig nem hajtok rá, amíg minden mást ki nem próbáltam, hogy kivágjam magam.”

A 2020-as film több kulcsfontosságú jelenetet is kihagy a könyvből, amit ha elolvasunk, új megvilágításba kerül a történet. Ahhoz, hogy az igazi Előttem az élet életérzést átélje a néző, el kell olvasni a könyvet is. De annak, aki nem látta az eredeti filmváltozatot (ami nekem végül sokkal jobban tetszett a könyvhöz való hűsége miatt) vagy nem ismeri a könyvet, egyestés kikapcsolódásként Edoardo Ponti filmje is megállja a helyét. Hiszen a múlt feldolgozásával kapcsolatos kérdések mindig aktuálisak lesznek. Bár a 2020-as film mindvégig ridegebb és érzéketlenebb marad, mint elődje, az 1977-es változat, mindkét főszereplő életútja nyomon követhető a két adaptációban. Míg az egyik szereplő keresi a valódi boldogságot, a szeretetet, és úton van a felnőtté válás felé, addig a másik épp elköszön az élettől, és az emlékekbe, a múltba temetkezik.