Ereklyék a raktárból. A szabadságharc és a megtorlás tárgyi emlékei

Március 15-én nyitották meg, de még hetekig látogatható lesz az 1848-49-es ereklyéket bemutató, az Aradi Múzeumból származó kiállítás anyaga a Haáz Rezső Múzeumban – és mivel múlt héten megnyílt meg a Bőségszaru – Az erdélyi nemesség fényűzése című vándorkiállítás is, a forradalom ereklyéi akár a 17–19. századi erdélyi nemesség látványos kincseivel együtt is megtekinthető, sőt.

Mint tudjuk, a magyar szabadságharc a világosi fegyverletétellel zárult, ezt követte a megtorlás, az 1949. október 6-ai kivégzések Aradon. A tizenhárom vértanú néhány tárgyi emléke (ruhadarab, fegyver, személyes tárgyak) azonban a városban maradt, s a kiegyezés után, valamint a rendszer enyhülése folyamán már „hivatalosan” is lehetett emléket állítani mártírjainknak. 1890-ben felépült az aradi emlékmű, az ezt követő években kiállításokon lehetett bemutatni a fennmaradt tárgyakat, dokumentumokat. Azonban a trianoni impériumváltás, majd a második világháború utáni rendszerváltás olyan „tettekkel” áldott meg bennünket, mint a szoborcsoport eltávolítása (1925), illetve az emléktárgyak raktárba való száműzése.

Több évtizednek és egy újabb rendszerváltásnak, és még ezután is éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra állhasson a szoborcsoport (2004), és kiállíthatók legyenek az ereklyék – utóbbiak egy része került az udvarhelyi múzeumba, időszakos kiállításra.

Maga a tárlat nem nagy, mindössze másfél terem, de nagyon el lehet benne merülni. Mindjárt, mikor belépünk a nagyobb terembe, a jobboldali egyik tárolóban egy kis, kerek sapka tűnik fel – ezt gróf Batthyány Lajos miniszterelnök viselte kivégzése előtt, mellette különböző dokumentumok és egy puska is látható. A fegyverek amúgy is dominálják a kiállítást, ugyanakkor részletes leírást is olvashatunk arról, hogy milyen lőfegyvereket, illetve a közelharcban használatos vágó- és szúróeszközöket használtak a honvédek a császári és az orosz hadsereg elleni csatákban – több csappantyús puska, karabély, szurony, illetve kard is látható a vitrinekben, de több töltény is van az egyik tárolóban.

Ezeknek csupán a nagysága alapján is rájöhetünk, hogy milyen szörnyű és súlyos sérülést tudtak okozni. Vannak kézi lőfegyverek, pisztolyok is, amelyek – akárcsak a vállhoz emelhető, nagyobb erejű puskákhoz hasonlóan – jó állapotban maradtak fenn. A kiállítás része egy szintén jó állapotú huszárnyereg, rajta szarvasdíszítéses csontlemez, illetve egy igen látványos, címeres tarsoly is – ezek mellett több, aprólékosan kimunkált tárgy jelzi, hogy használója egykor milyen nagy gonddal vigyázhatott rá.

A kiállítás fő elemei a középen elhelyezett személyes tárgyak. A szerb származású Damjanich János csibukja (török pipája), távcsöve, pecsétnyomója, kitüntetése és fekete nyakkendője látható az üveg alatt.

Főleg utóbbi üthet nagyon, ha az ember belegondol, hogy ez a kis, fekete vászonszalag egy olyan emberen volt, akit utolsó előttinek akasztottak fel a vesztőhelyen az osztrákok, miután végignézte hét társa kivégzését.

Ebben a vitrinben van Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok szablyája is, egy másikban pedig Kiss Ernő altábornagy pálinkásüvege és poharai, levestálja, illetve más, fennmaradt ereklyék, például olyan apróbb eszközök, mint egy pénztartó.

Megrendítő, ugyanakkor a bebörtönzött honvédek által a fogságban készített tárgyak látványa is.

Az elbukott szabadságharc a magyarság egyik legnagyobb tragédiája – ugyanakkor győzelme is, hiszen a magyar társadalom évekkel, évtizedekkel később végül is elérte az 1848-ban kitűzött célokat.

Egészben, folyamatában kell látnunk ezeket a dolgokat a múltunkból, politikusaink a múltat néha átalakítani próbáló kísérletei, a hangzatos és agyonismételt beszédek, lózungok helyett talán jobban megértjük azokat az időket, ha kézzelfogható, tárgyi dolgokat szemlélünk.