Zsigmond Márton meg nem értett művészete

Zsigmond Márton 1947-ben született Csíkdánfalván, három éves volt, amikor szüleit 1950-ben kilakoltatták, sok üldöztetésben volt része a családnak. „Édesapám alkalmi munkákat vállalt, otthon meghagytak valamicske földet, de azért is kuláksors várt ránk, kulákadót fizettünk. Édesanyámat nagyon megviselte a helyzet, de a családot csak ő rántotta ki ebből, mert nekifogott szobákat festeni” – mesélte. Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte,

egy tehetségkutatónak köszönhette, hogy a négy osztály elvégzése után elhagyta Dánfalvát.

Nagy Pál és Nagy József marosvásárhelyi tanárok fedezték fel, hogy jól rajzol. „A türelmetlen modell izgett-mozgott a napon, odaállt a tanár, Nagy Pál, és oldalnézetből őt kezdtem rajzolni, jó részletesen. Szalmakalapban volt, és amikor a szalmafonathoz elérkeztem, felét megrajzoltam, és megkérdeztem, hogy azt a mintázatot is teljesen kell-e lerajzolni? Mondta, hogy nem” – emlékezett.

Marosvásárhelyen tanult tovább a zene és képzőművészeti iskolában, ott érettségizett 1966-ban, és először Kolozsvárra felvételizett a képzőművészeti intézetbe.

Utána egy évig anyámmal szobát festettem, majd a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára felvételiztem, rajztanári szakra. Elvégeztem a pedagógiai főiskolát, közben megérett bennem az igény a monumentalitásra. Volt bennem egy népi nemzeti igény, és az is, hogy a táblaképtől tovább is lehet látni. Láttam ilyen munkákat Barcsay Jenőtől, megragadtak a nagy méretek, az embert teljesen meghaladó lépték ereje. Nem felvételizhettem a főiskola után, hogy ne kelljen visszafizetni az ösztöndíjat, a gyakornoki időt le kellett tölteni, Maroshévízen tanítottam három évet, festegettem, rajzolgattam, felvettem a kapcsolatot az itteni alkotókkal, küldözgettem a munkáimat kiállításokra” – elevenítette fel.

Egy bukaresti kiállítása után döntött, hogy felvételizik a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetbe, amelynek volt monumentális művészet tagozata is – elsőnek került be. „Szép időszak volt, jól éreztem magam, szerettem a tanáraimat, adott egy másféle szemléletet Bukarest. A rajzban volt egy franciás szabadosság, és a bizánci hatás, ezt ötvöztem azzal, amivel eddig rendelkeztem. Addig volt egy Barcsay-féle irány bennem, ott a könnyedebb vonal felé próbáltak terelni a tanárok. Volt lehetőség dolgozni, de főleg ideológiai és nacionalista szemlélet határozta meg ezt a fajta tevékenységet a főiskolán – a megrendelést azok a művészek kapták, akik ezt jól adták elő a saját képeik révén. Sok szocreál, elcsépelt ideológiát harsogó munka született – azért az oktatás nem ezt követte, a tanárainkat nem fertőzték meg ezzel, valódi értelmiségiek voltak. Elvont módon is lehetett tervezni, nyilván, ha figuratív volt, akkor megszámolták, hány munkás van a képen” – mesélte. Az egyetem után egy évig Bukarestben tanított, majd hazajött. Itthoni első monumentális alkotása a csíkdánfalvi művelődési ház falát díszítő 6x6 méteres márványmozaik, amely először diplomamunkaként volt elképzelve, az viszont egy másik alkotás lett, egy színes vakolattal készült sgraffitó (díszítő eljárás egymásra felvitt több színű vakolat vagy festék felhasználásával), amely a bukaresti Agronómiai Intézet falára került. Itthon is rajzot tanított.

Néha nem is dönthető el, hogy nekem van nagyobb hasznom belőle, vagy annak, akivel foglalkozom. A művészeti iskolás diákokat is hordoztam, főleg Bukarestbe, hogy lássák, hol a főiskola, milyenek az elvárások, a szemlélet, hogy dolgoznak, hogy ugyanazért ne kelljen szenvedniük, vagy bűnhődniük, amiért én részben” – említette.

Hazatérése után itthon elkezdte számlálni a falakat, és bevallása szerint ábrándozott, hogy mit lehetne létrehozni ezeken. A csíkszeredai mozi déli oldala volt az egyik ilyen fal. Akkoriban volt egy pályázati kiírás egy alkotás elkészítésére, azzal a címmel, hogy A Hargita megyei román és magyar munkások harca a közös szocialista haza fejlődéséért.

A művész elmondása szerint úgy kezdett tervezni, hogy ezt a címet elfelejtette, két évig tervezte az elképzelt mozaikot. „Ha abban gondolkodom, hogy amíg az anyag tart, ki kell bírja, esztétikailag értékes kell legyen, és állja a helyét, nem lehet hazardírozni. Valahogy le kell szállni egy zsigeri mélybe is, és ötvözni azzal azt a szellemiséget, amivel az ember rendelkezik. Nem akartam odajutni, hogy számolják, hány magyar van rajta és hány román. Félmillió lejnél nagyobb összeget számítottak ki a költségekre – aztán lenyomták 484 ezer lejre, azt mondták, azért, mert 500 000 lejen felül Ceaușescu meg kell nézze – s ezt jobb ha nem nézi meg. Aztán kiderült, hogy nincs pénz a mozaikra, mondtam, megcsinálom ingyen, de kellett egy papír, hogy megbíznak bennem, hogy megcsinálom ingyen, és meg tudom csinálni hazafias munkában. Tizennyolcszor voltam a néptanácsnál azért, hogy kapjak egy papírt, hogy megbíznak bennem” – mesélte.

1984-ben kezdte el készíteni – tíz évig tartott.

Sok segítőkész emberrel találkozott, az új városközpont építésekor a megmaradt anyagokat, márványdarabokat szedte össze mindenütt, táskával is hordta ezeket – viszont sokan akadályozták is a munkát. A mostani megyeháza építésekor megmaradt nagyobb mennyiségű travertin is a mozihoz került. Diákok is segítettek, hogy minden eljusson a zsögödi műterembe, ahol össze kellett rakni a mozaik darabjait. A mozi falára került, elvont elemeket is tartalmazó, 163 négyzetméteres, Felszabadulás című mozaik 1994-ben készült el. „Előnye az volt, hogy nem kötött bele senki, egyedül Hegedus Ladislau államtitkár akadékoskodott az elején, hogy mi ez a háborús téma 1982-ben, mit akarok ezzel?” – említette. Később, a mozi átépítése, felújítása újabb konfliktusok forrása lett, a művész kifogásolta, hogy a tervezett változtatások miatt az alkotás nem érvényesülne megfelelően. A mozaik alsó szélét jelenleg is eltakarja a mozi teraszának párkánya, illetve a kiemelkedő bejárat, a párkányon levő üvegfal pedig a színhatást befolyásolja – ezeket az alkotó szerint meg kellene változtatni.

Zsigmond Márton mindig nyitott volt más művészeti ágak felé is, az 1990-es években ismerkedett meg a papírhajtogatás japán művészetével, az origamival, és annyira elsajátította, hogy egy könyvet is is megjelentetett a témában, ugyanakkor beépítette a tanóráiba is. Jelenleg is tervez, műtermében részletrajzok sokaságából áll majd össze egy újabb monumentális alkotás képe. Ezúttal a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola épületének, tornatermének a déli falát elfoglaló kőmozaik előkészítésén dolgozik. Nincs még neve, mint elmondta, tervei szerint az iskolával, és az emberrel kapcsolatos kellene legyen, kifejezve a kölcsönhatást. Úgy véli, ez is egy nagy tapasztalat lesz, egyszerre korszerű és hiteles munkát szeretne készíteni.

Nincs létjogosultsága, de benne van a levegőben, hogy kell lennie, és meg kell jelennie, egy olyan szellemi terület, amit csak ez tölthet be. Kérdés az, hogy a társadalom eljuthat-e oda, hogy mindenki azt csinálja, amihez ért, és ezért legyen értékelve? Engem csak az értékelhet, aki azt az értékrendet osztja, amivel én rendelkezem. Ez minden ember esetében így van. De ehhez kellene egy távolságtartó műveltség, hogy ha nem értek hozzá, hallgassak meg több tényezőt” – összegzett Zsigmond Márton.